Tegnap volt a Szépművészeti Múzeum utoljára nyitva. Három évig fog tartani a felújítása, az előrejelzések szerint. Egyúttal bezárt a Rembrandt kiállítás is, amely november óta volt látogatható. Ebből az alkalomból délután programsorozattal is kedveskedtek a látogatóknak, koncertekkel, filmmel. Volt köztük egy színházi előadás is, a Spinoza Színház vendégjátéka - éppen Rembrandtról. Én emiatt mentem a helyszínre. Milyen is volt "A nagy bezárás"?
I. Az "áldatlan helyzetről"
Délelőtt az Operaházban voltam (Morzsabálon) és hazafelé a buszon egy hölgy csak úgy elmesélte, hogy hömpölyög a tömeg a múzeum előtt, lehetetlen a bejutás - ezért inkább csak úgy eljön Budán szétnézni, hiszen süt a nap. Nem tudhatta, hogy számomra ez mennyire fontos információ. (Ezért is jó másokat útbaigazítani, idegenekkel beszélgetni...)
Erősen úgy tűnt, hogy mindenki csak most fogta fel, hogy tényleg nem tud Rembrandtot nézni, ha nem kapja össze magát legalább az utolsó napon. (Később a múzeum több dolgozójával is beszélgettem és egybehangzóan kiderült, hogy nagyjából egy hónapja tart csak a zsúfoltság, november-decemberben alig néhányan lézengtek a Rembrandton is...)
Délután öt körül továbbra is hosszú sor volt az épület előtt, viszont úgy látszik, hogy ennek a fő oka az volt, hogy normális keretek között akarták tartani a benti létszámot.(Akinek előre váltott jegye volt, azt soron kívül simán beengedték. Nem sokan vesznek múzeum jegyet online, a legtöbb emberben ez a lehetőség fel sem merülhetett.) Az épületben körbesétálva sehol nem tapasztaltam, hogy túl sok ember lett volna, leszámítva a Rembrandt kiállítás termeit. Még a Román csarnokba, amely a II. világháború óta zárva volt, szintén be lehetett jutni 5 perc várakozás után. A színvonalas barokk koncert nagyjából félházzal ment, viszont az esti színházra a nézőtér szinte teljes egészében megtelt, nagyjából száz hatvanan nézték meg azt az előadást, amelyet a Spinoza intim terében hatvanan-hetvenen szoktak alkalmanként. (Száz hatvan olyan néző ráadásul, akiket mind érdekel Rembrandt, miatta állt végig többségük egy hatalmas sort.)
Minden előadás alakul, ha más térbe kerül. Ilyen váltás azért mégis kevésszer történik meg, amikor ennyire drasztikusan megváltoznak a körülmények. Fokozott koncentrációt, alkalmazkodóképességet igényel a művészektől. A tegnapi előadást már csak emiatt is érdemes volt megnézni, mert tanúi lehettünk amint négy művész egészen hősiesen helyt állt, a zavaró körülmények ellenére is képes volt élménnyé változtatni az estét.
Zavaró körülményen nem pusztán azt értem, hogy a tér túlságosan nagy és kénytelenek mikroportot használni, vagy a díszlet néhány eleme nem oda került, ahol megszokták. (Czeizel Gábor rendező saját maga pakolta fel a színpadra az összes kelléket, kötötte fel a díszlet-drapériákat.) Azzal nem lehetett mit kezdeni, hogy hátul és oldalt néhány ember fesztelenül elsétált, beszélgetés zaja hallatszott végig az előadás alatt. Ami "nekem már kiverte a biztosítékot" , ami már túlment a határon: egy-két renitens néző nem restellt előre jönni a harmadik sorig középen (!) a nézőteret két részre osztó folyosóban, amely mellesleg járásként is működött, sőt egy idős úriember fotózott is. Ami itt tegnap történt, nekem azt mutatta, hogy mivel szokatlan helyszínen volt az előadás, többen egyszerűen nem színházi helyzetnek fogták fel. A színészeknek ilyen esetben többszörös energiát kell bevetniük, hogy ugyanazt átadhassák, mint amit normál körülmények között megszoktak.
Nemcsak azért tértem olyan hosszan ki a körülményekre, hogy aztán leírhassam, hogy bizony, ennek ellenére is mennyire képesek voltak mégis működtetni az előadást. (De így volt,) Inkább azért, mert elgondolkodtató, hogy mennyire nem sikerült egy színházi kultúrát, etikettet kialakítani az elmúlt évtizedekben. Sokan nem gondolnak arra, hogy a színház ÉLŐ műfaj, a közönség viselkedése igenis visszahat a művészekre. Nem mozi, ahol "csak" a nézők zavarják egymást.
II. Az előadásról
A Rembrandt és Spinoza bemutatója 2013. áprilisában volt, ősbemutató. Éppen ezzel ünnepelte a színház tíz éves fennállását. Játékos opera a minősítése, bár inkább lehetne zenés játéknak nevezni, mert a prózai részek erős túlsúlyban vannak. (Zene: Henk Nieland, szöveg: Ann Silberberg, Sándor Anna) Három színészként is hiteles énekesre van hozzá szükség. A kis térbe kevés mozgást lehet tervezni, így különösen lényeges, hogy lekösse a nézőt a téma, amelyről szó van, és lekössék a művészek is, legyenek elég érdekesek ahhoz, hogy hosszan hallgassuk a beszélgetésüket.
A Spinoza profiljára egyértelműen jellemző ez az előadás. Rétegszínház, több előadása foglalkozik a zsidó indentitás kérdéseivel szorosabban vagy tágabban. Kevesen férnek be, de valószínűleg tömegek nem is érdeklődnének vallásfilozófiai kérdések színpadi megvitatása iránt. Ami most opera formában történik, szerencsés megoldás, mert megteremti az intellektuális és az érzéki élvezet összhangját az előadás. Nem tolódik el az egyik irányba csak. Nemrég mutatták be a Herzl c. darabot ugyanitt, amely egyértelműen gondolkodni és tanulni vágyó nézőkre számít, abban is van kevés zenés betét, amely segít. A Herzlhez képest elmondható, hogy jelenleg nem volt cél, hogy rengeteg információt megtudjunk a címszereplőkről. Az előadásnak az a sokkal fontosabb hozadéka meg van viszont, ha ráirányítja a figyelmet erre a két emberre. Az előadók jóvoltából embert látunk a képek illetőleg az eszmék mögött...Aki pedig adatokat akar, hazamenvén keresgélhet az interneten.
Sokkal több konkrétum nem derül ki az előadásból, mint az, ami a frappáns szórólap szöveg 13 sorából már eleve világos: mindketten Amszterdam zsidó negyedében laktak egyidejűleg, és a festő anyagi csőd szélén állt, a filozófust pedig kiátkozták a zsidó közösségből. A néző eldöntheti, melyikük van rosszabb helyzetben. Vitatott kérdés, hogy a valóságban egyáltalán ismerték-e egymást. A darab szerzői tehát mindössze elképzelték a találkozást, viszont a két ember párbeszédeibe még annál is többet vetítenek bele. Spinozát az értelem, Rembrandtot az érzelem embereként mutatják fel, és a dalszövegekben direkt módon is megjelenik a kérdés: minek kell irányítania az életünket a hűvös észnek, vagy a forró érzelemnek? A nézőnek szegezik a kérdést és akár el is gondolkodhatunk rajta, hogy a döntéseinkben mi dominál. Nem biztos, hogy olyan könnyen válaszolni tudnánk rá...(Ha arra gondolok, hogy miért ezt az előadást választottam vasárnap estére, nem pedig a vele egy időben futó szombathelyi vendégjátékot vagy a MET Kékszakállúját, már ebben az apró döntésben is keveredik mindkét motívum...)
A darab a két hírességen kívül szerencsére felvonultat egy igazi nőt is, akivel sokkal könnyebb azonosulni, mint a két férfival. Hendrickje, a festő házvezető nője ösztönösen él és mindössze a józan paraszti eszét használja. Van azért egy ötlete, amely nem biztos, hogy a legszerencsésebb, de mégis övé a szimpátiánk, hiszen mer élni, szabad amennyire lehet, jól érzi magát a bőrében. (A Herzl esetén is milyen jó lett volna egy nő beiktatása a cselekménybe - jutott eszembe tegnap este.)
Miután a darab szerepei nem elég árnyaltak - ötven perc alatt nehéz is lenne egészen kidolgozott emberi sorsokat felmutatni - így ebben az esetben is rendkívüli fontossága van annak, hogy a színészek a saját személyiségüket bőven beletegyék és kitöltsék a hézagokat.Beleteszik, kitöltik. Mind a Rembrandtot játszó Hábetler András, mind Herczenik Anna már számos esetben bizonyította rátermettségét a hasonló feladatokra. Ráadásul jól összeillenek a színpadon, mindkettejük játékán érződik jó humorérzékük. Alkalmanként kiszólnak a darabból, és ez jól áll mindkettőjüknek, a közönség hálásan reagál. Herczenik Anna házvezetőnőként fel is mossa a színpad egy részét, sőt a nézők közötti területet is. (A rendezők szeretik a felmosást, könnyen játszható és élénkíthet egy előadást. Azonnal eszembe jutott az operaházi Figaro is - lesz idén is áprilisban is -, amelyben szintén bele van rendezve felmosás, azzal a különbséggel, hogy míg itt ez egészen szervesen beillik a darabba, hiteles, addig Figaro esetén tökéletesen abszurd ötletnek tűnt.)
Mind Hábetler András, mint Herczenik Anna alakításából sugárzó életöröm áradt, amelyre mindketten kapnak szöveget is. A házvezetőnő mondata az, amelyik megragadt - és nem csak azért mert jegyzeteltem közben -, "Annyi mindennek lehet örülni az életben." Pontosan ez az a felfogás, amely leginkább átjön az alakításból, ez az a szemlélet, amelyiket jó lenne mindig, minden körülmények között szem előtt tartani nekünk is.
Derzsi György kapta a lehetőséget, hogy a színház névadóját eljátszhassa. Egyértelműen az ő helyzete a legkevésbé szerencsés. Neki kevés poén is jut, egy merev embert kell megtestesítenie, aki fél az élettől, a könyvei között érzi jól magát. Neki jut az elmélkedés isten és az ember viszonyáról, bár a partnerektől kap reflexiókat azért. A házvezetőnő összegzi az elhangzottakat: "isten se nem szeret, se nem gyűlöl" és ezen ha elgondolkodunk, elég riasztóan hat. "Isten nem egy érdeklődő fél..." Átélhető Spinoza figurája is, de nem állít minket a maga oldalára.
Az intellektuális-filozófiai vonalat a zene ellensúlyozza. (Zongoránál: Cser Ádám) Nem különösebben fülbemászóak a dallamok, nem vethető össze klasszikusokkal a zenei minőség, viszont a szereplők énekesként is jók, bár ebben az előadásban mégis elsődlegesen színészként hasznosítják őket.
Van a darabban, mint mindegyikben, amelyiket a Spinozában színre visznek, némi utalás a mai közéleti viszonyokra is. A dániai terror támadás is eszünkbe juthat, amikor Hábetler Andrást hallgatjuk: "Miért ez a sok gyűlölet. Már nem a középkorban vagyunk! Ez már a XVII. század!" Ezek a mondatok részben humorosan hatnak, másfelől összekapcsolják a Spinozával történteket és a zsidó közösségek mai helyzetét. De gondolhatunk Rembrandt pénztelensége kapcsán a mai független alkotók sorsára is, a Szputnyik múlt héten bejelentett megszűnésére. Most már a XXI. században vagyunk, de nagyon úgy tűnik, hogy az alapvető tényezők mégsem változtak akkorát.
Mindenesetre az összhang megteremtődött, ha csak egy órára is. Az agyunkra és a szívünkre is hatott az előadás, valami olyan, aminek igazán lehetett örülni.