Jon Fosse - ha valaki nem tudná véletlenül - a jelenleg legismertebb norvég drámaíró. Valaki, akinek halála napjáig lakrészt ajánlottak fel Oslóban a királyi palotában, valaki, akit egy nemzetközi hírű újság a világ száz legnagyobb zsenije között tart számon. Néhány regénye elérhető magyar fordításban is, az Őszi álom című darabját megrendezte Ascher Tamás 2002-ben a Kamrában (azóta a Bárkában és a Komáromi Jókai Színházban is ment).
A "Valaki jön majd" éppen húsz éve íródott. Háromszereplős, ami ideális kis színházaknak. Az előadás kezdete előtt a Rózsavölgyi fekete pódiuma mögött pusztán a fehér fal látható, két szék, egy felfüggesztett vállfa. Nem lehet azt mondani, hogy a látvánnyal operálna a rendező Léner András. Sőt, mintha az lenne a cél, hogy a lehető legüresebb, legsterilebb, legkopárabb teret állítsák elő és tompítsák a Szalon otthonosságának hatását. Amennyire optimális a kávéző berendezése Az utolsó órához, most annyira nagy kontrasztot lehet érezni a színpad és a nézőtér között. Már a kezdésnél, 3 perc elteltével látható, hogy ez az előadás egészen más jellegű és hangulatú, mint amit itt megszokhattunk, sokkal elvontabb és szikárabb. Gondolatokat ébreszt és aki szeret filozófiai elmélkedéseket folytatni, az kétségtelenül szórakozik, de a szó hagyományos értelmében ez nem "szórakoztató színház".
Az előadás legelső jelenete majdnem negyedóra, de még ennél is hosszabbnak érződik. Időtlennek. Van egy férfi és egy nő, akik a tenger mellett, mindentől távol csak azért vettek egy régi házat, hogy ezentúl mindig csak ketten legyenek, egyedül. Egy ballonkabátba burkolva állnak, látszólag minden rendben, de a nőben szinte azonnal felmerül a félelem "valaki jön majd" és megzavarja ezt az egymásban megtalálni vágyott nyugalmat. Ahogy ez a motívum ismétlődött az első percekben, eszembe jutott a Kékszakállú herceg vára. Hasonlóság ide vagy oda, a szöveg egy repetitív szabadversre emlékeztet eleinte, nagyon jó lenne operalibrettónak - sőt mintha annak lenne igazán ideális.
Valóban tragikus lenne, ha valaki bekopogna a házba? (Bekopog.) Leélheti-e ebben a társadalomban akárki az életét úgy, hogy mindenkit kizár a saját világából? Mi a tragikusabb, ha egyedül maradunk, vagy ha nem maradhatunk egyedül? Megóvható-e egy kapcsolat vagy szükségszerűen jönnie kell egy szétválasztó harmadiknak? Ki kell az ajtót nyitni, vagy jogunk és lehetőségünk van zárva tartani?
A hangulatot, a régi házat, a tengert, a nappalit és a konyhát, a falon a régi képeket mind-mind a színészek szavai tolmácsolják. Ahogy Shakespeare idején is, a színésznek nem áll rendelkezésre csak néhány eszköz, így is meg tudja teremteni a néző fejében a látványt. (Minimális változás a világításban azért jelezte azt, amikor már a házban játszódott a történet, nem előtte.) Én Balikót éreztem ebben a műfajban a legerősebbnek, amikor ő beszélt a tengerről és a házról, egészen jól magam elé tudtam képzelni. Az a férfi, akit ő játszik eleinte nem fél, nem aggódik a jövő miatt. Nem izgatja, hogy mi lesz, amikor hideg lesz és jön az ősz. Bízik a nyugodt közös jövőben. A félelem a Rák Kati által játszott nőben ébred, mintha belőle is jönne. A bizonytalanság érzete, hogy nem maradhat minden így. Változnia kell a helyzetnek. De baj-e a változás? Vagy még rosszabb lenne azt tudni, hogy az életünk most már örökre belemerevedik egy sémába? Nemcsak a két szereplő kezdeti hozzáállása tér el egymástól, de a két színész játékstílusa is merőben más. Ez eredhet a rendezői szándékból is, de ugyanúgy magyarázhatja az, hogy egészen más színházi közegben szocializálódtak, egészen más jellegű előadásokban vettek pályájuk során részt. Balikó úgy játszik, mintha egy realista-jellegű előadásban lenne, Rák Kati szövegmondása sokkal elvontabb, inkább szavalásra emlékeztet az első jelenetben. A darabot korábban nem ismertem, így volt olyan érzésem, mintha most egy színdarab próbáját játszaná két színész. Ez az érzés eltűnt a harmadik szereplő, a ház egykori gazdája (Dányi Krisztián) megjelenésével. Utóbbi szintén inkább Balikó nyomvonalát követte, egészen reális helyzetnek tűnt mindkét jelenet, amelynek ő is szereplője volt. Semmiképp nem tűnt fenyegetőnek, vagy lerázhatatlannak - pusztán egy reális alternatívát kínált fel a nőnek. Az öregedő férfi Dányi jelenlétében kifejezetten öreg férfivé változott - ez a transzformáció ment végbe a színen.
Az előadás nem illusztrál, valóban az elvont gondolatok megelevenítésére törekszik. Egy esetben vetnek be vetítést ( a fehér háttérfal adja magát úgy is), de nem a tengert, nem a házat - ezek mind a képzeletünkben élnek csak - hanem az idős férfi tenyérbe temetett arcát látjuk, és érezzük a távolodást, az együtt-egyedül töltött boldog napok helyett nem várható más, csak a valódi és teljes egyedüllét. A kettősből megmarad a férfi. ("És mindig is éjjel lesz már." - mondhatnánk a Kékszakállúból.)
Az utóbbi hetekben számos esetben (különösen Zsótér-előadások kapcsán) írtam le nektek, hogyan szól bele a külvilág egy előadásba. Jelenleg nem volt se eső, se utcai népünnepély. Volt viszont hosszú déli harangszó éppen a lezáró mondatok alatt. Ez igazán szépen illett az előadáshoz.
színlap (kisfilm-részlettel)
