Két nap távlatából visszanézve az ötödik „Opera otthonra” közvetítésre igazán szembetűnő, hogy mennyivel több van ebben a műfajban, mint amire hagyományosan gondolni szoktunk. Pillangókisasszony és Bohémélet nem került ugyan a bepótolt új bemutatók közé (az első nemrég ment keresztmetszetként), viszont volt két ismert és szeretett klasszikus modernizálva (Szöktetés, Don Carlos), két régi egyfelvonásos felelevenítve („Simona/Cremona”), sőt egy igazán friss kortárs magyar mű (Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita) is végre elénk kerülhetett.
Most szombaton ezeket követte egy nemzetközi sikert is aratott kortárs opera, amelynek ugyan szeptemberben meg lehetett tartani a (márciusról elhalasztott) élő bemutatóját, de így is újdonságnak számított. Mivel akkor nem láttam, és azóta nem is folytattam előtanulmányokat az előadáshoz, most mezei nézőként kipróbálhattam, hogy hat egy produkció önmagában.
A kortárs művek ugyan kevésbé kapósak, mint a régen beváltak, de legalább semmilyen előélménnyel nem kell versenyezniük, előre nem jelennek meg olyan kommentek, hogy miért nem lesz jó a produkció. Az ismeretlenségnek ezt az előnyét is ki lehetett élvezni ezúttal – azt feltételezem, hogy aki volt annyira nyitott, hogy a darab megnézése mellett döntött, az talán szerette is Almási-Tóth András rendezését. (Örömmel veszem a kommenteket azoktól, akik látták.)
Meláth Andrea és Cseh Antal a halálsoron - Berecz Valter fotója
Jake Heggie operáját „Dead man walking” címmel 2000-ben mutatta be San Francisco operaháza, de a megtörtént esetet feldolgozó történetnek van közismert filmes feldolgozása is,amely egy könyvön alapul. Ez eddig nem rendkívüli előzmény, de az, hogy az írója megegyezik az opera főszereplőjével, ez azért több, mint szokatlan.
A könyv szerzője, Helen Prejean nővér elkötelezett a halálbüntetés eltörlése mellett, és a könyvéből színdarabot is azért íratott, hogy ezt az üzenetet minél hatékonyabban képviselje. 250 amerikai iskolában mutatták be egy éven belül és az előadások kapcsán mindenhol kampányszerűen foglalkoztak a kérdéssel. Ez és a későbbi nemzetközi operabemutatók is jelzik, hogy ideje volt nálunk is műsorra tűzni, ráadásul a tavalyi „keresztény évad” erre adott is apropót. (Az előadás minőségét látva talán az se lenne baj, ha mindegy, hogy milyen ürüggyel, de évente újra elővennék, és sokat játszott repertoárdarab válna belőle. Bekerülhetne akár egy újragondolt Operakaland-programba is…- én már elindítottam a fantáziámat, sok minden pedagógiailag hasznosítható is kihozható lenne ebből az előadásból.)
A mű megszületésének elsődleges célja tehát az volt, hogy a halálbüntetés kérdésére nagyobb figyelmet irányítson. Aki ezzel nincs tisztában, és nem alakította ki saját álláspontját, annak érdemes a wikipédia szócikkére rákeresni. Amíg néhány országban evidencia ennek alkalmazása, nálunk 1988-ban volt az utolsó kivégzés, már hivatalosan eltörölték, de a különös kegyetlenséggel végrehajtott és országos visszhangot kiváltó gyilkossági esetek mindig felerősítik azoknak a hangját, akik a visszahozása mellett vannak, már többször volt napirenden az utóbbi években.
Van ezzel kapcsolatban mit átgondolni, felmerülhet, hogy tényleg jelentősen nagyobb-e az elrettentő hatása, mint a tényleges életfogytig tartó büntetésnek, mi van akkor, ha ártatlanul végeznek ki valakit, és még egy: a kivégzés kompenzálhatja-e az áldozatok haláláért azoknak a családját? Bármilyen okból elvehető-e valakinek az élete?
Jelenleg éppen nincs semmiféle olyan bűnügy, amely ezt a kérdést az érdeklődés homlokterébe állítaná, de bármikor lehet. Az előadásnak most, 2021. februárjában, amikor mindenkit a vírus és a vele kapcsolatos korlátozások foglalkoztatnak és minden nap látjuk a halálozási statisztikát, nincs kiemelt aktualitása. Most inkább azt éljük meg, hogy bárki meghalhat véletlenszerűen, minden bizonytalan, a személyes találkozásokat nem javasolják és nagyon sok mindenről (köztük az élő előadásokról is) le kell mondanunk, amely eddig élhetővé tette a mókuskerekünket. De az előadás így is hat, még akkor is, ha épp a legfőbb témája valakit nem foglalkoztat igazán.
Ez a darab dramaturgiai felépítését tekintve egy olyan jól meghatározott típusba tartozik, amelyre talán mind vevők vagyunk.
Ez az a típus, amikor két vadidegen összetalálkozik, egymásra hangolódik, intim kapcsolat alakul ki köztük – szerelem vagy barátság formájában, ez szinte mindegy A fő elem: két egymástól jellemzően nagyon eltérő belső világú/körülmények között élő ember között érezzük, hogy megszületik a KAPCSOLAT, amelyről előre sejthető, hogy fenyegetett, azaz nem tarthat soká. Egy igazi találkozásnak lehetünk tehát a tanúi, amelyből nem alakulhat ki tartós együttlét vagy házasság - happy end nem lesz, sokszor az egyik fél halálával ér véget a történet. Minél nagyobb a távolság a két szereplő között (és így lehetetlenebb az egymásra találás), annál erősebben hat ránk a mű. Ebben van logika, egyrészt tényleg könnyebb rálátni valakinek az életére, ha távolabb van a miénktől, másrészt a fenyegetettség, a kapcsolat korlátozottságának tudata is növeli az intenzitást.
Azt hiszem, az ilyen vázra épülő darabok minden nézőre hatnak, akár azért, mert nem élt meg ilyen igazi találkozásokat, és szeretne, akár azért, mert igen, és a látottak személyes élményeket hívnak belőle elő. (Én a második csoportba tartozom, és tapasztalatból tudom, hogy rövid idő alatt is igazán közel lehet idegenekhez kerülni, akár egy beszélgetés is elég lehet ehhez, csak éppen a találkozásokból folyamatot csinálni tűnik szinte lehetetlennek…)
A Dead man walking történetében egy apáca és egy halálra ítélt gyilkos (aki már halott embernek számít) az, aki képessé válik egymásra ráhangolódni a szemünk előtt.
A történet sikeréhez a mű társadalmi felvilágosító szerepén és dramaturgiáján kívül erősen hozzájárul az is, hogy tudható, hogy nem fikcióról van szó. (A zene és a szereposztás sem elhanyagolható tényező persze.) Az Eiffel Bánffy terme erre biztosan tele lett volna (és lesz is), ha nincs a vírus – ehelyett a közvetítés során egy-egy képkocka erejéig látjuk az üres, még mindig leszalagozott nézőteret a tárgyalóterem-jelenetben, ahol az áldozatok szülei eredetileg a nézők közül énekeltek volna nekünk. Igen, tényleg a tárgyalás részesei lehettünk volna hallgatóságként, jobban bevonódhattunk volna, mint otthon a laptopjaink előtt. (A közelik azért így is segítenek – élőben az arcok sosem látszhatnának jól, nyugtatom meg magam automatikusan. Ez igaz.)
A történet vonalvezetése meglehetősen egyszerű – Helen, az apáca és Joseph, az elítélt gyilkos találkozásai képezik a központi jeleneteket, de Helen külső nézőpontján keresztül átfogó képet is kapunk magáról a börtönéletről, de megismerkedünk az áldozatok szüleivel, sőt két táncos által a két megölt fiatal is végig velünk van, az ő szemszögüket sem tévesztjük szem elől.
A legerősebb nézőpont mégis Helené, aki mélyen hisz abban, hogy a gyilkost is emberként kell kezelni. Rajta pedig segíteni fog a beismerés és a bocsánatkérés.- Ha szembenézünk tetteinkkel és felelősséget vállalunk értük, akkor könnyebb lesz akár a halállal is szembenézni – ez a megingathatatlan álláspontja.
Ezek után akár rá is térhetünk az énekesekre.
Rose nővér: Fodor Gabriella - Berecz Valter fotója
Meláth Andreáé ez a legkiemeltebb szerep. Mindig jól álltak neki a kortárs darabok, sőt az angol nyelvűek is, és az elmúlt nyolc évének nagyobb fegyvertényeiről azt hiszem, hogy sikerült is beszámolnom – van mit visszakeresni.(Ez a huszadik vele kapcsolatos írásom.) Most is nagyon hiteles a jelenléte ÉS még szerethetővé is vált ez a karakter, talán mi is a bizalmunkba fogadnánk – átsüt rajta a mély meggyőződés. De nagyon jók a partnerei is, így nem csoda, hogy hatni tud ránk.
Sólyom-Nagy Máté minimális próbaidőszakkal most vette át a szerepet erre a közvetítésre, de nincs beugrás-íze szerepformálásának. Egyszerre látjuk meg benne azt a férfit, aki elsodródhat egy gyilkosság elkövetéséig, de van vonzereje is, ami viszont megmagyarázza, hogy miért tesz valaki erőfeszítéseket a támogatására.
(Lehet, hogy sokaknak újdonság lesz, az elmúlt húsz évében német karriert épített, bár itthon végezte tanulmányait. Több, mint érthető, hogy idegenben akarta a saját útját megtalálni, hiszen ez a vezetéknév még mindig erősen kapcsolódik az apjához. Bízom benne, hogy mindenki tudja, hogy Sólyom-Nagy Sándor legendás bariton volt, aki tavaly év végén halt meg, de a pályafutását már évekkel korábban befejezte. Sírja a Farkasréti temető művész parcellájában kereshető fel, éppen ma jártam ott.)
Kummer János fotóján Sólyom-Nagy Máté és az áldozatokat megszemélyesítő táncosok
A zaklatott sorsú embereknél manapság egy pszichológus azonnal kinyomozná, hogy a fő gond a családdal volt, biztosan az anyja nem szerette eléggé, nem törődött vele, és ezért züllött el – ez lenne a papírforma. (Lényegében mindent ide lehet visszavezetni, nemcsak bűnözőknél.)
Az anyai szeretet, ahogy látjuk, nem hiányzott, de a családi viszonyok mégsem voltak kiegyensúlyozottak. Apáról nem tudunk, de látunk még két féltestvért, akik legalább látogatóba eljönnek. És van egy báty, aki a halálbüntetést elkerülhette, mert állítólag jobb ügyvédje volt…
A fiú nem akar szembenézni tettével, de ezzel nincs egyedül: az anya sem szeretné elhinni, hogy fia gyilkos – jobban szeretné inkább ártatlanul elítélt áldozatnak látni.
Az anya szerepe talán a mű harmadik leghálásabb feladata, nagyon dallamos is, feltehetően jó lehet ezt énekelni. (Nem véletlen, hogy az az énekesnő, aki az ősbemutatón Helen volt, később az anya szerepében lépett fel egy másik produkcióban.) Károlyi Katalinnak remekül is áll, az ő szemszögéből is átérezhetővé válik a történet. Ha már nem láttam volna korábban, most felfedezném magamnak.
Majdnem ennyire hálás és rokonszenves szereplő lesz egy másik apáca, akit Fodor Gabriella énekel. Ő nem az elítélthez, hanem társnőjéhez kötődik, őt félti a feladat megpróbáltatásaitól. (Az előadást nézve megint eszembe jutott, hogy milyen nagyon keveset látom a szólistát, de legalább nemsokára neki is jut egy Maszkabál - márc 14-én Megyesi Zoltánnal fog fellépni – mindkettejüket szinte pontosan 15 éve figyelem, majdnem a pályájuk elejétől, és ez az évforduló így említést érdemel.)
Szülők: Brassói-Jőrös Andrea, Balczó Péter, Fodor Beatrix és Szegedi Csaba - Ligeti Edina fotója
A darab erősségei közé tartozik, hogy látjuk a másik oldal igazát is: az áldozatok feldúlt szüleit, akiknek szüksége lenne a gyilkos bocsánatkérésére és beismerésére is ahhoz, hogy valahogy elfogadják gyermekeik elvesztését. A kérdés persze nagyon erősen megfogalmazódik: a gyilkos halála visszaadhatja-e az elvett életeket? Igazi kárpótlás lehet-e?
A fiú szüleit egymásra támaszkodó, harmóniában élő párként jeleníti meg Balczó Péter és Brassói-Jőrös Andrea, akik összeforrottságukat kevés gesztussal is ki tudják fejezni. (Balczó Péter nemrég énekelt a Szöktetésben, szerdán fellép két egyfelvonásos keresztmetszetében, A tisztességtudó utcalányban és A sárga hercegnőben is, sőt a hétvégén neki is lesz Maszkabálja. Azt lehet mondani, hogy nem hagyják unatkozni most a covid idején sem.)
A lány szülei viszont külön élnek, és elképzelhető, hogy ebben a gyilkosságnak is része van, egymást az elveszített gyermekre emlékeztetik. Fodor Beatrixnál az apát éneklő Szegedi Csaba jelentősen nagyobb szerepet kap, ő a legingerültebb, aki a leghangosabban követeli a gyilkos halálát, és irigyli tőle a lelki támogatót, akire neki is szüksége lenne.
A szülőknek két markáns jelenet jut, és ezekből a gyilkos iránti érthető gyűlöleten és bosszúszomj észlelésén túl mellékszálon leszűrhetünk még egy tanulságot is.
Mindannyian legjobban azt sajnálják, hogy nem tudtak méltó módon elköszönni gyermekeiktől, banális hétköznapi utasításokat adtak nekik, mielőtt azok elindultak az utolsónak bizonyuló randevújukra. (Most, amikor minden bizonytalanabb, mint valaha, lehet, hogy még inkább meg kellene gondolni, hogy ki kinek mit mond. Eddig is bármi megeshetett, csak nem tudatosítottuk ezt ennyire magunkban.)
Szellemekként végig jelen vannak a meggyilkoltak is, néma táncosok, akik végig emlékeztetnek minket minden jelenetben, hogy a gyilkosságot nem lehet meg nem történté tenni. Maszkot hordanak, ahogy a halálsor elítéltjeit megszemélyesítő énekkari tagok is, de ezt most talán a börtön helyszíne miatt nem olyan nehéz elfogadni, jelen esetben nincs szükség arra, hogy különálló személyiségeket érzékeljünk, így a maszk a személytelenség benyomását kelti. (Kezdünk ehhez is hozzászokni, jaj – ahhoz is, hogy nem élőek az előadások, nincs közösségi élmény, nem találkozunk senkivel…)
A rendező minimalista, néhány egyszerű eszközzel, emelvénnyel és mozgatható ráccsal variálja a teret, bővíti-szűkíti, ahogy épp célszerű, és nagy beépített díszlet helyett inkább vetít, de az sem lesz túl sok.
A kivetítés illúziót keltő, nagyszerű, hogy magát a bűntényt árnyjátékkal jelzi, és nem lesz elrettentően naturalisztikus. (A gyilkossal másként nehéz lenne rokonszenvezni.) Különösen jól sikerült az a rész is, amikor Helén nővér statikusnak ható áriáját képes felerősíteni azzal, hogy a megtett háromórás utat is jelzi az énekesnő mögött megjelenő videóval. Kicsit olyan ez a rész, mintha egy road-movie-t kombináltak volna össze az operával – nézőbarát döntésnek látszik. Előjöhetnek a hatására régebbi filmélmények, vagy akár személyesek is, ha a néző rendelkezik ilyenekkel. (Plusz kontraszt a sietés a börtönbe, amelyik a szabadság hiányát jelzi éppen.)
A nővér, az elítélt, az áldozat szülei és a többi rab nézőpontjánál kevésbé fontos számunkra azok véleménye, akik a büntetésvégrehajtó intézetet ténylegesen működtetik. Összességében az a benyomásunk, hogy ez egy átlagos munkahely számukra, nincs közük az elítéltekhez – ha elkezdenének kötődni hozzájuk, akkor lenne csak igazán nehéz fogvatartani és elítélni őket. Egyéniségnek látjuk őket, köszönhetően a szólistáknak. A börtönlelkész szerepében Mukk József látható, aki „most jött át a Don Carlosból, a börtönfelügyelő pedig Cseh Antal, akinek a Maszkabálját szintén most közvetítették a napokban, amely könnyen visszanézhető. Minden további közreműködő neve megtalálható a színlapon, de azért még Rezsnyák Róbert közlekedési rendőre megérdemel egy említést emberséges hozzáállásáért. (Őt később börtönőrként is viszontláthatjuk.)
Ez ugyan egy opera, de a zenei megvalósítás boncolgatását végképp meghagyom a szakembereknek. Mezei nézőként első hallásra kiéreztem belőle a spirituálék hangulatát, felismertem, hogy voltak vezérdallamok, Helén nővérnek feltétlenül és nem volt rossz ezt hallgatni, a zene nem válik olyan nyomasztóvá, mint amilyen a történet maga.
Ugyan eleinte féltem ettől a darabtól én is, nem éreztem, hogy a jelenlegi helyzetben szükségem van megrendülésre, és épp most foglalkoznom kellene ezzel a kemény kérdéssel, hogy egy gyilkos megérdemli-e a halálbüntetést, de örülök, hogy az előzetesen hallott kedvező (zenekritikusi) vélemény hatására a megtekintést bevállaltam. Teljesen igaza volt, ez egy mindenképp nézendő előadás.
A darab hatásosan képviseli a megbékélés lehetőségét, a másik ember szempontjainak az elfogadására serkent. Talán nem feltétlenül gyilkosságok kapcsán kell ezt megfontolnunk, de biztos, hogy gyakran kerülünk hasonló helyzetbe, amikor valakit egyszerűbb lenne elutasítani, mint a nézőpontját átlátni és mérlegelni.
Ezt a pozitív hatást az is támogatta, hogy az ezúttal a végén kegyes hazugságként, de bejátszottak tapsot. A Don Carlos néma meghajlását még nem felejtettük el, az emlékeztetett a rideg – néző nélküli – valóságra.
PS. 2021.03.08.
Még az előadás után elkezdtem olvasni Helen nővér könyvét, és még mindig olvasom is...Nagyon megfogott a téma, az opera nem rossz közvetítő közeg, bár eddig se rajongtam a halálbüntetés gondolatáért..
