Pár perce még azt írhattam volna: ma este nagy élményben volt részem a MüPá-ban, várakozáson felüliben. Most már elmúlt éjfél és ismét ki fogom magam ütni, mert most nem halasztom el a bejegyzés megírását. Bizonyos énekesek miatt mentem - alapvetően Schöck Atalát és Cser Krisztiánt akartam hallani, de a többieknek is mind tudtam örülni, nagyon jól kiosztott szereposztással élvezhettük a produkciót.
A darabról (akinek ez megvan, az ugorjon...)
Mozart egyik alkalmanként játszott, csak félig-meddig félretett operája a Titus kegyelme, amelyet II:Lipót császár megkoronázásának ünnepére rendeltek tőle. Megírásának a motivációja leginkább a duplájára emelt tiszteletdíj volt, hiszen a szerződést júliusban kötötték vele, az ünnepség pedig szeptember elején volt. 18 nap kellett a szerzőnek az opera megírására, persze Metastasio szövegkönyvét 41. felhasználóként vette kezelésbe, arra már nem lett volna idő, hogy azt is átdolgozza valaki.
Ha megnézzük az opera tartalmát és cselekményét, akkor papírfigurák köszönnek vissza, a legtöbb esetben a lélektani realizmust kereső néző elámul, hogy ennyi valószínűtlenül megírt szereplőt hogyan lehetett egy operába beilleszteni. Titus már életében "jócsászár" lett, ugyan kétéves uralkodása előtt nem habozott összeesküvőket hirtelen ötletből azonnal kivégeztetni és a zsidó háborúban is ezrek (sőt egyes szerzők szerint 1 milliónál is több ember) halála fűződik a nevéhez. Uralkodása alatt mégis tartózkodott a bosszú-kampányoktól, visszafogta magát. Segített a pompei vulkánkitörés áldozatain és a római tűzvész károsultjainak is. Magánvagyonából. Valószínű, hogy ez a jó imázsépítés (Suetonius munkájának köszönhetően is) hozzájárult, hogy a jó uralkodó szimbólumává vált, aki még arra is képes volt, hogy szerelmét, a zsidó királylányt, Berenikét hazaküldje, hiszen a római nép nem szeretett volna idegen császárnét... Ez a jó ember a főszereplő, akinek éppen a jóság, a szeretet a fő jellemzője. A "nagyobb jó", a közösség érdekében lemond szerelméről és ezek után már a barátait tekinti a legfontosabbnak. Egy szerető uralkodó. Akár a Mozart idején aktuális felvilágosult abszolutizmus megtestesítőjeként is megállja a helyét ez a mi Titusunk. (Berzsenyi is hogy példálózott éppen vele, jut eszembe...) Mozart csak hízelegni akart, további megrendelésekben bizakodva, vagy csak a honorárium foglalkoztatta, sose tudjuk meg. De operát írt a jó uralkodó témájáról. Netán remélte, hogy ilyen lesz az új király?
Titus (az operában) nem csak a nép körében volt nagyon népszerű, egy nemesi hölgy is szerelmes volt belé (és a pozíciójába is). Vitellia annyira szerette Titust, hogy nem tudta elviselni, hogy mást venne feleségül. Így inkább az érte rajongó Sextust győzte meg, hogy muszáj megölni az uralkodót. Ez eddig egyszerű, valaki a szerelmét féltékenységből megöletné, csak ott a bökkenő, hogy Sextus a császár legjobb barátja. Ez az alap.
Aki már megijedt, nem, nem ismertetem az egész sztorit, aminek persze boldog vége lesz, mert mindenki bocsánatot kér, Titus pedig megkegyelmez az ellene vétkezőknek. Nagyon nehéz egy ilyen politikust magunk elé képzelni, aki ennyi szeretetet áraszt, aztán mégis megölnék, ő meg nem bosszul. Ennél is nehezebben tudok egy ennyire elvakult férfit elképzelni, aki a szerelméért nemcsak, hogy elhanyagolja a barátját (aki szerelmi vetélytársa is), hanem még rá is támad, sőt meg is sebesíti, és közben nem veszi észre, hogy egy másik férfit szúrt le. Az elvakult nő, a túlságosan naív uralkodó, a félmunkát végző szerelmes terrorista mellé még társul egy gáncsnélküli lovag (Annius), aki mukk nélkül, sőt lelkesen engedné át szerelmét, Serviliát a császárnak, hiszen annál jobb feleséget nem találhatna. De szerencsére ez a nő bátor, és nagyjából az egyetlen igazmondó Titus környezetében. Servilia bevallja szerelmét és nem akar császárné lenni.
Ha ezeket az alakokat nézzük a nem túl valószerű történetben, akkor nem csodálkozhatunk, hogy nem lett túl népszerű. Túl sok van az operában a hatalmat dicsőítő, üresnek ható szólamokból. Évekkel ezelőtt (1991) az Operában láttam egyszer, sehogy nem hatott rám az előadás. Nyugtáztam, hogy van egy ilyen Mozart opera, örültem, hogy ezt is megismertem, de valószínűleg az Oktogonnál már nem foglalkoztatott.
Az énekesekről:
Jelen esetben nem azért mentem, mert annyira érdekelt a darab, bár korabeli hangszereken játszották el. (Bár egy percig sem gondoltam, hogy ne lenne majd színvonalas az Orfeo zenekar, a Purcell kórus és a karmester Vashegyi György munkája, aki szeret ritkán játszott és jó régen írt operákat előszedni, gyakran néztem hasonló előadásait.) Van amikor a darab miatt megyek elsősorban, de ez nem az az eset volt.
Kifejezetten azért mentem, mert szeretem egy-egy énekes (illetőleg színész) pályáját szorosan követni, lehetőleg még onnan, amikor az illető az első szerepét kapja. Jó esetben évtizedeken át. Lehet, hogy ez a blogon lévő négyszáz írásból már lejött, nem is ragoznám. De nem rövid a megfigyeltjeim névsora...
Jelen esetben ez az előadás messze többet adott, mint amit vártam tőle. Nem csak azt kellett megállapítanom, hogy nagyszerűen összeválogatották az együttest. Minden szerepnek volt méltó tulajdonosa, aki súlyt adott neki. El lehetett hinni Vitelliát Szutrély Katalinnak, különösen az elszántságot és a bosszúvágyat. Servilliának kevésbé színes karakter (és ruha) jutott. Baráth Emőke ideális nőként szép áriákat mindenesetre kapott így is. A két énekesnőnek, akiknek férfit kellett alakítaniuk, ennél jóval nagyobb kihívás jutott. A szerelmet hitelesen egyikük sem tudta volna megmutatni, főleg nem egy eszköztelen koncertszerű verzióban. De a vívódás, a kétségek, a szerelem és a barátság közötti vergődés erősen szólalt meg Schöck Atala szerepformálásában. Ennek a Sextusnak csak meg lehet bocsájtani, alátámasztja Titus döntését. A másik női férfi, a barát Annius, Heiter Melinda volt. Mozart igyekezett, neki is gyönyörű áriákat írt. A fiatal énekesnő nevét is sikerült bevésnem.
Ebben az erősen női mezőnyben, a két ál-férfi mellett nem rossz, hogy megszólaltak valódi férfihangok is. Cser Krisztián basszusa nagyon kellett a domináns szoprán-mezzoszoprán mellé. Mozart idején kasztrált énekesek beszerzésére kellett gondolni, miattuk dominálnak ezek a szólamok, de ma feltétlenül furcsa ennyi szerelmes pár csupa nőből. Publius, a testőrparancsnok a legkisebb szerep, kevés egyéni vonást írt hozzá a szerző, de vannak hatásos megszólalásai így is. Kell ez a basszus hang a duettekbe, tercettekbe, stb - és megint érezni lehet, hogy mennyire jól szól ebben a szerepben is.Cser Krisztián. (Aki hosszabban és jelentős szerepben hallaná, annak jön a február végi Varázsfuvola a Zeneakadémián, az kifejezetten az ő karakterére épül rá. Mindig van aki visszahoz jegyet, vagy maradnak helyek üresen... érdemes próbálkozni. Vétek kihagyni.) Cser csodás Leporello volt tavaly, vitte a Don Giovannit (Bretz Gáborral), most viszont ebben a szerepben másoknak kell alájátszani, őket kiemelni - és ezt alázatosan megteszi az énekes.
Titus szerepében Kálmán László egy nem túl izgalmas, ámde roppant megfontolt és józan politikust játszik. Aki képes a magánéletét visszaszorítani, de nincs kedve mégsem pusztán uralkodóként funkcionálni, nem bosszul, nem lesz kegyetlen. Hiába érezni látatlanban, hogy ez egy papírfigura, ilyen ember nincs, most mégis azt vettem észre, hogy az előadás folyamán kezdtem benne hinni, hogy talán mégis van. Lehet olyan ember, aki hatalmi helyzetben van, de mégsem hatalomvágyó, csak teszi a dolgát. És tudja, hogy meddig érdemes még elmenni. Átéljük vele a szenvedést, a megcsalt bizalom drámáját. És bele se merünk gondolni, hogy mi lesz vele, ha a történet lezárul. Megbízhat valakibe ezután? Vagy végleg marad az egyedüllét? Ezek után feleségül veszi a nőt, aki meg akarta öletni?
A kérdések megmaradnak, és megmarad egy nagyon magas zenei színvonalon, csodás énekesekkel eljátszott előadás emléke.
Még van 16 órám, hogy Miskolcon beüljek egy másik Mozart-előadásra, mégpedig a Don Giovannira, amelyik sokak szerint a Titustól eltérően a Mozart-életmű csúcsai közé tartozik, ha nem a világ legfontosabb operája....folyt. köv.
