Mezei néző

A címemre nézve feltehetően többen nonszensznek érezhetik ezt a minősítést, hiszen két nyolcvan éves ember közös előadása a téma, de aki az előadást meg is nézi, érteni fogja, hogy miért ezt választottam.

A másfél órás est lényege megragadható éppen ebben az egy mozzanatban: ugyan az évek elszálltak, a két művész életműve egyre jobban kiépült, de a világra való nyitottságuk nem változott, szellemileg egészen frissek és még megláthatjuk bennük azokat a gyerekeket is, akik 72 évvel ezelőtt összeismerkedtek. Drukkolok nekik, hogy legyen majd egyszer Bálint+Jordán=180 is.

Az elmúlt két hétben ez volt a negyedik előadás, amelyet ajánlásra néztem. Amikor már négy-öt olyan ember, akinek az ízlése közel áll az enyémhez egybehangzón állítja, hogy valami nagyszerű, akkor az nekem is tetszeni szokott.

Így történt ez az Élet-ritmussal, a Katona Médeiájával, a marosvásárhelyiek „Lázadni akartam” című előadásával, és ezek után a papírforma beigazolódott a Budapest Bábszínház Animája esetén is. Örülök, hogy hosszas halogatás után ezen a szombat estén csak eljutottam a találkozásig én is.

Néhány benyomás és rövid ajánló:

A blog hamarosan eléri fennállásának tizedik évfordulóját, amelynek egy interjú-sorozat készítésével hagyok nyomot. Van, akivel személyesen beszélgettem, van, aki az elküldött kérdéseimre válaszolt. Mindenkinek köszönöm a közreműködését.

Az első válaszadó: KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN

Miért pont Ő?

A Mezei Néző színházi blogot 2013 februárjában kezdtem el, és ebben jelentős szerepe volt a Rükverc című előadásnak, pontosabban egy véletlennek: egymás mellé kerültünk a szerzővel, Kerékgyártó Istvánnal a főpróbán, éppen ma tíz éve, és beszélgetni kezdtünk. Az előadásra való felkészülésként addigra már ismertem a megjelent regényeit. Elgondolkodtam merész pályaváltásain, és ennek kapcsán a a blogírás lehetőségén is.

Később három osztályomhoz is eljött beszélgetni  a Rükvercből érettségiző tanítványaimmal, és több, könyvtárakba szervezett közönségtalálkozón is kérdezhettem. Ezek kapcsán az eltelt évek folyamán többször is leültünk beszélgetni, bár ez így sem volt túl sok alkalom, viszont mindre jól emlékszem.

Amikor a kezdetekre gondolok, mindig eszembe jut, mint aki az egyik fő inspirációs forrásom volt, és a sorozatot eleve vele is akartam kezdeni.

Legutóbb júliusban találkoztunk személyesen, amikor a balatoni körtúránk folyamán nála megpihentünk két órára, és készülő regényéről beszélgettünk. Ezúttal kérdéssort küldtem neki, amelyet változatlanul hagyott. Minden válaszát pontosan, húzások és hozzátételek nélkül közlöm.

Kerékgyártó István - kép a szerző Fb-oldaláról

Van néhány előadás, amelyiknek a híre nagyon gyorsan terjed, mindenki egybehangzóan állítja, hogy látni kell. Néhány nappal korábban, ugyancsak csúszással és ugyanígy a suttogó propaganda eredményeként láttam Medveczky Balázs Élet-ritmusát, és most, hasonlóképpen készültem erre az előadásra is. Már a Városmajorba majdnem eljutottam (még szeptemberben), de végül hagytam magam elsodortatni más irányba, tekintve, hogy Ceaucescu Romániájával nagyon nem vágytam ismét szembenézni. (A tavalyi évadban Csákányi Eszter monodrámája is részben erről szólt, elég erősnek találtam már azt is, nem hiányzott még egy hasonló témájú előadás.)

Mivel éppen egy új projekten dolgozom (a jövő héttől interjúkat fogok megosztani), ezzel volt a fejem tele, most sem voltam a témára ráhangolódva, de mivel egy kedves ismerősöm hívott meg, akivel egyébként is szeretek beszélgetni, csak nem hagytam ki a Bódi Attila regényéből Barabás Olga által írt színdarabot László Csaba, Szász Csaba és Sebestyén Aba előadásában. (Sebestyén Aba egyben rendező is volt.)

Előre mondom, hogy a legjobb ötlet az alkotókkal készített interjút elolvasni, amelyet ide be is linkelek.

Nem gyakran fordul elő, hogy egy kétszereplős előadást évekkel később elővesznek egészen más színészekkel, és így játsszák tovább.

Ezúttal ez történt, a Ciróka Bábszínház és a Budaörsi Latinovits Színház 2017-es koprodukciója Kuthy Ágnes rendezésében újjászületett szeptemberben, és azóta havonta néhány alkalommal nézhető a Városi Ifjúsági Klubban. Logikus döntés, az óvodások generációja is megújul, akármeddig műsoron lehet egy ilyen előadást tartani.

Mindenkinek javaslom, akinek 4+-os óvodás vagy alsós gyermeke van. Most is voltak nagyobb gyerekek, akik szintén érdeklődéssel nézték a játékot, ahogy egyébként én magam is. (Nem fognak a szülők sem mártírként ülni negyven percen át.)

Jó kimenni Budaörsre színházba, érdemes még egy kirándulást is hozzákapcsolni az előadáshoz, ahogy rajtam kívül tegnap (legalább) még egy többgyerekes anyuka is tette. Nekem szép szombatom kerekedett ki a két programból.

Medveczky Balázs egyszemélyes előadására is a lehető legoptimistább hangulatban indultam el, mivel a legkülönfélébb ízlésű színházi ismerőseim is egyaránt lelkesen ajánlották. A tavaly júniusi vendégjáték (a Tháliában volt egy napon kétszer) láthatóan komoly következményekkel járt: A Szegedi Nemzeti Színház előadása most már rendszeresen megtekinthető a Pinceszínházban, 75 perc szünet nélkül. (Még mindig emlékszem, hogy milyen remek előadás volt ugyanitt közel egy éve Az Igazgató Úr, amelyet két pályakezdő színész játszott (a kedvenc előadásaim listájára is felvettem. Ha ezt hamarabb látom, ennek is ott lett volna a helye, a monodráma szekcióban. 

 Legközelebb hétfőn lesz, jó lenne, ha tele lenne a nézőtér egészen. Az imént még volt 11 eladó hely rá.

Mivel idén még nem írtam Dinyés Dániel és Göttinger Pál operabeavató stand up-járól, gondoltam ez ne maradjon sokáig így, és megnéztem azonnal a legelsőt a 6Színben tartott sorozatból (ld. A rendező közbeszól). Most is teltház volt, minden a papírforma, egyben a törzsközönség várakozásainak megfelelően történt. Igen, ismeretterjesztésnek álcázott szórakoztatás ez (ahogy a rendező ezt önreflektív mondataiban el is árulta az új nézőknek bevezetője elején), amely három óra zenehallgatással kombinált nevetést jelent, és mindig kapunk közben néhány olyan mondatot is, amelyeket tovább lehet gondolni.

A Mezítláb a parkban című vígjáték megtekintését elsősorban a fellépő színészek kedvelőinek ajánlom. Nem terveztem már megint ezzel kezdeni, de muszáj. Ezt a Neil Simon darabot sokan az 1967-es Jane Fonda-Robert Redford film alapján ismerik, és akik így vannak ezzel, azok számítsanak rá, hogy ez színház, nem film, mások a szereplők, és így ugyanazt nem adhatja, esetleg visszahozhat valamiféle nosztalgikus emlékeket.

Az év első hét hónapjának előadásai után jöjjön az őszi félév. Mivel az Opera is törölt sok előadást, jelentősen kevesebbet néztem, és most kevesebb alkalmat emelek ki. Mindenkinek előre is köszönöm, aki az egész sorozatot elolvasta, és megfontolja, hogy a jövőben akár egyet is bevállaljon az ajánlott előadások közül. A visszajelzéseknek most is (ahogy mindig) örülnék.

Cser Krisztián - Nyári Zoltán - Wotan és Siegfried - fotó: Berecz Valter / Operaház

A bevezető és a prózai előadások után jöjjenek az operák és koncertek. Helyenként néhány sornyi kifejtéssel azokról az előadásokról, amelyekről nem készült külön bejegyzés, mégis megragadt bennem néhány gondolat velük kapcsolatban, hiába telt el már akár több hónap is az események óta. Mivel meglehetősen hosszú lett, ezt is két részre bontom, bár jelentősen kevesebb előadásról van szó, mint a prózai színházak esetén.

Rubén Amoretti és Létay Kiss Gabriella - Mefistofelé - fotó: Nagy Attila/Operaház