A Régi nyár című Lajtai-Békeffi-operettet megközelítőleg 28 éve láttam (1985 tavaszán) először, a múlt kedden pedig másodszor. A mű elején a főszereplő, Mária, a híres színésznő 18 év után először látja nagy szerelmét és szembenéz a múlttal.
Talán túlzás valóban, hogy ez a harmadik bejegyzés az utóbbi időben, amelyben visszarévedek a miskolci éveimre. (Ha valaki éppen ezekre lenne netán kíváncsi, akkor itt a Lúdas Matyi és a Gézagyerek.) Jelen esetben az összehasonlítás feltétlenül adja magát, hiszen éppen a Régi nyár volt "A" legkedvesebb operett-élményem Miskolcon, hiszen ez volt az egyetlen, amelyet nem nagy apparátussal a nagyszínpadon (ahogy az gazdaságos), hanem a meghitt hangulatú Kossuth utcai Kamaraszínházban játszottak. Ráadásul azóta nem láttam a művet semmilyen más feldolgozásban, nem rakódott rá más élmény.(Maradt Komáromy Éva, Varga Gyula, Kulcsár Imre, Somló István és Péva Ibolya emléke. Utóbbi jelenleg is aktív tagja a miskolci társulatnak.)
Ennyi év után hasonlóan a darab főszereplőjéhez, én is számot vetettem azzal, hogy mire vágytam és mire jutottam azóta. Ez utóbbi egy színházi blog keretei között nem téma, de megemlíthetem azért, hogy bár már 1985-ben nagy vágyálmom volt a Pestre költözés éppen a színházak miatt, és akkoriban kezdtem évente két alkalommal is a fővárosba járni színházba (a téli és a tavaszi szünetben és ilyenkor három nap alatt akár öt előadást is megnéztem), de azt remélni sem mertem, hogy később hetente akár 5-7 előadást fogok látni rendszeresen, éveken keresztül.
De legyen elég ennyi a számvetésből, térjünk csak vissza az Operett raktárszínházi bemutatójához.
Most is intim térben viszik színre a Régi nyarat. Kállai István változata további átdolgozáson esett át a rendező Szabó Máté és Ari-Nagy Barbara kezei között. A legfontosabb különbség, amely 28 év kihagyás után is feltünt: minden jelenetet egy térben játszanak, nem maradtak meg a külső helyszínek ( egy cukrászdai találkozás biztosan volt az eredetiben). Ez részben szerencsés megoldásnak tűnik, másfelől néhány jelenet hitelessége némileg meginog. Természetesen mivel egy operettet látunk, a nézőben kell, hogy legyen annyi rugalmasság, hogy nem köt bele apróságokba. És "menet közben" nem is, hiszen elsodor minket a történet, ahogy az rendjén van. Elandalodunk rendesen.
Erősen úgy néz ki, hogy Mária (Kalocsai Zsuzsa) minden szabad percét a télikertjében tölti. Sőt mi több: itt fogadja a vendégeit nemcsak ő, hanem még szegény rokona is, Trafina úr (Faragó András). Utóbbit Mária a férfiak elriasztására bérelte fel, akinek az a feladata, hogy magát a színésznő spanyol (!) szeretőjének adja ki. Trafina csínytevései folyamatos humorforrást képeznek. Lányokat hoz fel a lakásba, kihasználva a színésznő távollétét, később pedig igyekszik rafináltan lerázni Mimóza, az öltöztetőnő (Oszvald Marika) tolakodó szerelmét.
Én a darabnak ezt a "harmadik szerelmi szálát" kevésbé élveztem, bár ugyanúgy imponál nekem Oszvald Marika cigánykerekezése, mint a nyolcvanas években, amikor siófoki operett-esteken számtalanszor láttam. Mivel életemben erre a mutatványra semmiféle tanár nem bírt megtanítani, a számtalan próbálkozás alkalmával éppen ő jutott eszembe kislány korom óta mindig. Neki bezzeg lazán megy ez még most is, nyugtáztam az előadást nézve. Az Operett rendszeres látogatóinak, akik nyilvánvalóan kötődnek hozzá, vétek lenne ezt az előadást kihagyni. Oszvald Marika a sok szubrett szerep után lényegében egy hasonlót játszik. Most komikus hatást kelt, pusztán a kora miatt. Nevetséges lenne, ha egy idősödő nő szerelmes? Jelen helyzetben igen, éppen ez a cél. Ha ez a Trafina-Mimóza páros nem lenne, akkor belefulladnánk a nosztalgiába és a rengeteg epekedésbe. (Az más kérdés, hogy itt beleszólt az előadásba a régi emlék, a Péva Ibolya és Kulcsár Imre kettős nekem egységesebbnek és szerethetőbbnek tűnt, sajnálom. )
A szerelem így is a darab központi eleme, mindenki szerelmes vagy legalább vágyódik valaki után. Nem marad ki a szobalány sem (Faragó Alexandra), aki felhívja magára a figyelmet némajátékával is. Roppant kevés és semleges szövege van, de erősen úgy tűnt, hogy megtetszett neki a fiatal Jankovits báró, a Miklóska.
Kocsis Dénes személyében egy rendkívül üde, dinamikus, jól éneklő bonvivánt prezentál a közönségnek az Operettszínház. A törzsnézők által megszokott nagy nevek mellé itt van ez a friss tehetség, akibe bele lehet szeretni, akiről elhisszük a fiatalságot, naívságot, tapasztalatlanságot. Akivel azonosulni lehet fájdalmában, örömében és akinek tudunk drukkolni. A fiatal báró most ismerkedik az élettel, próbálja megjátszani a nagyvilági urat, de sem a közönséget, sem Máriát nem tudja megtéveszteni. Mária benne látja újra megtestesülni a régi szerelmét, Jankovits János bárót (Gergely Róbert), aki annak idején, 18 éve udvarolt neki. Állítólag épp ilyen volt. Miután a darabban - kár - elhangzanak konkrét számok és közben a szereplőkre is ránézünk, azt is észre kell vennünk, hogy itt valami nem stimmel. A szöveg szerint, ha újra 18 év múlva találkoznak, akkor a báró 68 éves lesz "csak". Tehát most 50, és annak idején, amikor "éppolyan csacsi gyerek volt", mint a fia most, éppen 32 éves volt, egy 6 éves fiú apja már. Ha Miklóskára nézünk, hozza is a 24 évet, nem látszik egy nappal sem többnek, esetleg kevesebbnek. Ugyanezt a hamvas ártatlanságot, amelyet Kocsis Dénes kölcsönöz neki, kevésé tudjuk elképzelni egy 32 éves elvált férfiról. Gergely Róbertre nézve inkább az a benyomásunk, hogy ez az ember mindig is pontosan tudta, hogy mit akar és nem véletlen, hogy a gazdag feleséget választotta a kezdő színésznőcske helyett, most pedig egészen tudatosan tér vissza Máriához. Ez az én benyomásom. Az igazság az, hogy az előadásban annyira megfogott ez a "cuki kis bonviván-palánta", hogy igazából a további férfi szereplők tevékenysége kevésbé kötött le. Mondanám, hogy nyilván az újdonság erejével hatott, de mivel a többi színészt sem szoktam gyakran látni, legutóbb egy szintén raktárszínházi Lili bárónőt néztem, igazából egyedül Oszvald Marika esetén mondhatom el, hogy ő nem hatott újszerűen, őt "ismerem".
Kocsis Déneshez jól illett Bori Réka, aki a színésznő lányát, Zsuzsit alakítja. Szintén jól énekel, neki is el lehet hinni, hogy színészi ambíciókkal, frissen érkezett a svájci leánynevelőből. Naív és ártatlan. Az ő szerepe viszont korántsem olyan hálás, mint partneréé, kevés poén jut neki. Miklóska legjobb jelenetei természetesen a nagy művésznővel vannak, nem pedig az ifjú szerelmével. Kocsis Dénes "jól funkcionál" az öregedő dívával és az ártatlan lánykával is. Mindkettőbe szerelmes, meglátjuk, mennyire tartósan. Eszünkbe juthatna, ha a történet nem sodorna minket magával, hogy egy igazi, éppen szárnypróbálgató Cherubinót látunk Mozart Figarójából kölcsönözve, akit éppen a feleszmélés pillanatában azonnal a házasság biztonságosnak látszó révébe terelnek. Tehát még az is lehet, hogy mégis rendben van a darab matematikája, lehet ebből a Miklóskából is elvált ember 32 éves korára, amikor beleszeret majd egy üde kis kezdő színésznőbe, még mindig viszonylag hamvasan és lelkesen. Most még csak tanulja, hogy mi az a szerelem, mégpedig látszólag egy bohém, élveteg asszonytól, aki valójában az egész életét az első szerelmi csalódás árnyékában élte le. Ezt az első nyarat tartósítja a télikertben, miközben éli az elfoglalt színésznők életét.
Sok kritikában olvasni mindenféle koncepciókat, találgatásokat rendezői szándékokról. Ez a "télikertben tartósított nyár" gondolat egyértelműen átjön az előadáson és nemrég jelent is meg interjú a rendezővel, amelyben maga is elmondja ezt. Most itt egy igazán kivételes pillanat tanúi lehetünk: van valaki, aki egy előadásról GONDOL valamit, ezt a gondolatot következetesen végig tudja vinni és ezt a koncepciót szolgálja a díszlet is.(Cziegler Balázsról ne feledkezzünk el.) És igazi bónusz: ez a rendezői elképzelés nem áll ellentétben a művel, hanem kapcsolódik hozzá. Sőt: a rendezés nem nehezíti meg vagy teszi lehetetlenné azt sem, hogy az énekes betétek elhangozzanak és élvezni lehessen. (Mostanában énekes-ellenes rendezést is láthattunk, nem kell messzire menni, ott volt a Kékszakállú a hangfogó függönnyel.)
Egy zongorista adja a zenét, de néha egy-egy szereplő egy másik zongorán imitálja is a játékot, mintha saját magát kísérné. Nem akarják igazán elhitetni velünk, hogy ők szólaltatják meg a hangszert, helyenként felállnak a zongora mellől. Ez is poén, illetve ez az ál-zongora kifejezetten alkalmas arra, hogy elbújjanak benne többen is. A zongorista (nevét nem közli a színlap) végigkíséri az előadást, de nem pusztán civil zenészként, hanem barátként. Szemmel láthatóan drukkol a művésznőnek, hogy legyenek sikeresek a praktikái. Van rá eset, hogy beleeszik a zongorára tett ennivalóba is. Folyamatos jelenléte és az, hogy a színészek többször neki beszélnek, minduntalan figyelmeztet minket, hogy színpadi játékot nézünk, elidegenítő effektusként hatna. Hiába, van olyan erős a zene és a történet, hogy ha tetszik, ha nem, bevonódunk óhatatlanul.
Az előadásban van egy szünet is, amely után nemcsak a zongoristát, hanem a közönséget is megszólítják a szereplők. A második rész ugyanis Mária születésnapi partyjára készült ünnepi műsor főpróbájával indít. Trafina úr leültet minket is, néhány nézőre rászól, van olyan hölgy-néző, akinek udvarolni kezd. Persze, közli velünk, hogy mi igazán nem számítunk, az igazi közönség majd később jön, ez csak főpróba. (Azon a keddi estén ennek plusz jelentése is volt, hiszen az valóban főpróba volt, nem mintha a legkisebb mértékben is félkész állapotot mutatott volna az előadás. Összeállt ez rendesen, nincs kétség effelől.) Ez a kis betétműsor impozáns, és most láthatjuk Máriát színészi mivoltában is sugározni. (Az első felvonás elején az előadás egyik slágere, a "Hol van az a nyár?" dramaturgiai okokból megszakad.) A műsort látva nyugtázzuk a gyorsöltözés bravúrját, valóban pillanatok alatt képes egészen más látványt felidézni a rendező. Ugyanakkor, visszamenőleg is képtelenségnek tartjuk, hogy egy ennyire vérbeli színésznő, akinek minden porcikájában ott a színház, hogyan szakíthatta meg az előadását pusztán azért, mert első szerelmét megpillantotta a páholyban. Ahogy ez eszembe jutott, azonnal elhessegettem a gondolatot. Ha a szerző így kívánja, higgyük el. Meglehet, hogy a rosszullét is a behálózási hadművelet része volt már - talán így el is lehet fogadni ezt a fordulatot.
Kalocsai Zsuzsa nagy lehetősége ez az előadás, nem is fér hozzá kétség. Végigjátszotta már az összes fontos operett cím-vagy főszerepét Pesten és külföldi vendégátékokon és mivel közben az idő is telt, most eljutott ehhez a már nem fiatal lányokra írt főszerephez. Ez az idősebb primadonnák jutalomjátéka is lehet, mindazt a tapasztalatot és fájdalmat bele lehet sűríteni, amelyet a pályán eltöltött közel huszonöt év alatt felhalmozott. Valamivel hamarabb is utólérhette volna a szerep, akkor hosszabb lehetne a széria. Remélhetőleg évekig fogja még ezt játszani és némi kárpótlást nyerhet, amikor látja, hogy már más Marica grófnő van kitűzve az Operett színlapjára. Kalocsai Zsuzsa látható a Lili bárónő egyik kisebb szerepében, mégpedig az én legnagyobb operettszínházi kedvencemmel, Siménfalvy Ágotával felváltva. Nem csoda, hogy a műsort nézegetve eszembe jutott az is, hogy ez a jól megrendezett előadás méltatlanul keveset megy majd a közeljövőben. Az új közelgő bemutató miatt decemberben nem, csak januárban lesz belőle ismét három előadás. Időben kell a jegyeket beszerezni, hiszen alkalmanként kb. száz ember fér be a Raktárszínházba. Nyugodtan lehetne az operettszínházi hagyományokhoz híven, praktikusan egy második szereposztást is létrehozni és havonta legalább hat-nyolc alkalommal előadni. Mondjuk Siménfalvy Ágota lehetne a másik főszereplő...
Addig is: színlap