Ma este premier volt az Operaházban. Akár hozzá is tehetnénk, hogy igen, de ez szinte minden hetes esemény, a jövő hét végén is lesz kettő, ha leszámítjuk az egyszeri koncertszerű alkalmakat, mert azokból ezen a héten is volt kettő, a jövő héten megint lesz. Nagyüzem van, a zenekar és az énekkar különösen folyamatos igénybevételnek van kitéve, de egyes szólisták is bizonyíthatnak, akik egyszerre akár 3-4 produkcióban is jelen vannak. Ennek ellenére, ha valaki mindezt nem figyeli és csak erre az egy előadásra jött be, akkor egy kortárs opera igényes, minőségi módon kivitelezett előadását látja, amely zenész színházként is működik, jól megválasztott énekesekkel, a darab szellemének megfelelően. Halász Péter vezényelt. Ezen az előadáson nem érződik kapkodás, az lenne a jó, ha Ludger Engels rendezésére mondhatnánk azt, hogy ilyen az átlagszínvonal az Operaházban.
Jelen esetben nyilvánvalóan a közönség számára csakis a zene jelentheti a választóvizet, nem rettent el semmiféle egyéb tényező. Az a nagy kérdés, hogy valaki mennyire nyitott egy általa nem ismert zene iránt, és képes-e megtalálni benne azt a szépséget, amely többszörös hallgatásra minden bizonnyal megmutatja magát. Hát igen, ez nem Verdi vagy Puccini, de nem is Szokolay Sándor Hamletje (csütörtökön nagyon korlátozott számú néző előtt koncertszerűen ment az Erkelben, rengeteg nagyszerű szólistát felvonultatva).
A vihar zenéjében vannak olyan részek, amelyek akár elsőre is hathatnak a közönségre. Ha most nem lenne éppen a fesztivál és nem dőlne ránk ezerrel 17-féle előadás, akkor valószínűleg én is képes lennék visszaülni, hogy többször meghallgassam, mert ha év elején Straussnak A béke napja című darabját meg tudtam kedvelni, ez még esélyesebb lehetne, csak készülés kérdése az egész.
Éppen ezért, mielőtt a részletekbe belemennék és ti meg kiléptek, azonnal mondom, hogy egyszer feltétlenül érdemes akárkinek megnézni a darabot, aztán majd eldönti, hogy szorosabbra fűzi-e vele a kapcsolatot vagy sem. Még négy van belőle, szerdán lehet legközelebb próbálkozni. (Jegyek vannak, még akciósan is.)
Ric Schachtebeck, a díszlettervező egy szélein felkunkorodó hajópadlót tervezett, azt borította be rongyokkal és papírszeméttel - valamennyire egyenletesen, és ebben az alapvetően mégis üres térben kevés díszletelemet helyez el, ócska hűtőt, tálalószekrényt, egy ágyat és egy tologatható kis összetákolt szobát is. Ezek a tárgyak leginkább egy lepattant hétvégi házat idéztek nekem fel, de persze egy szemetes tengerpartra is gondolhatunk, és a hajóroncs maradványainak képzelhetjük a hulladékot. (Két szál deszka van azért külön is.)
Akár jelképesen valamiféle régi élet maradványainak is nézhetjük, amelytől néhány szereplő (Prospero különösen) búcsúzni igyekszik. Az megint egy más kérdés, hogyha könnyűnek ugyan biztosan nem könnyű, de egyáltalán lehetséges-e az újrakezdés, létezik-e az, hogy valaki 12 éven át dédelgetett sérelmeket most egy nagy bosszúnak szánt gesztussal lezár és közben (esetleg) mérlegre teszi a saját hibáit is, majd új lapot kezd.
Sabine Blickenstorfer mindenkire jellemzően egy ruhát tervez, hiszen elég rövid idő alatt történnek meg a dolgok, a hajótöröttek ugyan makulátlan, vasalt öltönyökben, szmokingban érnek partot, de végképp indokolatlan lenne az átöltözés. Ariel az egyetlen, aki szinte minden alkalommal más kosztümben tűnik fel, de ez is logikus, a szellem átalakuló képességét is érzékeltetni lehet ezáltal. Prospero elhanyagolt értelmiséginek néz ki barna pulóverében, ráadásul elég sajátos módon elektromos asztali lámpa fényénél, de írógéppel ír e lakatlan szigeten - amikor éppen nem énekel -, sokkal kevésbé találja a helyét, kevésbé magabiztos és bölcs, mint amilyen egy átlagos Prospero szokott lenni. (Gálffi László nem egyszer eszembe jutott menet közben és az Örkény nagyszerű előadása.)
Franco Pomponi ex-uralkodója és szobatudósa a feltételezhetően általa összetákolt környezetében nagyon úgy tűnik, hogy egészen hosszú távra nem tervezett. Tudomására jutott, hogy szerencsés véletlen folytán a közelében hajózik el öccse és a nápolyi király, kitalálja a hajótörés-projektet, hogy stresszhelyzetbe hozza ellenségeit, a nápolyi trónörököst Ariellel a lánya közelébe tereli, és ezek után a fiatalok programszerűen egymásba is szeretnek. (A lány oldaláról több, mint érthető az ok - Calibánon kívül senki mást nem látott maga körül.) Prospero ezen a ponton elbizonytalanodik, sőt valóban dühös lesz. Szó sincs itt valamiféle reneszánsz bölcsről, aki tettetné ezt a dühöt és ahogy a Shakespeare darabban, mesterséges akadályok keltésével hozná közelebb a fiatalokat (bár ez valóban működő technika, mert mindenkinek az az értékes, ami elérhetetlen, vagy amihez legalábbis nehéz hozzájutni), ez a Prospero nagyon nem tudja, hogy most mi lenne NEKI az igazán jó.
Már a darab elején megtudjuk, hogy Prospero és Miranda valósága nem azonos, az apa hiába akarná rápakolni a lányra minden sérelmét, a lány nem tud apja ellenségeként nézni Ferdinándra. (Az előadás előtti Hangolóban ezt Molnár Szabolcs erősen kiemelte, és az előadást nézve érezzük, hogy ez a rendezőnek is fontos gondolat.) Ha optimisták vagyunk, akkor erősen remélhetjük, hogy Miranda számára nem lesz csalódás Nápoly, és a lakatlan sziget után továbbra is örülni fog a sok ember látványának, viszont azt azért nehezen hisszük el, hogy Prospero, aki elűzetése előtt sem foglalkozott közügyekkel, most trónjára visszakerülve, majd megváltozik és jobb uralkodó lesz belőle. Szinte őrültségnek is tűnik a részéről a jól bevált sziget elhagyása, mintha már a búcsú pillanatában érezné, hogy ez nem az igazán ideális helyzet.
Franco Pomponi érdes, megkeseredett, kételkedő, kicsit sem bölcs Prosperóját nézve az a benyomásunk, hogy neki már mindegy, az élete nem fog új tartalmat nyerni. Megnyugvást jelenthet számára, hogy a fiatalokat az egyesített Nápoly-Milánó trónján láthatja esetleg, de ennél több örömforrás nemigen vár rá. Öccse, akit Tarjányi Tamás játszik, nagyon karakteresen, nem kér bocsánatot, nem bán meg semmit, hanem még ő van megsértődve. (Nagyszerű a fiatal művész számára, hogy Tamino után egy ilyen karakterszerepet is kaphatott, amelyben színészként is erős alakítást nyújt.)
Ezt a Prosperót nagyon nehéz elképzelni bensőséges kapcsolatban bárkivel, annyira magányos már kezdettől fogva. Lehet, hogy ilyen alkat és csak érintőlegesen tud kapcsolódni lányához is. Nála valamivel mintha több köze lenne Arielhez, aki 12 éve szolgálja.
Laure Meloy szoprán eddig számomra egészen ismeretlen volt, az előadást nem a külföldi vendégek miatt, hanem a más produkciókból már megismert magyar énekesek miatt akartam megnézni. Rendszerint, amikor idegen neveket látok, először az jut eszembe, hogy ez a szerep nem lenne-e jó lehetőség valakinek a helyi erők közül. Jelen esetben az említett vendég Prospero alakítása azt bizonyította, hogy igen, erre a szerepre nagyon optimális választás volt Franco Pomponi (talán már énekelte is máshol a darabot és lehetett előzetes tapasztalata is), de Laure Meloy esetén még azt is valószínűsítem, hogy ezt így tényleg nem tudta volna senki elénekelni a magyar énekesnők közül. Esetében a hangsúly kevésbé esett a színészetre, nem színészi képességek kellenek ahhoz, hogy valaki egészen valószínűtlenül magas hangsorokat adjon ki, amelyekben csak ritkán lehetett dallamíveket is felfedezni (első hallásra), ráadásul 6-7 méter magasságban, a zsinórpadlásról leeresztve, nyilván kényelmetlen maskarákban, magasított cipőkben. Ha értenék a zenéhez, akkor esetleg meg tudnám mondani, hogy mifélék ezek a hangok, amelyeket kiad - nagyon sokszor egészen kellemetlenek és indokoltnak láttuk Caliban részéről azt, hogy befogja a fülét közben -, de legtöbbször "az ilyen hang nincs is" jutott eszembe róla. Nyilván van, mert ott voltunk többen, hallottuk, elismerjük a zsenialitását, de amit csinál, az lehet, hogy mégis inkább a boszorkányság-varázslás körébe tartozik.
Rajta kívül csak egy női szerep van, mégpedig Prospero lányáé, Mirandáé. Ezt a szerepet Szántó Andrea kapta, akit korábban háromszor is láttam a Kékszakállú herceg Juditjaként, különféle partnerekkel, koncertszerűen, de csak most nézhettem egy megrendezett előadásban. Kifejezetten jó.
Miranda hagyományosan naiva szerep, de ebben az operában mintha egy fokkal karakteresebb lenne, elejétől kezdve érezzük, hogy megvan a véleménye apja varázslatairól, nem tud azonosulni a bosszújával. Ugyanakkor az együtt töltött 12 év ellenére, amely során - megtudtuk - Caliban folyamatosan vele volt, irreálisan reagál annak közeledésére, nem úgy, ahogy egy gyerekkori - már megunt - játszópajtással tenné, hanem szinte egészen ridegen, mintha nem ő lett volna az egyetlen lény, akit egészen eddig az apján kívül a közelében tudhatott. Be kell látnunk, hogy Balczó Péter (Ferdinánd) valóban jóval vonzóbb, szépen énekel és még királyfi is a tetejében, de a jelenetet látva, mégis Calibané a szimpátiánk.
A Miranda-szerepben talán több dallam került, mint Arielébe, Szántó Andreát többnyire jóval kellemesebb hallgatni, bár azt hiszem, hogy valóban hálásabb lehet Juditot énekelnie, még akkor is, ha sokan a Bartók által a nőnek írt dallamsorokat is kellemetlennek, sőt fülsértőnek tartják. (Október 7-én a Müpában (Juditként) Szántó Andrea Bretz Gábor partnereként ismét hallgatható lesz, aki most a további négy Viharról lemarad, arra készülhet.)
A darab nyolcvan százalékát férfiak éneklik, emelte ki ezt is Molnár Szabolcs, akitől mellesleg a címben is idézek. (Elmondta azt is, hogy a zeneszerző és az ő felesége születésnapja egy napra, mégpedig 1971. március 1-re esik.) Az előadáshoz mozgósítania kellett az Operaháznak négy tenort, egy kontratenort, egy baritont és két basszistát is - jellemzően sok olyan énekest, akik A vihar próbaidőszakában a nemrég lezajlott Operakalandban A varázsfuvola különböző főszerepeiben is teljes gőzzel jelen voltak, sőt további Shakespeare-előadásokban is jeleskednek majd.
Ezek a férfiak mind csupán reagálnak a Prospero által létrehozott helyzetre, az ő esetükben nem kell hánytorgatnunk azt, hogy miért nem mérlegeltek időben. Mindössze két szereplő az, akinek a múltbeli tettei lelkiismeret furdalást okozhatnak (a trónbitorlónak nem okoz így sem), Nápoly királya fia elvesztését az Ég jogos büntetéseként fogja fel, hiszen ő támogatta Prospero letaszítását. Fekete Attila a szokásos szerepeinek a töredékét kapta feladatul, szokatlan - lassan nyolc éve követjük az előadásait -, hogy ezúttal nem neki kell az előadás terheit vinnie. Jó így is, de valóban kevésnek tűnik mindössze a fiát sirató apát eljátszani, ennél lényegesen több nincs megírva számára - és persze az, hogy képes a bocsánatkérésre és az őszinte megbánásra. Elhisszük neki, hogy nem ragaszkodik a hatalomhoz. (Ennél Tarjányi Tamás szerepe azért jóval hálásabb, a megátalkodott gonoszé.)
Haja Zsolt a király öccseként daliás és szintén hatalomvágyó, jól fest a fehér öltönyében. (Mi lett volna, ha Miranda vele találkozik, vagy vele is...) Nem rossz az sem, ha néha egy bariton szólal meg, ezt is átéljük a jelenetei során. De még az ő szólamainál is kellemesebb a JÓ Gonzalót, Palerdi Andrást hallgatni. Miután a darabot sem ismerem és szakértelem híján nem látom értelmét, hogy a tetszett-nem tetszett szintnél mélyebben elemezzem az énekesi teljesítményeket, most is csak azt tudom hozzá fűzni, hogy a szólista kifejezetten vonzó jó szabású öltönyében és dús ősz parókája pedig még annál is jobban áll neki. A jelmeztervező elérte ezáltal, hogy a belső jósága kivetüljön és szimpatikusnak találjuk. Kész diplomata, amikor a király mély elkeseredésében öccse helyett őt jelöli meg utódjának, elüti ezt a kellemetlen kijelentést egy "fáradt felséged!" mondattal. Emlékezetes áriája, amelyben vágyát a hatalom nélküli államvezetésről elénk tárja. Ebből is tudható, hogy egy fantasztával van dolgunk, akit valóban csak Ariel ment meg attól, hogy eltegyék láb alól.
Végezetül marad a hármas, amely már a Shakespeare műbe is azért került, hogy a komoly darab feszültsége oldódjon és a közönség eleget nevethessen. Prózában a jeleneteiket rendszerint túlzottnak szoktam érezni, most ebben mintha a szerző (és a rendező) pontosan eltalálta volna az arányokat és éppen annyit kaptunk ezekből a humoros jelenetekből, mint amennyire szükségünk is volt.
A három szereplő közül az opera legjobban Caliban figurájának kedvez, aki a sziget őslakosa, akivel szemben éppen olyan igazságtalan volt Prospero, mint amilyen vele szemben az öccse. Ez az elnyomott Caliban 12 év rabság és elnyomatás alatt sem tört meg, továbbra is a magáénak tudja a szigetet, de nem érezzük, hogy megkönnyebbülne a darab végén, amikor megkapja. Van ilyen, az ember megkapja, amire vágyik, csak a körülmények egészen mások lettek közben. Ő például váratlanul egyedül marad. Egész eddig elképzelhetetlen állapot lett volna a sziget hirtelen kiürülése, most mégis bekövetkezik. Erősen kérdéses, hogy ő és Ariel valóban ki tudja majd használni a hirtelen visszaszerzett szabadságot.
Horváth István alakításának minden létező szempontot figyelembe véve lehet örülni. Részben azért is, mert nagyon ritka, hogy egy tenor kap egy ilyen színészi játékot is igénylő komikus főszerepet, amelyben ráadásul akkor is kifejezetten szükséges a jelenléte, amikor nem énekel, ráadásul a rendező rá is építi az előadást. Caliban az előadás kezdő jeleneteiben, Prospero és Miranda párbeszéde alatt is és később is, több esetben jelen van, megfigyel, reagál (kárörvendően figyeli Ferdinánd szidalmazását, akinek atyja bűneit vetik a szemére), rendszeresen behatol Prospero szobájába, kézbe veszi, használja tárgyait. Olyan, mint egy éretlen vagy kissé fogyatékos gyerek, aki egyszer felügyelet nélkül maradt. Ő Prospero ellen forral bosszút, de ezt a tervet még ingoványosabb talajra építi, mint a varázsló a sajátját. A két helyzet között mindenesetre ott a párhuzam, talán minden néző meg is érti belőle, hogy mennyire terméketlen, sőt önpusztító az, amikor valaki hosszan haragot ápol magában másvalakivel szemben. A smink és a jelmez által a szokásos módon kissé eltorzították a szereplő külsejét - bár valószínűleg ebből a Ház távolabbi székein sok nem látszik és amennyire lehet, annyira komikus is ez a karakter.
A triumvirátust további két remek énekes erősíti. Igen, valóban erről van szó, a három férfi titokban szövetkezik Prospero kinyírására, a nő megszerzésére miközben kellemesen lerészegednek, hiszen a hajótörésből Stefano és Trinculo egy szép nagy fekete aktatáskában leginkább konyakot és dobozos sört mentett meg, hiszen erre volt leginkább szükségük.Ha megnézzük a teljes szereplőlistát, egyedül ők ketten elégedettek a történet közben, amíg be nem üt a végső nagy happy end.
Caliban, a tenor, Stefano, a basszus - Gábor Géza - és Trinculo kontratenor szerepében Armin Gramer egy hármast is előad, melyből megtudhatjuk, hogy "mit is csinál a szuperférfi" (ez a rész nagyon megtetszett Molnár Szabolcs előadásából, mintha őt is eléggé megfogta volna ez a hármas).
A három szuperférfi iszik, hatalomra vágyik, merényletre-bosszúra készül, amelytől egy nő megszerzését reméli. A tercettben a férfi hangterjedelem egészében jelen van, ahogy a férfiakkal kapcsolatos sztereotípiák is. Nem sokkal ezután, ahogy a zenetörténész meg is jósolta, valóban jött Ferdinánd (álmaink hercege) és nagyjából ugyanazt a zenei motívumot el is énekelte. Lehet, hogy a herceg sem különb, mint a többi férfi? Ez lenne a motívum-egyezés mögött? Annyira nem jó hír...
A három énekes hangilag és játékban is illik egymáshoz, Gábor Géza és Armin Gramer ráadásul végig együtt van a tömegjelenetekben is, apró játékaikra felfigyelünk akkor is, amikor a teljes kórus és majdnem minden szólista körülfogja őket. Alkoholizmusukat komolyan veszik, Gábor Géza, amikor megijed, akkor az üvegbe kapaszkodik bele és nagyon komolyan rendezi össze a készletet az aktatáskában. Caliban ajánlatát viszont nemigen vehetik komolyan, de nem is beszámíthatóak ezen a ponton már, szórakoztatónak tartják a "véglényt" (akinek mégis az egyik legszebb ária jut). Különösebb kár nem esik bennük, nem éri őket megtorlás, túl kevéssé számítanak és erre nincs is idő a hazautazás előtt. E kis epizód után vágyuk teljesül, visszatérnek Itáliába, amely valóban megoldása lehet rengeteg problémának. Mintha Prospero bosszúja mögött is ez a vágy állna, talán az olasz ég alatt valóban kevesebb keserűség szorul bele az emberekbe - Shakespeare-nek akár meglehetett ez az illúziója is. (Na, ez még nekem is megvan.)
Nagyon jó ez a hármas, összességében a 2,5 órás előadás hosszúnak sem tűnt, nem unatkoztam és nem jajgattam azon, hogy valamely rendezői ötletet egészen logikátlannak találtam volna, sőt minden énekeshez illett a szerepe is. Legutóbb a debreceni Traviátát nézve éltem azt át, hogy első nézésre nem zavart egy operarendezés, hanem azonnal el tudtam fogadni. Túl sok hasonló esetre nem emlékszem az idei évadból, bár néhány azért valóban volt. Nem is tudom, hogy ennél kellhet-e több.Most azt mondom, hogy nem, ez az előadás jó volt így, minden összetevőjével együtt.
Négy napja megy a Shakespeare-maraton, nekem ez volt a harmadik programom és most elégedett is vagyok ezzel. Az más kérdés, hogy lesz-e erőm-időm ahhoz, hogy a még betervezett öt-hatot megnézzem, de tíz napon belül ez is kiderül, hogy mire futotta.
A viharból még négy előadás van, jövőre nem lesz, csak később. Ne várjatok addig.
