Mezei néző

A jelenleg aktuális információ: ma és holnap (febr.10-11.) ismét látható az előadás a Szkénében. Minden bizonnyal a várólistás módszerrel lehet csak bejutni. Fél órával korábban érdemes odaérni. Nagyon élvezetes előadás, amely nekünk, a mai viszonyainkról szól. Menjetek, nézzétek!

Mindig rendkívül örülök, ha egy színház (jelen esetben műv.ház) veszi a fáradtságot és megszervez egy vendégjátékot. Lehetőséget ad a nézőknek arra, hogy más arcokat is lássanak, a vidéki színészeknek pedig létfontosságú a megmutatkozás Pesten. Ma este Bernard Slade darabját („Jövőre veled ugyanitt”) láthattuk a Marczibányi téren a kecskeméti színház előadásában.

A Thália Humorfesztiválján febr.7-én láthattuk a most már „Nemzeti” jelzővel is ékeskedő TÁP Színház tavalyi előadását. (Eredeti bemutató: 2013. febr.3.) Most szembesültem a ténnyel, hogy lám, ennyi ideig sikerült halogatni. Praktikus információ: az előadás a Jurányi inkubátorházban febr.26-án lesz legközelebb látható. Nagyon melegen ajánlom a megtekintését, igazi jó színházat láttunk, jó színészekkel ( Színlap) elgondolkodhattunk néhány közéleti kérdésen (reflektorfényben a korrupció) és eközben jól is szórakoztunk. Két óra egy részben.

Ez a bejegyzés  Szabó Máté miskolci Don Giovanni rendezésének febr.6-án játszott előadásáról szól. Hét A4-es lapot tölt meg, nem lett korszerűen tömör, vigyázat!  Nekem nagyon jó élmény volt ez az idei 103. színházi estém, annyira hogy emiatt három másik előadást is kihagytam, mert ezen gondolkodtam inkább. Néhány személyes megjegyzést is belefűztem. Azoknak, akik már nem jönnek  tovább a kulcsinformációt elmondom előre: az Erkel Színház idei Primavera fesztiváljának keretében az ápr.25-i időpontban lesz ez a  miskolci Giovanni Pesten is látható. A honlapra a konkrét cím nincs kiírva, sem a konkrét szereposztás, de az Opera szervezésén a vendégjáték tényét megerősítették. Most még üres a nézőtér, akárhova lehet jegyeket venni. Tehát ez a jó hír, megnézhető itt is az előadás, nem kell feltétlenül Miskolcra menni. És mellesleg: az Opera idén nem vette elő a saját jóval kevésbé invenciózus DG-rendezését, amelyre viszont tavaly márciusra végre egy egészen ideális szereposztást alakítottak ki, amely meg is töltötte teljesen az Erkelt. Amíg az nem hallható, addig ez a miskolci a legjobb Don Giovanni, ami adható. Aki szereti a művet, vagy általában Mozartot, nem kellene kihagynia. Nekem egy egész napot is megért ez az előadás, még egy másikat mire ezt megírtam. A pesti előadás előtt úgyis kampányolni fogok ismét. Ha az ismeretlenségnek örvendő Mefistofelére 330 ember eljön velem, hátha erre a jóval könnyebben megérthető előadásra is lesz néhány csatlakozó.

Pár perce még azt írhattam volna: ma este nagy élményben volt részem a MüPá-ban, várakozáson felüliben. Most már elmúlt éjfél és ismét ki fogom magam ütni, mert most nem halasztom el a bejegyzés megírását. Bizonyos énekesek miatt mentem - alapvetően Schöck Atalát és Cser Krisztiánt akartam hallani,  de a többieknek is mind tudtam örülni, nagyon jól kiosztott szereposztással élvezhettük a produkciót.

Számomra egy kiemelten stresszes és nehéz nap igazán felemelő lezárása volt a mai Szerelmi bájital az Erkelben.

Palcsó Sándor rendezése még 1995-ből származik, hagyományos előadás, hagyományos díszletekkel ( olasz terecskét látunk szökőkúttal, sőt benne vízzel) és igényes jelmezekkel. Nem tűnik úgy, hogy különösebben modernizálni akarták volna a darabot, mindössze a bájital áránál emlegetnek egyszer eurót, de ennyivel beérik. De ezt jelen esetben nem fájlaltam túlságosan. Az előadás minden részlete összhangban volt egymással, vitt minket a történet, élveztük az énekeseket és a zenés színházat, amelyet a darabból létrehoztak. Én nagyon szeretem, amikor az énekesek akkor is jelen vannak a színpadon, amikor a partnereiket hallgatják, nem civilben várják a sorukat.

A mai estén Hajnóczy Júlia megbetegedése miatt Kertesi Ingrid énekelt, aki már 1995-ben is fellépett a bemutatón és van egy érzésem, hogy egyetlen próba nélkül is bármikor eljátszhatná, annyiszor lehetett Adina. Ennek ellenére nem éreztem, hogy a ma debütáló Pataki Potyók Dániellel rutinból adta volna, kifejezetten érződött a lány bizonytalansága, az érzelmi hullámzás a férfiak és a szabad élet választása között. Pataki P. Dániel Nemorino szerepében pedig az első perctől az utolsóig intenzíven hozta a vívódó balekot, aki magára talál a bájital hatására. Nagy áriája (Una furtiva lagrima), amelyet ahogy az egész operát is, magyarul énekelt, megkoronázta az alakítást. A szokásosnál érezhetően hosszabb tapsot kapott az előadás közben, lehet, hogy sokan várták, hogy hátha megismételi. (Lesznek még előadásai, 2 másik Bájital jön a napokban, most még időben vagytok, ezért is írom most azonnal ezt az ajánlót: a művész előadásait lsd itt) Ha valaki megnézte a listát, annyira ne élénküljön fel, sajnos ma megtudtam, hogy az Arabellákat mégsem ő énekli, mert csak az egyikre érne rá. Ez azért az estémre némi árnyékot vetett, készültem az Arabellára, menni is fogunk, de az egyik fő erőssége a produkciónak éppen ő, nagyon nagy kár volt kivenni. Én még mindig reménykedem, hogy valami csak történik és mégis ő lesz.

Legutóbb - 2011. aug. 6-án egy sárospataki előadáson láttam ezt a darabot, amelyet a nyári egyetemen (Crescendo) résztvevők hoztak össze. Egyenetlen volt a produkció, de a két főszereplő (Nagy Silvia, Gál Máté) igazán tehetségesnek tűnt. Abból az előadásból Belcore nem tűnt fontos szereplőnek. Jelen esetben Szegedi Csaba igazán előtérbe helyezi Nemorino vetélytársát. Temperamentumos a kapitány, el lehet hinni neki, hogy terebélyes alkata ellenére is a nők kedvence. Azt már jóval kevésbé lehet elfogadni neki vagy akár az ifjú titánnak, hogy amint a színpadon szétnéznek nem akad meg a szemük azonnal a Gianetta szerepében tündöklő bájos Zavaros Eszteren. A fiatal énekesnő Papagéna szerepében tűnt fel nekem a Zeneakadémián decemberben és pocsék névmemóriám ellenére is berögzítettem, azonnal. Kétszer is néztem, meggyőző volt. Jól énekel és gyönyörű. Roppant jó lenne, ha itt ragyogna, nekünk, nem szívná el őt is valamelyik német operaház. (Bár meg tudom érteni az elmenőket, csak nagyon rossz megszokni, sőt megszeretni egy énekest, aztán pedig éveken át várni, hogy 1-1 alkalommal mikor láthatjuk.)

Csak vendégként, hébe-hóba látható magyar színpadon Kálmán Péter is. Még vasárnap is énekelt egy Don Pasquale-t, én pedig ezt néhány perccel ezelőtt fedeztem fel. Abból már nem lesz több. Még soha nem hallottam abban a szerepben, és ha erre időben rájövök, akkor biztos megnézem. Neki is lesz még Danihoz hasonlóan két Bájital is hátra, aztán február közepén egy Sevillai borbély.( Aki arra vágyna, még időben van. Bretz Gábor, Molnár Levente, Klein Ottokár - valami egészen kiváló szereposztás lesz febr.15-én. ) Kálmán Pétert más szerepeiben látva biztosra vehető volt, hogy elemében lesz és élvezni fogja Dulcamara, a bájitalárus alakjának felöltését. Egészen lazán és oldottan komédiázott, amikor a súgólyuk felé kacsintgatott, az is a szerep részévé vált. Beszerzett magának egy kis cuki fiúcskát, segédnek, akivel legalább cinkosan összekacsinthatott és mint az egyetlen racionálisan gondolkodó egyed, kiszúrta magának ő Gianettát és aztán magával is viszi a léghajóján. Ő az igazi nyertes. (Ha jobban megkaparjuk a csapodár Adina előbb-utóbb csak el fogja magát unni az írástudatlan Nemorinóval....De ne kaparjuk meg jobban.)

Évek óta törekszem arra, hogy kövessem a Zeneakadémia opera-tanszakának vizsgáit. Ez hol sikerül, hol nem. Ezek az események nem voltak széles körben reklámozva, ennek köszönhetően sokszor lemaradtam. Így is megállapítottam a legutóbbi évek tapasztalatai alapján, hogy ezeken a vizsgákon rendszerint több új impulzus ért, mint a hagyományos előadásokon hónapokon keresztül. Régi műveket vesznek elő, de új szemszögből mutatják meg. Most a korábbiakhoz képest három szempontból is egészen új a helyzet:

1. Nyilvános a vizsga, olyannyira, hogy már hónapokkal előre lehetett jegyeket kérni a Zeneakadámián, benne van a hivatalos programban. Fontosnak tekintik.

2. Nem csak a mi énekeseinket láthatjuk, hanem egy egész fesztivált szervezett Almási-Tóth András az esemény köré. Van svéd, olasz és horvát produkciót is. Így nemzetközi kontextusba helyeződött a magyar diákok produkciója. (Nem jövünk ki rosszul az összehasonlításban.) 

3. Nem utolsó sorban: most nem régi művet vettek elő és értelmeztek át. Ennyivel nem érték be. Almási-Tóth András kiáll a közönség elé és kijelenti, hogy Mozart-operát készítettek a hallgatókkal. Vettek öt koncertáriát és másik négyet az éppúgy közismeretlen  Az álruhás kertészlányból és ezeket összefűzték. Lett egy új zenemű. Volt merészség, sőt némi kockázat is az elképzelésben, de a vállalkozás sikerült.

Ebből a három tényezőből is láthatjuk, hogy a Zeneakadémia most főnixmadárként kelt életre, nem pusztán az aranyozás csillog szebben az oszlopokon. Erősen látszik, hogy akarnak valamit. A Varázsfuvola után ez most már a második nagy dobás. (A program ingyenességéből és a rendkívül igényes programfüzetből az is látszik, hogy van forrásuk a kultúrmisszióra.) Bizakodva mentem el a programokra és összességében elégedetten is jöttem ki.

Tantermi színház, akárhova vihető lenne Perényi Balázs rendezése. Kell hozzá három iskolai pad, a lerobbantabb típusból és néhány szék. Németh Ákos 50 perces darabja, amelyet a 7-10. osztályosok számára drámafoglalkozás is követhet (megrendelésre), kifejezetten a megcélzott korosztály problémáiról. Nekik készült.

Mostanában időigényes dolog ám a Karinthy Színházba járni. Odamegyek, megnézem az előadást, aztán rendre eszembe jut, hogy muszáj a kiinduló műveket is elolvasni, mielőtt a beszámolómnak nekilátok. Ahogy a legutóbb Az ördög esetén, most is elkezdett érdekelni, hogy miből mi lett. Akkor nagyon kevés húzást tapasztaltam, most viszont megállapítottam, hogy rendkívüli hűséggel történt meg Karinthy Ferenc regényének (Aranyidő, 1972) átdolgozása. (Deres Péter a dramaturg.) Ugyanaz az élmény jelenik meg benne, Budapest ostroma, mint az ismertebb, ámde már 1953-ban megírt Budapesti tavaszban, de már derűsebb színekkel. Az mindkét regényen látszik, hogy személyes élményeket ír le, végig lehet a helyszíneken követni a szereplőket. Ahogy a rendező Karinthy Márton Ördöggörcs c. regényéből emlékszem, Karinthy Ferenc maga is lazán vette a bujkálást, szinte játéknak fogta fel és talán némileg még szórakoztatta is. Mint aki egy percig sem gondolja, hogy ő is meghalhat. Ez a hangulat erősen érződik az Aranyidőben, és átmentődött a főszereplővel együtt a színdarabba is.

Azt szokták mondani, hogy a regényadaptációk reménytelenek, ez esetben azt érzem, hogy nem csorbult a mű, a mellékszereplőkig bezárólag mindenki meg van, sőt vannak olyanok (Balázs Andrea kalauznője), akik még színesedtek is a tranformáció által.

Hagyományos stílusú előadás ez, amolyan békebeli. Nem egyszer leírták már, hogy Karinthy Márton színházeszménye Ádám Ottó Madách Színháza volt. Ott nem járhattam, csak elképzelésem van, hogy ez milyen lehetett.  Ugyanakkor ha a "szórakoztató polgári színház"  kerül szóba, mondjuk Balázs Péter szeretne egy ilyet Pesten létrehozni, akkor mindig elképedek azon, hogy miért nem jönnek rá, hogy van már Pesten, sőt Budán is ilyen, a Karinthy Színház ezt a színháztípust testesíti meg. Ráadásul: ezt ígéri, ezt adja. Ez nem kis dolog. Semmi faxni, semmi ködösítés.

A "Nők"-ben komoly témáról van szó, a halál (bomba vagy nyilasok formájában is) ott lebeg a zsidó és a nem-zsidó szereplők fölött is, ugyanakkor furcsa módon ennek ellenére a főszereplő derűsen amorális világnézete némileg oszlatja ezt a árnyat. Drukkolunk neki, hogy ússza meg. Néhány pillanatra elkomorodik azért a játék, de nagyrészt mégis csak egy széltoló nőcsábászati kalandjait láthatjuk. Kicsit meglepő, hogy két nőt kihagy, azokra nem marad ideje és három felvonás alatt mindössze négy szereplővel folytat viszonyt. Ez körülbelül megfelel Don Giovanni teljesítményének, de Berger Józsi sokkal természetesebben és magától értetődően teszi, nem lehet rá igazán haragudni. 

Az, hogy az előadás működik, nagymértékben a jól megválasztott főszereplőnek, Dányi Krisztiánnak köszönhető. Dányi egész lényével, magatartásával sugározza a világ dolgaival csak a felületen foglalkozó férfiút, akinek a Fradi fontos, de az, hogy éppen bombáznak, mellékes. Zsidó, hamis papírokkal, de nem zavartatja magát. Kimegy az épület elé csevegni. Mennyire hiteles ez a magatartás? Dányinak nem kérdőjelezem meg, hogy viselkedhet valaki így is, mégha kicsit sem ésszerű. Viszi az előadást, fenntartja az érdeklődést, fel sem merül, hogy ne üljünk vissza, pedig merész módon két szünet is van. Nem menekül el a közönség. (Mostanában azért kevés helyen mernek szünetet hagyni, és igen kockázatosnak vélnek egy hosszabb előadást.)

Ha valamit kicsit soknak találtam, az egyedül az első jelenet volt, amely aránytalanul hosszú expozíciónak bizonyult. Jó Murányi Tünde Nellije, a szerelmes prostituált, hálás a szerep is, de helyenként soknak éreztem. Az úrinő, Ferencziné szerepéhez kissé már koros Bencze Ilona, elvileg nem lenne ő sem túl a negyvenen, ennek ellenére elhiteti velünk ezt a szerelmi viszonyt. (Éppen ezért csodálkoztam, hogy Tímár Éva ezredesnéje miért marad ki? Ugyanúgy elhinnénk Józsinak, hogy a tapasztaltabb nőkhöz is vonzódik.) Gáspár Kata üde tinédzserként, az ő esetében nem gondoltam arra, hogy talán későn találta meg a szerep. Kerekes Viktória nyilasát látva pedig valószínűleg a szerző is azt mondaná, hogy ilyesmire gondoltam. Megvan benne a nőiesség és a brutalitás is egyszerre. Érezzük, hogy a hóhér is áldozat, bár azért ott nem tartunk, hogy meg is sajnálnánk.

Az előadás döntő részben az óvóhelyen, a ház pincéjében játszódik. Józsi udvarlásain kívül még figyelhetjük néhány szökött katona, egy sorsjegybizományos, egy színész beszélgetéseit. Van aki feljelentget, ahogy az lenni szokott. Józsi is majdnem az áldozatává válik, de ő ezt az ármányt is túléli.

A színházból már azzal az eltökélt szándékkal léptem ki, hogy az eredeti kisregényt elolvasom. Lehet, hogy mások is eljátszanak majd a gondolattal, hogy nem ártana többet tudni múltunknak erről a kevéssé szívderítő, de annál vitatottabb időszakáról. 

És nemsokára itt a februári bemutató, egy Csathó Kálmán darab újrafölfedezése. Várjuk!

Jelen esetben kissé kényszernek érzem a blogírást. Én adtam magamnak azt a szabályt, hogy mindenről írok, amire eljutok, nincs pardon, nincs kivétel. Ha már egyszer azt gondoltam valamiről, hogy érdemes megnézni, rászántam az időt, akkor tessék beszámolni. (Ez a szabály jelentős mértékben elősegíti, hogy jónéhány előadásra be se üljek, amelyekről nem feltételezem, hogy valami ajánlanivalót találok bennük.)

Tehát: Selmeczi György, Spiritiszták, jan. 16. operabarát-főpróba.