Ez a Figaro házassága olyan jó, hogy a legjobb az lenne, ha Miskolc összes általános iskolás gyereke láthatná, akár csoportosan, akár - még jobb esetben - családdal együtt.
Óriási szükség van operabeavatókra, hogy a fiatalok természetes módon, jó élmények által szokjanak hozzá az opera műfajához. Az opera drága, kell hozzá zenekar, kórus, szólisták és nagy díszletek, drága ruhák. Ez tény, ugyanakkor a megszerettetéséhez ennél kevesebb is elég: egy igazán jó darab, színészként is használható énekesek, valamennyi díszlet-jelmez-kellék és persze a zenekar, amelyről nem lehet lemondani semmiképp. És persze alkalmas közönség. A források beszerzése mellett ennek a biztosítása az igazi kemény feladat. Éppen ezért kellenek a beavatók. Miskolcon Cser Ádám zenei vezető már nem először tűz műsorra opera-keresztmetszetet. A közönség soraiban ülő gyerekeket meg is kérdezi az előadás elején és kiderül sokan jártak már hasonló programon.
Az előadáson főleg alsósok vettek részt, a Cseh Dávid dramaturg által átdolgozott szöveget hallva valóban úgy érezzük, hogy éppen ez a korosztály az igazi célközönség. A másfél órásra rövidített előadást a gyerekek fegyelmezetten ülték végig. Nem udvariasságból, hanem mivel valóban lekötötte őket. A taps után nagyon sokan fejezték ki elégedettségüket, izgatott hangokat hallottam magam körül. Hálás ez a közönség, várhatóan sokáig megmarad majd nekik az élmény. (Ha arra gondolok, hogy nekem mit jelentett 1978-ban a miskolci színházban a Lúdas Matyi, és mennyire élveztem volna, ha nem egy unalmas-semmilyen Hunyadi lett volna az első operaélményem, mégpedig 15 évesen, nem hamarabb...)
Az előadás miatt összesen három és fél órát töltöttem a városban, semmivel sem többet és úgy érzem, voltam is Miskolcon és nem is.
A "ritorno alla patria"-érzésről már beszámoltam az éppen 9 hónappal ezelőtt látott Don Giovanni kapcsán is részletesen. Most a régi általános iskolám mellett haladtam el, így felidéződtek bennem éppen az alsós élményeim, amelyek között ilyen operabeavató sajnos nem szerepelt. És erre még rá is erősített, hogy az előadás zenészei között már a nyitány alatt felfedeztem harminc éve nem látott osztálytársamat, aki már akkor is és látnivalóan azóta is boldogan hegedült, hegedül és még hegedülni fog sokáig...
Az előadás látványvilágát Kiss Nikolett tervezte. A háttérben kivetítve ugyanazt az operaházi képet látjuk, amelyet tavaly már a Sirályban is. A zenekar forgón ült, ezt ki is használták - a nyitány alatt és még néhányszor a forgó mozgásba lendült. A karmester elé került egy minimál-díszletben a játék. Az énekesek kisebb nagyobb gyakorisággal azért rápillantgattak a tévére vetített karmesterre, de ez messze nem hasonlított a hagyományos előadásokból jól ismert szituációra, amikor gyakran három énekes is mereven néz előre, miközben elvileg egymással kellene foglalkozniuk.
A díszlet viszonylag szegényes benyomást kelt (ágy helyett matrac, kartondobozok, néhány párna, két-három szék illetve karosszék), de ez most simán belefér, helyenként még humorforrás is. A gyerekek képzelőereje kipótol mindent, ami hiányzik.
Ez az opera-keresztmetszet - szerencsére - nem narrátort használt, hanem az énekeseknek kellett megtanulni prózai szövegeket a kimaradt részek pótlására. A szövegek hol jobbak, hol kevésbé, de a célnak mindig megfelelnek, hiszen jól összekötik azokat a jeleneteket, amelyeket ténylegesen el is énekelnek. Néhány húzás fájt (a grófné két áriájára gondolok), de megértem. Minden statikus résztől, amely nem vitte előre a cselekményt, meg kellett szabadulni, hogy a gyerekek figyelmét fenn tudják tartani. Más húzások - az egész eljegyzési ceremónia, a kórussal kapcslatos összes rész - kifejezetten jót tettek a darabnak. Vannak kisebb változtatások is a szövegben, az énekelt részekben is, ezek jellemzően a közönség figyelmének ébrentartását szolgálják. Egy példa az első jelenetből: Susanna tudja, hogy vőlegénye nem rá figyel és így az "ez a kalap milyen jól áll sorban" a kalapot kötélre és dinnyére cseréli. A kertész nem szekfűről, hanem kaktuszról beszél, azt is hoz be... És így tovább.
Az énekesek persze magyarul énekelnek, ez operabeavató, emiatt alapvetően tájékozatlan nézőt feltételez.
Cser Ádám karmester-rendező, a projekt szellemi atyja az előadás elején hangsúlyozza, hogy most különleges helyzet van, ezúttal az énekesek nem csak eléneklik, hanem el is játsszák majd a történetet. A játékon van a hangsúly, a Figarónak ezúttal valóban a vígoperai jellege dominál, lényegében zavartalanul. Ez nem is az a helyzet, amikor a Figarót jobban ismerő nézőnek kedve lenne számonkérni a mélységeket, mert a rövidítések és a beiktatott prózai részletek által ez nem reális elvárás lenne. Amit kapunk, az viszont egységes hatást tesz és kifejezetten élvezhető. A gyerekek fáradása is csak az utolsó jelenet előtt vált érezhetővé. Akár egy szünet beiktatható lenne, más általam látott gyerekelőadásnál szokásos megoldás 35-40 perc után tíz percre leállni. Van hozzá alkalmas finálé, megoldható lenne a második felvonás után. A gyerekek is élveznék a büfét, azt, hogy színházban lehetnek, nem muszáj olyan gyorsan túl lenni az egészen. Én ugyan teljesen kiütött állapotban érkeztem a városba, és egyébként is a kora délutáni idősáv az, amikor jellemzően a leghasználhatatlanabb vagyok, de ez az előadás elejétől a végéig teljesen lekötött és felvillanyozott. Semmi másra nem gondoltam, kíváncsian vártam, hogy mi maradt benne ebbe a Figarócskában.
Cser Ádám kihasználja a nyitányt és jól dönt, amikor egy-egy rájuk jellemző villanással behozza az összes szereplőt. (Hasonló megoldást nemrég a MET Figarójában láttam, ugyan ott egészen nagyszabású díszlet volt, de a koncepció azonos. Azt azért megjegyezném, hogy annak pontosan egy héttel később volt a bemutatója, mint a miskolci előadásnak.)
Az előadás néhány mozzanatában a számomra legmeghatározóbb Kovalik-maraton megoldásaira is emlékeztetett, rögtön az elején, amikor felakasztják a falra a gróf és a grófné képeit, majd nekik énekelnek. Ismerős megoldás a Maraton középső részéből, a Cosíból. (Persze ez lehet véletlen egyezés is, akárkinek attól függetlenül is eszébe juthat.) Cseh Antal Figaróként pedig teljes mivoltában természetszerűleg ugyanezt a Kovalik-rendezést hozta fel. Neki van bőven tapasztalata a szerepről, volt többször Figaró, ennek köszönhetően lehetséges, sőt egyenesen magától értetődő, hogy nála a húzások ellenére a karakter teljes egészében megvolt. Ez a bizonyos előadás legnagyobb színházi élményem mindmáig, 2006 óta (sokakkal együtt) reménykedem abban, hogy valaki lát benne fantáziát, felkarolja, pénzt szerez és a folymatos játszását megvalósítják ismét.
Cseh Antal jó Figaró, átgondolt alakítás az, amit a gyerekeknek ad. A prózai szöveg is hitelesen szól a szájából. Úgy látszik, hogy a rendezés nagyon hangsúlyozni akarta Susanna kivételességét, mert egy rémes barna pulóvert adnak Figaróra, akinek ez nem előnyös. Feltehetően a gazdag, sármos, ámde felületes és nőcsábász gróf és a rendes, becsületes, ámde szegény inas közti kontraszt erősítése volt a cél. Mivel nem volt szünet, nem volt alkalom, de szívesen megkérdeztem volna a körülöttem ülő leánykákat, hogy melyik férfi tetszett nekik jobban és kit választanának. Reménykedjünk, hogy egy ilyen kérdésre minden néző úgy döntene, mint Susanna, akinek a külcsínnél a belbecs látnivalóan fontosabb.
Susanna most is az előadás motorja, akárcsak Kovaliknál volt. Herczenik Anna színészi kvalitásai számomra a Tündöklő középszer óta nyilvánvalóak, neki főleg nem jelent problémát a próza sem. Temperamentumos, céltudatos Susanna, aki elhiteti (amit azért nem egyszerű), hogy Figarót választaná. Az ő esetében is tévesnek ítélem viszont a ruha választását. Ez a ruha azt a benyomást kelti, mintha Susanna egy kifejezetten kacér teremtés lenne, aki szándékosan provokálja a körülötte lévőket, de túl jó ízlése nincs. Nem mondom, ez is egy értelmezési lehetőség, de én azt gondolnám, hogy hatna ő a természetes bájával is, piros ruha nélkül is. (Persze tudom, hogy erős eszközöket, nagy kontrasztokat akar a rendezés mutatni, hogy a gyerekek jól lássák a különbségeket, de ettől függetlenül nekem nem tetszett mégsem a ruha, véleményem szerint kissé félrevitte a karaktert.)
Sokat bíznak a gyerekekre, így mivel a fináléban a ruhacsere a két énekesnő eltérő alkata miatt megvalósíthatatlan, beérik egy kabát-cserével. Jelzésnek ez is elég, a célnak megfelel.
Cser Krisztián kalandozik a gróf szerepében. Kedve támad a már megunt asszony mellől kicsit más szoknyák után nézni, de természetesen a legnagyobb bűnnek tartja, ha a felesége őt csalja meg. A hiú, nőcsábász gróf bariton-szerep, így basszista számára húzások nélkül nem lenne elénekelhető. Ebben a rövidített formában, mindaz, ami elhangzik igazán magas szinten hallatszik. Kifejezetten élmény gróként nézni Cser Krisztiánt, aki nemrég még Figaro volt az Operaházban. (Áprilisban ötször megint lesz, érdemes rá előre jegyeket venni.) Látszik az énekes hozzáállásán az igényesség, éppúgy odateszi magát a 180 alsós kisgyereknek énekelve, mint amikor az Operaházban lép fel.
Ami nagyon szerencsés, ebben a konstrukcióban kevés énekes van elmaszkírozva. (Bartolo nem ússza meg, túl fiatal a szerepre.) Cser Krisztiánt a legtöbb előadásban a nagy nézőterek vagy a koncepció miatt kegyetlenül ki szokták festeni. Na, most ezt nem teszik - ennek meg is van a hatása: az énekes igazán fiatalnak néz ki. Ennek következtében: láthatunk egy "zöldfülű grófocskát" és egy tapasztalt Figarót. Visszaáll A sevillai borbély alaphelyzete, annak a folytatása nyugodtan lehet ez a Figaro házassága. Ebben a koncepcióban viszont erősen úgy tűnik, hogy a Gróf Susannába is szerelmes, Cherubino-2, akinek szintén minden nő lángra gyújtja a szívét.
Az előadás képei megtekinthetőek az énekes honlapján, érdemes végignézni.
Az előadásnak szinte minden szereplője karikíroz, túlzásokat használ, igyekszik vicces lenni. Ez helyenként - nekem - sok, kissé erőltetett a prózai jelenetekben, amelyek nem minden énekesnek állnak kifejezetten jól. De ez a játékstílus rendezői döntés eredménye, és az egész szereposztásra jellemző.
A többi szereplő közül keveset ismerek, most is csak a színlapra támaszkodom.
Dudovits Blanka apródként megfelelően jó, és ez mondható el Kóbor Tamásról, aki ezúttal Basilio (két nappal korábban a Falstaffban is láttam Pesten), illetőleg Kolozsi Balázsról, aki Bartolo, Baranyai Anettről, aki Barbarina. A kertész (Görög Patrik) nem járt rosszul a rövidítéssel, neki eleve kisebb a szerepe, de emlékezetes mindig. Seres Ildikó a felsoroltaknál is kicsit árnyaltabb Marcellina, aki látnivalóan nagyon élvezi a feladatot. Az ő áriáját úgyis mindig minden rendezésből kihúzzák (Kovaliknál láttam eddig egyedül), ez esetben főleg nem merülhetett fel, hogy megmaradjon.
A grófné Rendes Ágnes, aki Debrecenben énekel, mindössze a Halott városban láthattam évekkel ezelőtt, de nem emlékszem rá. Most volt Tüzes angyal felújítás is a héten, azt is jó lenne megnézni, de valószínűtlen, hogy Debrecenbe eljutnék a négy novemberi előadás valamelyikére. Az ő esetében nekem nagyon fájó volt, hogy a legfontosabb áriái kimaradtak, ezáltal a szerep sem lehetett olyan árnyalt, mint amilyenhez az utóbbi időben a Grófnéktól szokva vagyok. Ennek a karakternek a magányos töprengés a legjellemzőbb aktivitása, ezt kényszerűségből elvették tőle. Nem tudtam emiatt olyan mélyen átélni a grófné tragédiáját és helyzetét, de a gyerekeknek szóló előadás nem is célozta ezt meg. Az előadás záróképében a "vonatozás" is azt húzta alá, hogy itt a végére minden valóban rendbe jött. Ez is megerősítette, hogy valóban kisebb gyerekeknek szól az előadás.
Összegezve: örültem, hogy láthattam, megérte egy napot rászánni erre az előadásra. Aki miskolci, és így csak egy macskaugrás a színház, menjen és nézze meg, különösen kisebb gyerekekkel.
