Nagyon egyszerűen lehet megindokolni, hogy mi vitt november 19-én este, egy zaklatott és eseményekkel túlságosan teli este az Erkel Színházba, mégpedig egy évek óta műsoron lévő repertoár-előadásra. Vilma sosem látta még a Rigolettót, sem ebben, sem más rendezésben, viszont nagy kedvencei énekeltek ezen az este, akiket a többi kitűzött alkalommal nem tudtunk volna megtekinteni. Hát ez az ok, amiért talán harmadik, de inkább negyedik alkalommal megnéztem Szinetár Miklós rendezését.
A nemrégiben bemutatott Mario a varázsló és Kékszakállú rendezések többszöri megtekintése után üdítően hatott egy olyan produkció, amelyik nem akar semmilyen artisztikus és a mű világától olyan távol eső koncepciót és megoldásokat ráerőltetni az operára, amilyen például a Kékszakállú előfüggönye volt, rajta Bábel tornyának éppen a tengerbe vesző romjával. Jelen esetben mindössze az utolsó kép díszlete az, ami kissé zavart, de el kell fogadni, hogy a képtelen ötlet a szerzőtől származik. Elég nagy teljesítmény viharban kintről kihallgatni, hogy egy szobában miről beszélgetnek. Emiatt legyen jó a nyitott szoba, felette egy fallal, amelynek a tetején várakozik Gilda arra, hogy megöljék. Ha ezt leszámítjuk, akkor elmondható, hogy a Rigoletto hatásossága mindig azon múlik, hogy az énekesek milyen lendülettel és erővel vesznek benne részt. A rendezés ugyan konzervatív, nem tesz hozzá a műhöz, de legalább nem is teszi lehetetlenné, hogy az énekesek a maximumot nyújthassák és úgy látszik, most már ennek is örülnünk kell.
Mi is kizárólag az énekesek miatt mentünk, ez igaz. Minthogy a szereposztást nem változtatták meg, nagyjából azt kaptuk, amit vártunk. Fekete Attila mantuai hercegként megint elbűvölően énekelt, (ráadásul bónuszként jól érthető volt most is a szövege, amely azért nem mondható el minden operai énekesről). Ennek ellenére így is azt kívántam, ahogy minden jóérzésű néző, hogy Gilda helyett ő végezze a zsákban. Az előadást figyelve most vettem észre egy apró mondatot: a felesége hívatta a herceget a második felvonásban, majd a szobalányt elküldik a fenébe, most nem alkalmas az időpont.
Kora ifjúságomban a Rigolettót meg-meghallgatva (persze bakelit felvételen, Tito Gobbival), közben néha el-elábrándoztam, mi lett volna, ha további három hónapig jár a lányka után, még feleségül is vehette volna. Nem, nincs szó erről - a herceg már elkelt, Gilda esetleg hosszabban lehetett volna a szeretője, a herceget jó útra nem téríthette volna. Akár a körülmények áldozataként, akár saját ösztöneinek hatására, ez a herceg már bőven a lejtő alján van. De csak morálisan, valószínűleg egyébként még évekig kellemesen fog évődni az útjába kerülő hölgyekkel.
Fekete Attila alakításán nem látszott az, hogy meg lenne zakkanva a lány elvesztése miatt (amikor már Rigoletto vitte el tőle az elcsábított Gildát), a rendezés erre különösebb hangsúlyt nem fektet.A kocsmai kalandjai Gildától függetlenek, előtte és utána ezek a kis útjai megvoltak.
A vívódás-gyötrődés Verdi operájában az apa feladata lenne, aki maga sem különb semmivel az elátkozott hercegnél. Ha a szerzőt a herceg karaktere érdekelte volna jobban, akkor esetleg őt is szembesíti a halottal. Ez lett volna a minimum, amit elvárhatnánk. De nem, Rigoletto végzete az érdekes, a főnök mellékszereplő.
Ha abból indulunk ki, hogy Rigoletto tisztában van a saját züllött életével (gyakran néz tükörbe, bár a tükröt hangsúlyosan széttöri), akkor logikus, bár szokatlan, hogy Kálmándi Mihály Rigolettója mintha kevésbé kínlódna a szokásosnál. Nem éreztem annyira mélynek a kétségbeesését. Ettől a Rigolettótól inkább azt vártam volna, hogy megbékél, nem áll bosszút és elfogadja a megváltoztathatatlant, elmegy Veronába és egy másik urat szolgál. Ez a szelídebb és kevésbé felháborodott Rigoletto-értelmezés némileg gyengítette a mű drámaiságát. (Megjegyzem, hogy igazán mélyen nem vágytam most a megrendülésre, elég volt egy héttel korábban a Pillangó, nem akarok én minden operát végigbőgni. Pedig ezt is meg lehet úgy csinálni, hogy a néző szíve megrepedjen a fájdalomtól. Most ez nem volt cél.) Jelenleg az énekesek szép hangját lehetett leginkább élvezni. Rácz Rita ugyancsak gyönyörűen énekelte Gildát, de színészileg adós maradt az ártatlan lánnyal. Furcsa, de a nála jelentősen idősebb Frankó Tünde ezt a vonást tavaly jobban hozta, mind Pillangókisasszonyként, mind Tatjánaként. Rácz Ritának a tűzről pattant menyecskék jobban állhatnak, annak ellenére, hogy minden hangi adottsága megvan ahhoz is, hogy Gildát énekeljen. Nekem legalábbis úgy tűnik. Akik nekem minden szempontból, színészileg ÉS énekesként is tökéletes karaktert hoztak, az a bérgyilkos testvérpár volt. Gábor Gézát és Schöck Atalát ismét jó volt nézni, örülök mindig, ha őket látom a színlapon, még sosem csalódtam abban, amit nyújtottak. És ne feledkezzünk meg a kis szerepben tündöklő Gémes Katalinról sem, akinek az egy héttel korábbi Szuzukija ismét eszembe jutott.
Összességében jó este volt, nem bántuk meg, hogy az Erkelben töltöttük, de mégsem olyan mint a tavaly márciusi Don Giovanni vagy másnap Remenár Anyeginje.A csoda azért elmaradt, ez hozzátartozik az igazsághoz. Persze, ez nem történhet meg minden előadáson és mindenkivel, örüljünk annak, ami van.
