Jon Fosse "Tél" című darabja a Magyar Színház és a kaposváriak együttműködésében Bérczes László rendezésében, Mészáros Sára és Őze Áron kettősével készült el. A tavaszi bemutatóról lekéstem, és ma este pótoltam a lemaradást. És mennyire jó döntés volt!
Mostanában elég kevés prózát néztem, hiszen ezek többnyire repertoár-előadások, azaz későbbre is halaszthatóak és amit lehetett, az utóbbi időben töröltem a programomból. Amely előadásokat viszont két opera közé mégis beiktattam, azokat talán a korábbinál is jobban megválogattam, és még inkább tudtam értékelni. Amilyen szövődményes-katasztrofális lett ez a hét egyébként, színházi tekintetben éppolyan jó és maradandó élményekkel teljes volt. ( lsd. Falstaff, Lukrécia, Figarócska) Ez a mai este a csúcspontok közé tartozott.
A Tél katartikus-gyönyörűséges szép előadás a férfi-nő kapcsolat minden reménytelenségéről, hatvan percben. És miután mindent megértettünk, mindennel szembesültünk, a halk rezdülésekből két életút minden keserűsége átjön, a végén mégis felemelnek minket. Amit látunk, a jó értelemben vett "remény színháza". Tudjuk, hogy nem valódi a történet, nem valószínű a boldog vég sem, de mégis jól esik a nézőnek a mese. (Legutóbb a Tíz emelet boldogságon éreztem hasonlóan magam a Bábszínházban.)
Jon Fosse, a szerző Magyarországon széles körben biztosan nem ismert, hiába a legjelentősebb norvég író. Én a Rózsavölgyi Szalon "Valaki jön majd" előadásán éreztem rá sajátos világára, költői nyelvére, amely szakadozott ugyan, töredékszerű, mégis egy jól szerkesztett zeneműre emlékeztetnek szövegei. Annak az előadásnak hatására elolvastam mindent, ami elérhető volt (a Melankólia c. regény volt számomra a legnagyobb élmény). Ezeknek az előélményeknek a hatása kétségtelenül benne van abban, hogy a mai estét teljes egészében élvezni tudtam. Korábban kétszer is zátonyra futottam Fosséval, Őszi álom című darabja eddig kétszer nem hatott rám. Most már utólag azt is el tudom képzelni, hogy a hiba bennem volt. Fosse külön világ, rá kell hangolódni. A tapasztalatlan mezei nézőt nyugtalaníthatja a szerzőre jellemző stílus, a viszonylagos cselekménytelenség, kimerevített pillanatok - nagyon eltér azoktól az előadásoktól, amelyekhez valaki hozzászokott a kőszínházakban.
A Tél egyébként a Fosse-szövegek közül még nem is a legelvontabb, teljes egészében követhető, megérthető, átélhető. De mégsem látunk mást a színpadon, mint két ember beszélgetését két különböző helyszínen felváltva.
Kevés darab beszél olyan tisztán a férfi-nő kapcsolatról, mint éppen ez. Hogy miért nem veszik elő többször, több színházban? (pedig takarékos megoldás, két színész kell hozzá, alig valami kellék) Valószínűleg éppen a speciális nyelvezete és a lassú menete lehet az ok. Nem hisznek abban, hogy a nézőkben lenne elég affinitás ehhez a "lassú színházhoz".
Ahogy a "Valaki jön majd " kapcsán is, most is a Kékszakállú herceg vára jutott az előadás kapcsán eszembe, amely szintén kétszereplős, a külvilág csak említés szinten van jelen, egészen másodlagosan.Mindkettőben a nő az, aki először biztos abban, hogy köze van a vadidegen férfihoz, ez a magabiztosság aztán beindít egy megismerési folyamatot. A Kékszakállú arról vall, hogy nem kerülhet két ember igazán közel egymáshoz, az ajtókat ki lehet nyitni ideiglenesen, de a megismerés automatikusan magával hozza a kapcsolat megszakadását. Ennek a fájdalma, a közelség lehetetlensége kifejeződik a Tél-ben is, de a végkimenetele gyökeresen eltér.
Az előadás egy rendkívül egyszerű díszletben játszódik, a kamarateremben.(Tervező: Cziegler Balázs) Egy fehérre festett deszkaemelvény az egész, amely a kültéri helyszínként felemelhető, nagy hintaként funkcionál (leginkább szimbolikus jelentésben), rögzítve pedig szállodai szoba duplaágya. További bonyolításra nincs is szükség. Fontos, hogy ennyire lecsupaszított, kopár a tér, különösen azért, hogy a két ember találkozása elemelkedhessen a realitás talajáról. Bőven lehet, hogy az egész csak a férfi képzeletében történt meg.
Az előadás elején Őze Áron ül a deszkaemelvényen, aktatáskával, kabátban. Szürke-barna ruhája egy hétköznapi embert mutat, aki a lehető legátlagosabb. Mint később kiderül, munkamegbeszélésre vár. A várakozás hangsúlyos és hosszú. A nézők beszállingóznak a terembe, lecsendesednek és figyelik a színészt, aki gondterhelten maga elé néz. (Esetleg nézegeti az első sorban ülők cipőjét is...) Szinte azonnal megtörténik a darab egyetlen igazi eseménye, amely mindent mozgásba hoz (a hintát is nemsokára) : belép egy vörös ruhás nő (Mészáros Sára), letört sarkú cipőben egyensúlyozva, valószínűtlenül törékenyen és közli a férfival, hogy hozzá tartozik - "én vagyok a nőd". Lehengerlő ez a jelenet, a férfi a hatása alá kerül. Ebből az alapszituációból indítva látjuk a folyamatot, ahogy a két vadidegen hol közel, hol távol kerül egymástól, a kapcsolat úgy működik, mint a hinta, amely hol megindul, hol megáll. Nagyon erős ez a kezdés, a néző is hajlamos elhinni, hogy ez a másnapos, kissé (?) amnéziás nő nem a levegőbe beszél, hanem jó a megérzése és ennek a két embernek valóban dolga van egymással. Amennyire értetlen az elején a férfi, olyan nagy sebességgel melegszik be és hiszi el, hogy ezért a kapcsolatért érdemes mindent feladni (családot, házat, munkát) és mindent újrakezdeni. Ez a lendület, amit a nőtől kapott mozgásba hozza, és most már ő lesz a kapcsolat továbbéltetője.
További részleteket nem írok le, feltételnül érdemes megnézni, hogyan játszik együtt a két színész.
Őze Áront az utóbbi években többször láttam kamaraelőadásokban (Gyógyír, Elling és Kjell, Ábel és Eszter), legutóbb múlt vasárnap a Rózsavölgyiben, a Mellettem elférsz c. előadásban. (Az előadás másnapján elkezdtem olvasni a könyvet, mert valahogy a fejembe vettem, hogy a bejegyzés megírása előtt most kivételesen az alapművet elolvasom. Lehet, hogy hiba volt várni, egy hét eltelt, a könyv felénél vagyok. Előzetesen annyit, hogy abban is nagyon jó Őze Áron alakítása, de ebben még annál is jobb.) Őze Áron szövege sokat nem árul el a férfi hátteréről, de a nőnél azért róla több derül ki. Egy másik városban él, van két gyereke, Marte nevű felsége, munkája. Egészen átlagos, hétköznapi ember, aki mégis többre vágyhat, hiszen a nő hívására reagál. Nem erőssége a kommunikáció, nem tud jól beszélgetni, ugyanakkor minden nézésében, tetteiben (szállodai szobáját felajánlja a magatehetetlen nőnek, ruhákat vesz neki, később vár rá, keresi) kifejeződik a szeretet és a szeretetéhség is.
Mészáros Sára, aki a Csizmadia Tibor-féle egri társulat meghatározó tagja volt, onnan került a kaposvári színházhoz, egy szélsőséges karaktert kapott. A nő piros ruhája jelzi zaklatott és csapongó életformáját. Nem ritkán másnapos, váltogatja a partnereit. Vannak csendjei, vannak apró gesztusai, amelyekből kiderül, hogy mégis komolyan gondolja azt, hogy éppen ehhez a férfihoz tartozik.("Hozzád beszélek, kihez máshoz...") Érzékenyen váltogatja állapotait, látjuk magatehetetlennek, kiszolgáltatottnak, majd látjuk őt is távolinak, akinek a megközelítéséért immár a férfinak kell harcolnia.
A történet a kapcsolat lehetetlenségéről szól, érezzük, hogy nincs reális esélye, hogy egy férfi és egy nő között a falak leomolhatnak és igazán egymásra találhatnak. (De ha akarjuk, akkor ott van az esztétikailag is élményszerűen megoldott lezáró kép, aki szeretné, komolyan veheti.)
Viszont akárhogy is értelmezzük a végkifejletet, ebben az előadásban két igazán erős jelenléttel bíró, vonzó színész kifinomult összjátékát látjuk. Akik egymásnak minden mozdulatára érzékenyen reagálnak. Lehetséges, hogy a földi élet siralomvölgy, nincs boldogság, nem találunk utakat egymáshoz, viszont ha az embernek szerencséje van, akkor színházban igenis láthatja, amint két ember azonos hullámhosszon van. És ez önmagában is ad okot némi bizakodásra...
