Ezt a bejegyzést azokra gondolva írom, akik a Vietnamról és a kémiai olimpiáról szóló tíz írásomat is követték. Vagy személyem iránti érdeklődésből, vagy azért, mert utazni is szeretnek, nem csak színházba járni.Akit csak a színház érdekel, azoknak ezt kevéssé izgalmas, érintőlegesen szó lesz ugyan egy a Scalaban tett látogatásról (hangolón voltam, amely egy későbbi premierre készített elő). Akik gondolnak arra, hogy az expora kilátogatnak Milánóba, és még nem voltak, talán azoknak is érdekes lehet. (ugrás a 3. pontra!) Akinek további kérdései lennének, szívesen válaszolok. Itt ebben a bejegyzésben egyedül arról nem lesz szó, amely a kiutazásom apropóját adta: Cser Krisztián igazán izgalmas Kékszakállú-variációiról külön bejegyzés íródott. Itt mindössze a személyes vonatkozásokat taglalom az előadás kapcsán, miért mentem, mit csináltam és milyen nagy megvilágosodás ért. Az előadás elemzéséért a másik bejegyzésre kell majd kattintani.
1. Az utazás apropója (miért éppen ezt a Kékszakállút választottam)
Aki szorosan követi a blogomat, az talán észrevette, hogy december 17-én Kijevbe mentem mindössze 24 órára, hogy megnézzem a Kékszakállú herceg várát, amelyet Pesten tavaly tavasszal játszottak utoljára és azóta semmi nyom nem utal arra, hogy bárkivel is elővennék. (A jogok lejárnak szeptemberben, reményeim szerint a Kékszakállú-előadások száma meg fog szaporodni...) A kijevi előadás volt olyan fontos élmény, hogy néhány nappal később a már sokkal korábban kitűzött milánói előadások megtekintése mellett döntöttem, a jegyet viszont - a februári pesti programok ismeretének a hiányában - január 7-én vettem meg. Másnap jöttem rá, hogy egy másik, általam ugyancsak régen követett és nagyra becsült énekes, Gábor Géza itt Pesten egyszeri alkalommal lép fel (MüPa- Orfeusz az alvilágban), ráadásul egy olyan szereposztás részeként, amely majdnem kizárólag olyanokból áll, akiket szintén figyelemmel kísérek és ez kissé azért beárnyékolta a döntést. Nagyon örülök, hogy voltam Milánóban, viszont ha őszinte vagyok, nem tudom, hogy megvettem volna-e a jegyet akkor is, ha egy nappal hamarabb hallok az Orfeuszról. De két helyen nem lehet egyszerre lenni, és akik a vietnámi bejegyzéseimet tényleg részletesen olvasták, azok arra is emlékezhetnek, hogy a nyaram egy részét éppen a Kékszakállúról való gondolkodás kötötte le. Ha meggondolom, egy szavam sem lehet - idén eddig négy alkalommal hallottam Cser Krisztiánt ebben a szerepben (a szeptemberi fellépésről), minden alkalommal rengeteg új gondolatom támadt, inspirált - az utazásokba fektetett energia bőven megtérült. Igen, néha azt is el kell tudni viselni, amikor az ember vágyai teljesülnek. És persze valószínűleg mennék még máshova is, ha lenne alkalom. (Igazán izgalmas valakit ennyire másfélének látni ugyanabban a szerepben - még ugyanazzal a partnerrel is óriási különbségek vannak két előadás között. Ennek a taglalása következik a másik bejegyzésben.)
2. Itália - Milánó - újra? (még mindig személyes vonatkozások csak)
Milánóban 1992-ben jártam: lerobbant az autó a város szélén és a szerelő megmondta, a motor leállítása nélkül hazáig kell mennünk. Megtettük. Egy ideig semmi kedvünk nem volt visszatérni, az autópályán rendszeresen megkerültük. 2001 októberében 300 eurónyi összeget (akkor még lírában) fizettünk bírságként a rendőrségnek, amely összeg egy havi jövedelmemnél nagyobb volt akkor és egyértelműen annak volt köszönhető, hogy idegenek voltunk, nem értettünk olaszul és a rendőrség rajtunk akarta megszedni magát...Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy olaszul márpedig tudni kell, viszont Milánóból egy életre elég volt. Minden más városban csak jó élményeink voltak, néha évente négyszer is visszatértünk mindig más régióba, nagyon jól meg voltunk így is, Milánó nem hiányzott. Könnyen meg lehetett kerülni, és eljutni a környékbeli Orta tóhoz, amelyik a legszebb hely számomra Észak-Itáliában.
Cser Krisztián Kékszakállújának kiírása számomra feladta a kérdést: babonás vagyok-e vagy sem? Tudtam, hogy fontos lesz ez a négy nap, mert vagy bebizonyosodik, hogy "Milano é veramente schifoso", vagy egy jó élmény semlegesíti az előző kettőt. Nem tudom, a helyemben ki mit választott volna, valószínű, hogy ezek az előzmények Gábor Géza nézésének irányába billenthették volna könnyen a mérleget...
Végül persze ez a mostani négy nap minden korábbi rossz benyomást elmosott, és ezen felül is volt még egy hozadéka: az 1996-2012 között töretlen Itália-mániám két év szünet után ismét fellángolt. Most már megint arra gondolok, hogy tudnék megint az olasszal foglalkozni. Ez a négy nap megint rádöbbentett, hogy mennyire az életem része az olasz kultúra, és csak a blogírás miatt került háttérbe.
2002-2010 között is folyton arra gondoltam, hogy mehetnék ismét vissza valamennyi időre Olaszországba. Úgy vágytam arra, hogy ott legyek, ahogy csak Odüsszeusz akart Ithakába menni. Minden szabad időm az olasz tanulás jegyében telt, jóval kevesebbet néztem előadásokat, elkezdtem éjszakázni, nem ebédelni éveken át, mert akkor voltak az óráim. Hatalmas erőfeszítések árán lett egy olasz M.A. fokozatom, amelyet akár nézegethetek is és sokat értek az olasz nyelvű operaszövegekből is. ( Az utóbbi évben nagyjából ez az utóbbi volt a lényeges, élvezem, amikor egy énekest megértek. Vannak, akik képesek tisztán énekelni olaszul.)
Még soha ilyen hamar nem éreztem magam otthon Olaszországban mint most, feltehetően azért, mert most csak négy napra mentem. Számomra rendkívüli élvezet mindig, ha olasz feliratokat látok, ha olaszok beszélnek körülöttem, megy a rádió. Még vonatjegyet venni is jó...
3. Milánó (- innen jönnek a praktikus infók azoknak, akik esetleg az expóra való kiutazást fontolgatják)
Milánóba a Wizzair naponta kétszer is repül. Aki idejében veszi a jegyet és nem főszezonban, az tízezer forint körül megúszhatja, ha beéri kis csomaggal. Én beértem. A repülőtérre való kijutás az, amelyik akár meg is duplázhatja az árat, amennyiben Pesten valaki nem akar éjszakai buszokat igénybe venni. Én akartam. Hajnali háromkor elindultam itthonról és megtapasztaltam, hogyha valami jól működik Pesten, kiszámítható, tervezhető, az éppen az éjszakai közlekedés. Három buszra volt szükségem, köztük 3-4 perces csatlakozás volt és minden klappolt. Eleinte izgatott voltam, de forgalom hiányában túl nagy kockázatot nem vállaltam. BKV-ellenőrökkel is beszélgettem, és nekem most derült az is ki, hogy 24 órás műszakban dolgoznak reggel 6-tól. Lényegében már itt megkezdtem az utazást, Olaszországban sokkal könnyebben beszélgetnek az emberek idegenekkel (az én tapasztalatom szerint), és erre én már itt ráhangolódtam. Még sose hallgattam meg a Kékszakállú felvételemet éppen ebben a napszakban - most ez is megtörtént. Azt hiszem, már ezeken a buszokon tudtam, hogy volt a jó döntés, mennem kellett.
Milánóban már többe kerül a városközponttól ötven percre lévő repülőtér elérése és nincs igazán olcsó megoldás. Van egy (feltehetően) kényelmesebb vonat és van egy általam kipróbált busz. Pontosabban két busztársaság van és tíz percenként indul valamelyik járat Milánó központi pályaudvarára. Tíz euró egy irányban, oda-vissza megvéve a jegyet 4-et lehet spórolni, de akkor ahhoz a társasághoz köti az illető magát, tehát rossz esetben húsz percet is várhat, ha éppen lekésett egy járatot.
Ezek után a városi közlekedés egyszerű: 1,5 euró egy vonaljegy, amellyel 90 percet lehet utazni. Az állomástól a belváros, a dóm nincs igazán messze, fél óra gyalog. A dómhoz pedig minden közel van, ami számít.
Tele van a város kiállításokkal, ingyenesekkel is. Az egyetlen igazi kihívás: aki feltétlenül ragaszkodik az Utolsó vacsora megtekintéséhez, annak MUSZÁJ előre foglalni. Órára pontosan. Én éppen emiatt még sosem láttam. Merevek, nincs más megoldás. Aki megveszi a repülőjegyét, az ugyanekkor gondoljon a foglalásra. (Van diákjegy, stb...) A templomok egy része tart sziesztát, azaz kora délután nincs nyitva.
Milánóban az érezheti magát legjobban, aki szereti a ruhaboltokat - én néhány pillantást vetettem egy-két kirakatra. Láttam egy valóban szép pulcsit, féláron, mindössze négyszáz euró lett volna...
A város központjában van a Scala is, amelynek éves programját részletesen elolvastam, de mivel minőségi papírra nyomtatták és lett volna egy kiló is,nem hurcoltam haza. Vannak jegyek premierre 2000 euróért is. A legolcsóbb állójegy-szerűség 11 euró, de ez a kevéssé népszerű előadásokra vonatkozik. Ráadásul halálra komplikálták a megváltását. 13h-kor be kell állni regisztrálni a sorba, személyivel, névre szólóan adják majd egy másik sor kiállásával a jegyet (17h-kor). Volt két szabad estém. Csütörtökön véletlenszerűen úgy alakult, hogy arra mentem és beestem az utolsó percben egy premier előtti hangoló előadásra. 18h-20h között egy zenetörténész beszélt Mozart Lucio Silla című korai darabjáról. Jó élmény volt, hogy mindent értettem, megnyugtatott - másrészt megértettem azokat a nézőket, akik egyesével apránként leléptek. Az előadás nem volt se különösebben lendületes, se informatív ahhoz képest, amilyenekhez például itt szokva vagyok Pesten (Krasznai Gáspár tavalyi Verdi-előkészítői még mindig eszembe jutnak, nem is beszélve Dinyés Dani operabeavatóiról...) Később - de ezt a másik bejegyzésben részletezem, ha eljutok oda - a Kékszakállú karmestere, Gaetano d`Espinosa tartott egy lendületes, érdekfeszítő, informatív, lebilincselő előadást a pénteki koncert előtt. De valószínű ez a témán is múlt, a Lucio Silla nem kavar akkora szenvedélyeket valószínűleg az előadókban sem...
(Most lépett fel a Scalaban Celeng Mária, a kiváló magyar énekesnő a Poppea megkoronázásában, amelyet nem láthattam, tekintve, hogy éppen a Kékszakállúval volt egy időben. Azért nem rossz, hogy két énekesünk is volt egy napon a városban, én kifejezetten büszke voltam rájuk.)
Akit kifejezetten az Expo érdekel: a város mindenhol fel van túrva, de május 1-re készen lesznek a csatornák bővítésével is, és már néhány épület áll is (az infó-pavilonok a Castello Sforzesco mellett). Megnéztem csakis e bejegyzés kedvéért az árakat: nagyjából harminc euró egy napra. Alig kevesebb, ha előre foglal valaki konkrét napra. Valószínűleg aki csak Milánóért menne, mindenképp még az expo előtt jobb ha kimegy.
A korábbi rossz benyomásom ellenére kifejezetten jó volt a hangulata, ugyan ivókutak nincsenek, mint Rómában, pontosabban én mindössze kettőt láttam.
A Brera Képtárat néztem meg a legrészletesebben, bár egy héttel korábban feltöltöttem magam a Szépművészeti záró napján, ahova szintén egy opera miatt keveredtem el, amelyben viszont Hábetler András énekelt. Most kettesben voltam Mantegna Krisztusával, majd egy Rembrandttal is. A tömegek a Van Gogh kiállítás előtt álltak sorban, még este kilenckor is nagyjából hetven fős sor volt. (Másnap reggel meg hétszáznál is többen voltak...hiába, a vándorkiállítások vonzóak.)
1996-ban még képes voltam 9 napig folyamatosan képeket nézni, meg templomokat, meg ismét képeket és szobrokat Rómában, de mostanra már eléggé elolaszosodtam, így az a három bazilika és öt kiállítás három napra elosztva nem is tűnt fel...Inkább csak élveztem, hogy olasz közegben vagyok. (Kijevet is élveztem, de ott nyomasztott, hogy nem tudok a helyiekkel beszélgetni, itt viszont kicsit örülni tudtam annak is, hogy az átvirrasztott éjszakáknak mostanra már valóban beérett az eredménye és nem kell egy olasznak sem lassítania a tempón, ha velem beszél. Valószínűleg azért az alvászavarom, amely nem múlt el, sőt a blogírás által fokozódott, azért aránytalan ár volt...)
Természetesen nem a múzeumok miatt volt jó - a koncertek idején kívül is - ez az olaszországi négy nap. Nem. Hihetetlenül élveztem azt, hogy végre valakivel ülök és beszélgetek.Erre itthon messze kevesebb esély van, mint egy jó előadásra.
Milánóban egy író, Giancarlo Pavanello vendége voltam, akivel művészetről és egyéb dolgokról is hosszan lehetett beszélgetni.(A pénteki koncert előtt éppen kiállítás-megnyitója volt.)
4. Orta tó
Majd egy számomra csodás fordulattal, pénteken kiderült, hogy egy kémiai olimpiákról származó professzorral tudok találkozni (akinek ez homály, annak a vietnami bejegyzésekbe bele kell néznie, ha mégis érdekli). Mario 22 éve csinálja ugyanazt, amit az én férjem 20 éve: szervezi az ország csapatát, felkészíti és kiviszi őket oda, ahol a verseny van. Végtelenül szórakoztató, igazi olasz temperamentumú ember, akivel az elmúlt tíz évben együtt reggeliztem a versenyek alatt számtalanszor, és a legutóbbi két évben rajta kívül szinte mással nem is beszéltem olaszul. Viszont arra nem számítottam, ami történt: meghívott magához Novarába és a feleségével együtt elvittek az Orta tóhoz, ahol 2003 és 2009 között számos alkalommal jártam. Ez a legkisebb tó az olasz tóvidéken, mindössze tíz kilométer hosszú és van a közepén egy kis sziget, rajta középkori épületek, bazilika, miegymás. Számomra a hely különleges fontosságú, mert olaszul Gianni Rodari könyvéből kezdtem tanulni és a "Kétszer volt hol nem volt" ezen a szigeten játszódik. Rodari olyasmi az olaszoknak, mint nekünk Móra Ferenc, alapszerző, de eddig 12 év alatt nem találkoztam öt olasszal sem, akik olvasták ezt a könyvet, mert gyerekkönyvnek van kikiáltva. Annál jóval több, és meglehetősen szórakoztató. Ennek kapcsán a tavat gyalog is körbejártuk, mind a húsz kilátópontot felkerestük, amit az író megemlít. Közel van a második legmagasabb olasz hegycsúcs, a Monte Rosa, amely igazán gyönyörű.
Most szombaton ide visszavittek. Ráadásul az idegenvezetők nemzetközi napja miatt ingyenes palotanézés volt, átvittek minket a szigetre is, és minden tökéletes is lett volna, de esett rendületlenül. Néha leállt és inkább havazott. A cipőm a másnapi koncertig sem száradt ki.
Hülyeségnek tűnhet, de én a magam részéről nem bántam ezt sem, nem igazán. Ha megmaradt volna az előző napok gyönyörű időjárása, akkor el sem hittem volna, hogy ez mind velem történik. Elmentem egyedül Milánóba 86 órára, amelyből a két koncert 5 órát tett ki. Nem is reméltem, hogy a maradék időmben ilyen nagy arányban lesz társaságom. (Mindig a Polükratész gyűrűje jut eszembe, ha minden simának tűnik és minden jól alakul.)
A szétázottság miatt viszont Novarában maradtam éjszakára. Itt négyszáz éves angyalkák és pár száz éves bútorok között aludtam, amelyeket Mario maga restaurált. (A milánói írónál ezzel szemben minden falat a saját képei borítottak...) Még kétszáz éves empire-stílusú ágyban nem aludtam korábban, nem volt rossz, de még mostanáig nem jutottam el oda, hogy 44 évesen a kényelem érdekeljen. Nem, most még egyetlen óra alvás nélkül nekiindulok egy utazásnak, négy kiló holmival, nem érdekel az sem, ha egy előadás miatt kimarad a vacsora. Még a jeleit sem érzem, hogy ez változóban lenne.
Éppen ezért, azt hiszem, hogy ezt a négy napot feltétlenül értékelni tudtam, azok közé tartozik, amelyekre mindig szívesen fogok visszagondolni. Ha azt a hihetetlenül nyugodt és boldog hangulatot nem is hozta Milánó, amit valami miatt Kijev igen, negatív felhangjai sem voltak és valóban fordulópontot jelentett, ahogy gondoltam is előre. Bár azt azért nem tudom, hogy az orosz tanulása mellett, amellyel az elmúlt két hónapban mellesleg foglalkoztam, hogy fogok még olaszozni is...meg itt ez a blog és jönnek az új előadások is...meg kellene mozogni is...stb stb
Aki ezt mind elolvasta, fontolja meg, hogy a koncert is érdekli-e, hamarosan azzal is készen leszek.
