Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Idén úgy alakult, hogy nagy mennyiségben fogyasztottam Mozartot. A varázsfuvolát háromféle rendezésben nyolc alkalommal, továbbá Szöktetést, Don Giovannit kétszer, Figarót ötször – ez 16 este négy hónapon belül. Azt gondoltam még 24 órája, hogy az Operaház által egy előadássá összekapcsolt két egyfelvonásosból feltétlenül A színigazgató lesz az, amelyik jobban fog tetszeni. (Nem így lett, ha valaki a végeredményre kíváncsi, ezt azonnal elárulhatom.)

A szerzőn kívül arra alapoztam ezt a feltételezésemet, hogy a második részt, Vajda János: Mario és a varázsló című operáját Galambos Péter rendezésében már végigszenvedtem egyszer a bemutatón az ősz folyamán. Csak most vettem észre egy CD borítóján, hogy 38 perc a menetidő. Akkor legalább háromszor ilyen hosszúnak érződött.

Az első rész rendezője viszont az a Szabó Máté, akitől nem egy, nem kettő – hanem történetesen HÁROM jól megcsinált előadást láttam az idén. (Régi nyár, Don Giovanni, A zsidó) Szabó Máténak van köze a zenés színházhoz, tud mit kezdeni egy operával. Galambos Péternek a mai napig sem tudtam megbocsátani azt a függönyt, amit felrakott a Mario ÉS a Kékszakállú herceg színpada elé, amelyen keresztül nemigen látszik a karmester, a hang egy része nem jön, nem jöhet át a nézőtérre…Szuper lett volna a függöny, az előadás első másfél percében, jelzésnek – de ennek a meghagyását énekes-ellenes lépésnek éreztem és érzem ma is. ÉS nagy tévedésnek, hogy a vezetés nem lépett közbe, elfogadta ezt a koncepciót így. Az ősszel ez függöny kevésbé zavart a Mario esetén, mivel annyira sok más rendezői megoldással is volt bajom, amelyek a figyelmemet egészen szétszórták és minimális energiákat fordíthattam a főszereplő Bretz Gáborra. Egyébként is a Kékszakállút vártuk, ahhoz képest nem tűnt érdekesnek a Mario.( A rendezéssel kapcsolatos minden ellenérzésem dacára még három Kékszakállút néztem, de nem voltam képes rávenni magam, hogy bármelyik előtt már az első részre is beüljek.)

Ezt a két egyfelvonásost most célzottan az ifjúságnak állították párba és őket akarják e két darabbal az opera műfajához közelebb hozni. Ez lenne az operakaland lényege. Eredetileg 22 előadást terveztek, amelyből 18 fog megvalósulni. (A színigazgató esetén négy, a Mario esetén három részben eltérő szereposztással.)

Az egyfelvonásos operákat én kevéssé tartom szerencsés választásnak, ha az a cél, hogy valaki általuk szeresse meg a műfajt. A rövidség csak rossz előadásnál előny. Mindkét műnek megvan a saját világa, amelybe bele kell kerülni. Mire valaki belemelegszik, már vége is van. Ha jó az előadás, akkor emiatt lesz hiányérzetünk. Két előadásra nem annyira könnyű ráhangolódni egymás után. Szerencsés esetben az egyik megtetszik, utána sokkal nehezebb a másik előadást is megszeretni. Mondom ezt én, akinek az elmúlt négy és fél hónap alatt ez a kedd volt a 17. napja, amikor két (esetleg három) előadást nézett egymás után, szervezési okokból. (Viszont ez volt mindössze a második, amikor két opera követte egymást. Május negyedikén egy Figaró után este következett A trubadúr, míg tegnap a két egyfelvonásos után egy Ruszalka. Mindegyik előadás utólag is fontosnak bizonyult, igazolódtak ezek a döntéseim.) Van ilyen, amikor egyik előadásról sem akar lemondani valaki, de ettől még nem ez a legoptimálisabb helyzet. (A mai színházi programjaimat viszont mind törölnöm kellett, mert most nem érzem, hogy több új élményre szükségem lenne.)

Az, hogy nemcsak én gondolom azt, hogy ez a két egyfelvonásos nem jó választás, a nézettségből is látható. A legtöbb tanár nem merte rábeszélni erre a tanítványait, akkor sem, ha a jegy mindössze 300 Ft-ba került a diákok részére. Én, aki vettem 435 Mefistofele-jegyet és 167 Don Giovannit, több mint száz Jenufát, egyáltalán nem gondoltam, hogy ezt a programot népszerűsíteni kellene. Mert csak úgy szabadna egy színházi/opera előadásra másokat rábeszélni, ha hisz valaki abban, hogy jobb lesz annak az illetőnek az élete attól, hogy megnézi, mintha otthon maradna. A felsorolt előadásoknál biztos voltam, hogy kapnak valamit a diákjaim az élménytől. Nem pusztán „művelődésről” van szó, én legalábbis soha nem azért megyek, hogy bővítsem az ismereteimet. Az esik a legjobban, ha a világról, az emberi kapcsolatokról mondanak nekünk valami elgondolkodtatót, vagy adnak egy élményt, ami a hétköznapok folytatásában segít. Ez a kulcs. A legtöbb tanár szintén nem jár Operába, először nekik kellene hozzászokni a gondolathoz. Ráadásul egy rossz élmény rengeteget árt, a következő előadásra még annál is nehezebb lesz bárkit odavinni. Emiatt tízszer is meg kell fontolni, mi lehetne a legjobb első élmény. (Én egy jól megcsinált Sevillai borbélyra tippelnék, ha én lennék ilyen döntési helyzetben.) Lassan belesodródom, hogy az opera megszerettetéséről kialakított meglehetősen konkrét elképzeléseimet itt ismertessem, de most rövidre zárom inkább a témát.

I.Rész: A színigazgató

A Litkai Gergely által átírt librettóban ironikusan rengeteg közhely hangzik el az operajátszásról. Az énekesek (többnyire) egymással versengő énekeseket játszanak, illetve van közöttük egy mecénás-civil és egy színigazgató is. Nézünk egy operát, amely az operajátszás lehetetlenségéről szól. Az opera unalmas, mondják nekünk. És tényleg, most úgy tűnik. Az a baj, hogy a gyerekek azt hihetik, hogy ilyen a tipikus opera – miközben pont nem.

Én nagy csapdának érzem azt, ha valaki úgy akarja az operát megszerettetni, hogy minél több prózai részt tesz bele vagy hagy benne a műben. Az énekeseknek ezek a prózai szövegek kevésbé állnak jól. Az opera erőssége mégis a zene. El is hangzik, hogy a nyitányon kívül mindössze öt alkalommal énekelnek majd. Kevés ez, az előadás negyven percéhez képest. Azt érezzük, hogy sok az üresjárat.

Szabó Máté valószínűleg készen kapta a szöveget, és a feladatot, hogy diákelőadást rendezzen. Jó megoldás, ahogy kamerával veszik a jeleneteket és a színfalak mögötti történéseket is látjuk. Ezzel egyben a színpad is kitágul. Viszont: amikor van kivetítés én képtelen vagyok a színészeket nézni. Ez felveti azt a kérdést, hogy nem lett volna-e egyszerűbb leforgatni egy operafilmet és azt vetítgetni még többször, még nagyobb tömegeknek. Lehet, hogy először valóban egy ilyen filmes operával kellene szembesülni a gyerekeknek, csak aztán élő előadással.

Ami nekem kifejezetten tetszett még, az Menczel Róbert műanyagpalackokból készített háttérfala volt. Az előadásban a műanyag-gyáros mecénás készíttette ezt egy Varázsfuvolához – ezt tudjuk meg. Nagyon jól illik hozzá a gyáros (Hantos Balázs) műanyag-kalapja, amelyet egy ötliteres műanyagpalackból készítettek, illetőleg a gyáros által felkarolt művésznő (Kertesi Ingrid) sok félliteres pillepalackból készített fejdísze. Tihanyi Ildikó megfelelően pompázatos jelmezt készített az igazgató feleségének, a primadonnának (Kriszta Kinga) és az egyetlen felvonuló férfiénekesnek (Balczó Péter) úgyszintén. Nagyon el van találva az igazgató, Bátki Fazekas Zoltán ruházata is. Gyűrött, lestrapált öltönynadrág, jellegtelen barnás nyakkendő, nyúlott pulóver. Ránézünk, és mindent tudunk a színház helyzetéről. Ami pénz befolyik, azt a sokkal fiatalabb feleségére költi. Jók ezek a karakterek, bár inkább karikatúrákra hasonlítanak. De van alapjuk. Viszont ennyi idő alatt túl sok a szöveg és elveszítjük az érdeklődésünket idő közben. Litkai Gergelyre Pirandello biztosan hatott, ezek a szereplők ugyanígy elemzik saját helyzetüket, létüket-nem létüket. De ez nem csigázza annyira fel az érdeklődésünket, mint az elején Bátki Fazekas Zoltán néhány természetes mondata. Az énekest a 2006-os Mozart Maraton „Cosí fan tutte” előadásában fedeztem fel magamnak. Már akkor is nagyon szerettem humorát és azóta ahányszor (nem elég sokszor!!) fellép az Operában, igyekszem megnézni még akkor is, ha csak mellékszereplő a Carmenben. Szeretem amikor nagyobb feladatot kap. Ennek ellenére, hogy neki minden adottsága megvan, hogy valóban eljátssza az igazgatót, mégsem képes, hogy ezzel a szöveggel végig lekössön, egyszerűen sok a próza. Nincs mit tenni. Azért örülök, hogy láttam, de képtelennek érzem magam, hogy visszaüljek az előadására, sőt a további szereplőkről sem fogom megtudni, hogy milyenek voltak az alternatív szereposztásokban. DE megjegyzem: így is találkoztunk a szünetben olyan mezei nézőkkel, akiknek tetszett az előadás.

Én 150%-os energiaszinten érkeztem az Erkelbe egy nagyon jól sikerült közönségtalálkozó után, amelyet Bretz Gábornak szerveztem a József Attila Gimnáziumban. Ez volt három és fél hónap alatt a hatodik eseménye az én privát szervezésű operakalandomnak. (Négy előadás mellett ez volt a második közönségtalálkozó. Februárban vendégünk volt Csiki Gábor énekes is.) A diákokat lekötötte ez a beszélgetés, sőt kérdeztek is, a kollégák úgy szintén. Ezek után nagyjából 20%-ra sikerült lemerülnöm A színigazgató alatt. Így viszonylagos félelemmel vártam a Mariót, és igyekeztem minél intenzívebben visszaidézni a rendezői megoldásokat, hogy második nézésre lehetőleg ne zavarjanak meg ismét. ( A Kékszakállún csak negyedszerre tudtam túllépni a függöny-problematikán. Akkor tudtam először kizárni minden mást és csak a két énekes maradt számomra.)

II. rész : Mario és a varázsló

Vajda János operája 38 perc, ebből a főszereplőé 33. Lényegében a tömeg tagjai csak egy-egy villanásnyira élnek, mind kiszolgáltatva a hipnotizőrnek, nagyon kevés küzdőképességgel. Cipolla az előadás harmadik percében szólal meg és azt követően végig domináns. Onnan kezdve, amikor rendre inti a bekiabálót ( „Ki volt az? Ki kiabált?”), övé a terep. Cser Krisztián számára premier ez az előadás, viszont az összes többi szereplő számára már a sokadik. Az énekes fellépése magabiztos, és hozza azokat a karaktervonásokat, amelyekre még Thomas Mann gondolhatott, amikor megírta a történetet. Érezni a határozottság mellett nem kevés agresszivitást, ugyanakkor némi játékosságot is. Ez az ember könnyedén szórakozik-szemétkedik a közönségével, de élvezi is ezt. A rendezői koncepció alapján egy modern evangelizátor, de most ez nem érdekelt és ez a felszíni réteg nem zavart meg semmit.

Ha valaki átfutja a november tizediki premier kapcsán írott kissé indulatos írásomat (",Bábeli zűrzavar, avagy mi van a szúnyogháló mögött?), amely 70%-ban ugyan a Kékszakállúról szól, de még így is bőven tárgyalja a Marió problémáit, néhány tájékoztató mondatot találhat Cipolla közönségéről is. (Most új szereplők vannak: Hruby Edit, Egri Sándor,Tarjányi Tamás, Rezsnyák Róbert apró közbevágásai jók és erősítik az előadást.) Miután számítottam az extravagáns jelmezekre, a kivetítésre és csak egy percig vágott mellbe az átkozott függöny, képes voltam erre a második nézésre már elvonatkoztatni a körülményektől.

Ez azért is sikerülhetett, mert némi tréninggel készültem. Akkor tudom igazán élvezni a zenét, ha nem idegen, nem új, hanem ismerős, szinte megszokott. Wagner esetén különösen nagy segítség, ha valaki sokat hallgatta korábban, és egyszer már belement a fülébe. Most arra törekedtem, hogy a rendezői ötletek Charybdise és a zene ismeretlenségének Skylláján se szenvedjen hajótörést az élmény, legalábbis ne rajtam múljon. Emiatt 24 órán belül hét alkalommal hallgattam meg az operát egy 1995-ös Polgár Lászlóval készült felvételről. Ez ahhoz nem lett elég, hogy egészen pontosan ismerjem, de ahhoz, hogy az ismerősség érzését adja, már igen. Nem is olyan rossz ez a zene, hát még ha meghagyták volna hozzá az eredeti háttér-sztorit és nincs ez az erőltetett modernkedés…

Most megtörtént az, ami első nézésre lehetetlen volt. A bemutatón minden ötlet abba az irányba terelt újdonságával és idegenszerűségével is, hogy épp a főszereplő Bretz Gáborra lehetetlen legyen figyelni. Még saját külseje is. Ráaggattak nemcsak egy hosszú fekete parókát, hanem egy nagyon idegenszerű hosszú szakállat is. Ez a külső nem segített az énekesnek. (Nemrég jegyeztem meg a Figarója kapcsán, hogy mennyire jó, hogy nem maszkírozták el és megtarthatta eredeti haját. Novemberben azt kellett megállapítanom, hogy tönkretették ezzel a szakállal.) Cser Krisztián viszont most is szerencsésen jött ki a helyzetből. (Ahogy a decemberi Varázsfuvolán is megúszta azt az előnytelen jelmezt, amelyet a másik szereposztásbeli Szécsi Mátéra ráadtak.) Rövid szakálla és hosszú haja valódinak tűnik, természetesnek, különösen így a függöny által homályosan. Belépése óta folyamatosan képes fenntartani a közönség feszült figyelmét, jól ütötte meg a kezdőmondat tónusát és utána vele maradunk. Lehet, hogy az önszuggesztiónak is része van benne, mert nagyon koncentráltam, hogy most ne váljak a külsődleges rendezői megoldások áldozatává másodszor is, de én azt érzékeltem nagy bámulattal, hogy hipp-hopp vége lett az előadásnak. Egy erős íven vitt minket a főszereplő és nem volt üresjárat, nem unatkoztam semmit. A végén persze eszembe jutott néhány civil gondolat – például az, hogy mennyire vacak lehet egy vastag golyóálló (?) mellényben énekelni. A közönség nem nevetett a „csókolózós” jelenetnél sem. Női álarcot (Angelina Jolie képe van rajta) húz a hipnotizőr és abban csókolja meg Mariót. Természetesen egy prózai színházban fel nem merült volna az álarc, Cser Krisztián szintén képes lett volna a jelenet eljátszására. Ne botránkoztassuk meg a nézőt? Ez lenne a cél? Pedig a sok haj-szakáll ápol és eltakar, a színészi alapképzés elemi része, hogyan kell egy ilyen jelenetet diszkréten megoldani….Cipolla pedig nem külsődleges eszközökkel, hanem szggesztióval hat.

Szamosi Donáth egészen más alkatú és habitusú Marió, mint Nagy Ervin volt. Ő is egészen észrevétlen képes maradni a tömegben a végső pillanatig. Érezzük rajta az elszántságot, de azt is, hogy esélye sincs ezzel a Cipollával szemben.

Összességében egy nagy énekesi teljesítmény hatása alatt távoztam az Erkelből. Megint egy sportból vett kép jutott az eszembe (az operaéneklést gyakran hasonlítják sportteljesítményhez egyébként is): azt éreztem, hogy csak száz méterről lett volna szó eredetileg, de a rendező, hogy nagyobb legyen a kihívás, odatett még vagy húsz akadályt is a főszereplő útjába, aki ezeket lazán átugrálva, és nem megkerülve, mégis hozta a szintidőt. (Mi lett volna, ha inkább segítségére van? Akkor milyen előadást kaphattunk volna?) Kár lett volna ezt az alkalmat kihagyni, csak ezt mondhatom utólag. Még annak a tudatában is, hogy egy első osztályú Ruszalkát néztem utána. Ez a Cipolla még közben is eszembe jutott. (Valaki kipróbálhatná Tókirálynak is Cser Krisztiánt...)

Címkék: Opera Szabó Máté Galambos Péter Litkai Gergely Erkel Színház Bretz Gábor Bátki Fazekas Zoltán Szamosi Donáth Operakaland

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr506167813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.