Donizetti operájából először - harminc éve ennek már - Nemorino románcát hallottam Pavarotti előadásában. Azt viszont talán több ezerszer is, mire találkoztam a teljes művel. Mivel a mai előadásra a József Attila Gimnázium teljes tantestületével és diákságával vonultunk ki, így ma igazán nekem az volt a fontos, hogy azoknak hogy tetszett az előadás, akik még sosem láttak operát. Az eddigi visszajelzésekből az derült ki, hogy vegyes fogadtatásra talált a mű. Az alábbiakban a saját nézői benyomásaim következnek, ahogy mindig. A címválasztásból talán ki is derül: ma délelőtt - a darab szellemének megfelelően - Nemorino szemszögéből éltem át a történetet. Vele mentem, vele ültem a gödörben, amiből csak az előadás végére sikerült kikapaszkodnunk a műfaj kívánalmainak megfelelően. ("A szerelem magánzárka" - ennek megfelelően hősünk is egyedül szenvedi végig a történéseket, de jó esetben az 1800 néző mégiscsak bevonódik.)

Balczó Péter kellően esetlen, gyámoltalan, önbizalomhiányos, tapasztalatlan szegény fiú. Rosszul áll rajta a barna mellény. Teljesen értelmetlenül tologat néha egy talicskát, pucol krumplit a főtéren és vág répát - a szenvedély annyira elvette már az eszét, hogy mély kétségbeesésében csak szerelme erkélye körül sertepertél, más jobb ötlet egy darabig nem is jut eszébe. Hat ránk ez a szenvedés és halmozott szerencsétlenség. Belesajdul a szívünk, átéljük fájdalmát. Neki drukkolunk, hogy kapjon végre viszonzást. Persze a sajnálat nem jelenti azt, hogy azonnal bele is szeretünk, de nem is baj. Nem is mi vagyunk a célpont, hanem Adina, akire végül mégis hat a kitartó vágyakozás. A szerelmi történetekből táplálkozó lány találkozik udvarlókkal, de senki más nincs a láthatáron, akitől ilyen tartós figyelmet kap. Talán ez lehet a kulcs, a siker igazi titka.

Balczó Péter amellett, hogy meggyőzően hiteti el velünk a szenvedő és helyenként szenvelgő fiatalember nyomorúságát, támaszkodni tud a még délelőtt tizenegykor is impozánsan szóló lírai tenorjára. Gyönyörű és erős ez a hang, erőfeszítés nélkül tölti be az Erkel hatalmas terét. Ezzel a hanggal ezen a délelőttön dominálja az előadást az énekes. Már korábban is hallottam Balczó Pétert, legutóbb nem is akármilyen mezőnyben a Szabadság Gálán, de most éreztem azt, hogy katartikus hatású a szerepformálása. Ez persze azon is múlt, hogy megkapta ezt a szerepet, amelyben esélye is volt a legjobb formáját hozni. Ezek után még nagyobb érdeklődéssel várom a következő találkozást, azaz a Falstaffot, amelynek felújító próbái éppen most folynak az Operaházban. 

Az előadás tehát Nemorino románca lett, minthogy az ő szemszögéből követtük az eseményeket. Az, hogy jól működhetett a kissé avíttas rendezés ellenére is, amelynek problémáit a tavalyi előadás kapcsán sem fejtettem ki részletesen, döntően múlt a többi szereplőn is. (Az nem kérdéses, hogy ezt is újjá kellene varázsolni, nem ártana némi frissítés.)

Adina ezúttal Hajnóczy Júlia, akit tavaly betegsége miatt nem láthattam. Elhiszem neki, hogy érdekes életre, nagy szerelemre és sok szórakozásra vágyó temperamentumos fiatal lány, aki a darab végére megkomolyodik és már nem bánja, ha egyetlen ember mellett kell majd leragadnia egy életre. Vígoperát látunk, megkapjuk a boldog véget és nem akarunk belegondolni, hogy miként alakul majd a két össze nem illő szereplő élete a továbbiakban... 

A szerelmi háromszög harmadik tagja szerzi a legtöbb vidám pillanatot az előadásban. Korábbi emlékképeim szerint a legviccesebb szerep a bájital árusé lenne, de ma nem így van. Geiger Lajos káplárként biciklin érkezik, levág egy nagyképű bemutatkozó szöveget, melyben magát " a lányok álmaként" mutatja be. Adina fenntartással fogadja mindezt és a káplár udvarlását kizárólag arra hasznosítja, hogy Nemorinót bosszantsa, megpróbálja kizökkenteni a szokásos sóhajtozós hangulatából. Geiger Lajos szintén elemében van, élvezi a csábító szerepét, jól esik neki és jól is áll ez a karakter. Talán ő a szerencsésebb férfi azért is, mert nem éli át mélyen a szerelmet, ő valóban játéknak tekinti. Eleve poén, amikor a többi szereplő mellé áll katonasapkájával a fején, mindenki másnál két fejjel magasabbnak tűnik. Ha együtt nézünk rá és Nemorinóra, egyértelmű, hogy csak Belcore, a káplár lehet a nyerő. Adinát végül mégsem ő kapja, de ez nem viseli meg egyáltalán. Továbbáll az ezredével és biztosak lehetünk benne, hogy másnap lesz új menyasszonya.

Csak ugyanazt az észrevételt tehetem Zavaros Eszterről, mint a tavalyi előadás után.Gianetta szerepében ma is tündököl. Ahányszor hallottam eddig, mindig meggyőzött sugárzó tehetségéről. Egyébként is nagyon üde színpadi jelenség, jó ránézni most is.

Végére hagytam Szüle Tamást, aki a bájitalárus, Dulcamara szerepében egy visszafogott polgárnak tűnt, talán túl normálisnak is, ha a szerep korábbi alakítóival összevetem. Ezt az embert nem mozgatja más, kizárólag üzleti szempontok. El akarja a gyógyszert adni. De nem vettem észre, hogy különösebben élvezné közben, hogy másokat átver. Inkább tárgyilagos, még akkor is, amikor megállapítja, hogy Nemorino ostoba szamár. Miután szombaton láttam egy koncert keretében egy igazán vérbő Dulcamara alakítást (sajnos mindössze egyetlen duett erejéig), egészen friss élményem van arról, hogy még milyen is lehetne ez a doktor. De nem állítom, hogy nem lehet akár ilyen is, mint Szüle Tamás figurája. Elfogadtam az ő értelmezését, amely éppúgy megállja a helyét, viszont magatartása alapján meglehetősen előkészítetlen a záró jelenetben Gianetta elszöktetése.

A tavalyi évadban Dulcamarát játszott Hábetler András is Pécsen, amely előadást sajnálatos módon nem láthattam. Ha valaki beült erre a mai délelőttre, akkor a legoldottabb, legvidámabb perceket talán az előadás előtt és a szünetben élte át, amikor Hábetler András beszélt az operáról és az opera-nézés sajátosságairól. Még elhallgattuk volna. Először sorra vette a településeket, ahonnan a mai közönség érkezett. Hát igen, nagy dolog ez, Nyíregyházától Tokajon és Miskolcon át Sopronig mindenhonnan jöttek gyerekek. 275 iskola vett részt az idei Operakalandban. Ha mindenhonnan csak van öt olyan diák, aki most megkedvelte a műfajt, már nem volt az egész hiába. De hátha ennél azért még valamivel jobb is az arány. Én a saját diákjainktól a visszajelzéseket csak napok múlva kapom meg. Kíváncsi vagyok nagyon. Az igazi mutató az lesz, hogy hányan lesznek hajlandóak immár nem iskolaidőben, 2015. május 14-én csütörtök délután ötkor - önkéntesen - beülni a Szöktetésre, a következő operakalandra.