Mezei néző

Tegnap az Apertúra (Ex-K2) Rebellisek című előadása (külön ajánló jön!), illetve a múlt héten Székely Kriszta rendezése, a Hedda Gabler számomra tökéletes választás volt: minden pillanatában lekötött, egészen felvillanyozott, elgondolkodtatott, várakozáson felül tetszett minden részletében. Különösen szerettem a színészek játékát, mindenféle szuperlatívusszal megszórnánk őket, ha már nem szoktunk volna hozzá, hogy ennyire jó ez a társulat. (Az Apertúrát azért is hozom ide, mert Székely Kriszta az említett produkcióban konkrétan is említődik – aki kíváncsi nézze meg azt is, és megtudja, hogy milyen összefüggésben.)

Ezt a Heddát Ibsen és/vagy a társulat kedvelőinek feltétlenül ajánlom. Az előadás éppen arról szólt, amiről a darab, ilyen értelemben „klasszikus” produkció, bár a szövegen változtattak, húztak is belőle – egy részben nézhető, emlékképeim szerint kb. másfél óra. De nem néztem az órára még jó darabig utána sem, így ez csak becslés. A rendező munkatársa Szabó-Székely Ármin dramaturg és  Matisz Flóra Lili, zenei szerkesztő volt. Ennyit röviden, ennél valamivel bővebben kifejtve:

Mentes Júlia, Jordán Adél, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna

„Szavakkal egyszerűen leírhatatlan!” – választhatnám ezt a megoldást is „Az utolsó bárány” méltatására. Nézzétek meg, mert nekem nagyon tetszett. - Aki már látta, az pontosan fogja tudni, hogy abban mire is vonatkozott ez a kezdő mondat. De ez most egy másik helyzet...

Az előadás megtekintését feltétlenül ajánlom. Két óránál rövidebb, egy szünettel.

Ennél valamivel hosszabban kifejtve azoknak, akik tovább jönnek velem:

Ez a nap személyes okokból számomra különlegesen fontossá vált, és mellékesen most már hozzá fog tapadni ez a nyolcvan perces előadás is, amelyről a legfontosabb mondanivalóm: nagyon más, mint amihez hozzászoktunk.

Léner András rendezéséről a 6Szín honlapján nagyon jól megírt ajánló olvasható, amelyből egyértelműen kiszűrhető, hogy ez a nagyon igényesen, az újítás szándékával is kivitelezett produkció kiknek való.

A második előadás közönsége érezhetően szerette, erősen tapsolt a nézőtér. Ennek tudok nyomot hagyni.

Fekete Linda, Illés Dániel

Színházi berkekben létezik egy íratlan szabály: ugyanazt a nevet nem szokás viselni azonos tevékenységet folytató embereknek, mert a név (egy idő után mindenképp) garancia. Meglátva a „rendezte: Horváth Csaba” megjelölést, remény ébredt bennem, mert sok bejegyzésem foglalkozik a Forte Társulat vezetőjének előadásaival, és a Horváth Csaba névhez nekem ő tartozik.

Ezt az előadást egy másik H. Cs. rendezhette, aki amennyiben később kezdett ebbe a tevékenységbe, egy megkülönböztető plusz betűt (a színlapokon legalább) hozzátehetne a nevéhez. (Eközben szeretettel gondoltam vissza a most már Esti Norbert nevet viselő színészre, aki egy hasonló észrevételem után másnap már nevet is váltott Nagy Norbertről, miután erről a témáról hosszan beszélgettünk.)

Ez volt az előadás után a legelső gondolatom. De nem az egyetlen.

Ebben a bejegyzésben ezúttal is azon van a hangsúly, hogy kik fogják szeretni a Fejős Éva szövegéből készült 100 perces előadást, kiknek ajánlható jószívvel. A premier hatalmas siker volt, mind a színésznőt, mind az írónőt melegen fogadta a közönség - ez viszont tény, nem vélemény.

Azoknak biztosan való az előadás, akiknek ez a plakát tetszik. (Ez a teszt gyors döntést tesz lehetővé.)

Ma egy hete volt ez az Operabeavató, ahogy a dátum is mutatja, a beszámolót félig meg is írtam még utána az éjszaka folyamán, de aztán elsodortak az események: négy előadásról már nyomot is hagytam (Az imádkozó, Julius Caesar, A kastély, Leenane szépe), a Bábszínház Utolsó bárányáról majd ezután fogok, és a további négy eseményre majd később, más bejegyzésekben térek vissza érintőlegesen. 9,5 évnyi blogírás után le kellett mondanom időhiány miatt a „mindent, amit nézek, meg kell örökíteni”-ről, pedig ehhez a legutóbbi időkig sikerült magam tartani.

Ezen a most már elmúlt héten nem a válságot érzékeltem: tíz helyszínen állapítottam meg, hogy mennyire színes is a pesti kulturális élet, mennyire kiváló előadások készülhetnek, amíg van támogatás is. Az Operabeavató pedig az egyik legjobb – mondjuk úgy – „tartalmas szórakozás”, ami adható, egyértelműen az én előadásom, ennek 100%-ban a célközönsége vagyok. Így ezt a részemről 21. nyomhagyást nekik (a 89. alkalomról) nem spórolom el, és nekifutok még egyszer. Bárkinek, akit a zene és a színház megérint, csak javasolni tudom. Sajnos előadásfotók nélkül, mert azok most sem készültek.

Dinyés Dániel és Göttinger Pál - fotó: Gordon Eszter

Azonnal megszerettem Martin McDonagh darabját, amikor a Víg Házi Színpadán először megláttam, 1998. november 29-én, alig két héttel az ősbemutató után, sőt az azóta látott további három verzióban is tetszett. (Érdekesség, hogy a főpróba délelőttjén jártam a Vígszínházban is, és A kastély egyik leghálásabb mellékszerepét Borbiczki Ferenc játszotta, akire még tisztán emlékszem Pato Dooleyként is.)

Ez is Upor László fordítását használó előadás, akinek a szövegét Gyulay Eszter gondozta - van néhány módosítás, amellyel finoman a mához igazította a szöveget.

Kovács Lehel rendezésében láthatóan arra törekszik, hogy a szereplők viszonyait árnyaltan mutassa be, nem vonja el róluk a figyelmet, ez nem ún. „rendezői színház”, a darab színészbarát volt és az előadás ezúttal is azzá válhatott. Ezt mind a négy szereplőnek jó játszani, nekünk pedig jó őket nézni. Megtekintését szívesen ajánlom mindenkinek.

Még nem volt olyan régen a Vígszínház sajtótájékoztatója, amelyre ugyan néhány perc késéssel érkeztem, de azért még láthattam Schnábel Zita impozáns díszletét, és az azt belengő füstöt, és meghallgathattam Bodó Viktort is, aki a Hamburgban egyszer már létrehozott előadásának víges újragondolásáról beszélt.

A beharangozás, a rendező korábbi munkái (és a Kamrában megszületett legendás Kafka-rendezésének), illetve a szereposztás ismeretében hasonló hangulatú előadásra számítottam, bár kevésbé akrobatikus színezetűre.

Röviden: a produkció szünet nélküli, nagyjából 2 óra és 10 perces, nagyon szépen kidolgozott csapatmunka, amely rengeteg energiát és nagy koncentrációt igényel a színészektől. Már most készen volt a péntek délelőtti főpróbára, és mindenkinek ajánlom, aki a fellépő színészeket kedveli, vagy/és örömmel merül el Kafka világában. Az ifjabb Vidnyánszky Attilától pedig olyan jelentős teljesítményt látunk, amely alapján színészete kedvelőinek ez kötelezően nézendő előadás. Remélem, estéről estére elmennek érte drukkolni, hogy hibátlanul sikerüljön nagy mutatványa.

Valamivel, de nem sokkal hosszabban kifejtve:

Nem gyakran adják a Julius Caesart, élőben én is mindössze negyedszer találkoztam vele. 1988-ban a Radnótiban, 1994-ben a Katonában láttam és 2014-ben a Vígben (erről van is beszámoló, visszakereshető). Utóbbi szintén Fekete Ádám és Forgách András szövegét használta, amelyet most Székesfehérváron Tucsni András dramaturg gondozott.

Ez a főpróba még annál is különlegesebb élménnyé vált, mint amire akkor számítottam, amikor a színház meghívását köszönettel elfogadtam, és elsősorban közéleti kérdéseivel számomra üdítően kiemelkedett a hét összes többi általam látott előadása közül, amelyek mind a párkapcsolatok kríziseivel foglalkoztak. (Majdnem minden darab ilyen, az, a kivétel, amelyik nem - például a Julius Caesar.)

Röviden: mindenkinek ajánlom a megtekintést, különösen érdemes lenne erre rengeteg diákot vinni, még mielőtt jönnek a nagy hidegek és a fűtés miatt néhány hónapra (feltehetően) bezárják az épületet. (De hátha nem muszáj! - ezt remélem.)

Brutus és serege - Sághy Tamás

Hosszabban kifejtve:

Elkészült az idei új Pintér Béla-előadás, ráadásul úgy, hogy a hiányzó állami támogatás helyett a csapat rajongóinak adományai tették ezt lehetővé: egy nap alatt több, mint ötmillió forint gyűlt össze célzottan azért, hogy „Az imádkozó” létrejöhessen.

Jankovics Péter és Fodor Annamária

Ez a gesztus önmagában is reményt ad: kell ez a független színház, Pintér Béla és társulata nem hiába dolgozik, szükségünk van rá.

Főpróbát látva ajánlót lehet írni vagy semmit, és én ezúttal az előbbit választom. Nem érzem vitathatónak a helyzetet: a színházat legalább hetven százalékosan megtöltő meghívott közönség egyérteleműen nagyon élvezte a látottakat, sokat nevettünk. Aki két és fél órát arra szeretne szánni, hogy kikapcsolódjon egy angol bohózattal, annak a „Komédia egy bankrablásról” nagyon jó választás. Nem csoda, hogy jó sok előadást előre eladtak teljesen. Ezek a nézők szerencsések lesznek, mert az előadás megfelel az előzetes várakozásoknak, betölti a neki szánt szerepet a repertoárban. Ahogy hallottam, a Thália nem fogja a fűtését sem visszavenni a téli időszakban, így minden szempontból adott lesz a kellemes szórakozás. Ha nem így gondolnám, egyszerűen elhallgatnám az egészet, de mivel ráadásul egyértelmű, hogy a színészektől nagyon intenzív jelenlétet követel meg a rendezés, úgy érzem, hogy így is jár nekik a nyomhagyás, hiába nem „rendes” előadást néztem, csak főpróbát. Eléggé készen voltak már mostanára is.

Ember Márk - Tamási Zoltán