Ezt az előadást a jelenlévők 90%-a Vida Péter miatt nézi, vagy azért, mert annyira odaszokott a Tháliába, hogy nem hagyna ki semmit. Aki így tesz, egyértelműen jól jár – a színpadon Vida Péter ott van másfél órán keresztül és megállás nélkül szórakoztat minket. Paczolay Béla rendező támogatásával saját történeteként meséli el Groucho Marx, a New York-i showbiznisz egyik fenoménjának élettörténetét annak szegény gyermekkorától egészen a haláláig.
Ebben az évadban már két jó élményem volt a József Attila Színházban, így az Equus és A Karamazov testvérek után most már az egyik főpróbán megnéztem a Nádasdy Ádám fordításában és Kiss Csaba rendezésében játszott Vízkereszt-et. Bánom is én, hogy mi az alcíme ebben a fordításban, az ajánló első verzióját mindenesetre megírtam az előadás utáni éjszaka azonnal, és csak keveset módosítottam rajta. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a színház társulatát, és nem tudnák így hirtelen elmondani, hogy miről is szól a történet - ők az előadás igazi célközönsége. (Ha az OSZMI Színházi adattárának hihetünk, akkor a darabnak ez éppen a 91. magyar nyelvű bemutatója volt.)
Szombat este hivatalosan is elkezdődött a palacsinta korszaka a Vígszínházban, bár a szilvásgombócnak is meg kell maradnia, mert továbbra is nagy szükségünk van rá. Itt a Pinokkió, a Presser Gábor és Sztevanovity Dusán nevével fémjelzett új zenés családi mesejáték, avagy „road movie”, és már csak az a kérdés, hogy függőséget fog-e ez is okozni, ahogy A padlás, majd később a Dzsungel és a PUF.
Ha a 35 éve készült Padlással összevetjük, az is világos, hogy mennyit változott a világ, mennyire más elvárásoknak akar megfelelni egy általános sikerre törekvő, nagy költségvetésű és sokszereplős zenés darab. Minden felgyorsult, a Vígszínház pedig igyekszik pörgős, érdekes előadásokat bemutatni, hogy sikerrel vegye fel a versenyt a filmekkel és a sorozatokkal, és mindig tele is legyen Magyarország egyik legnagyobb (és legszebb) nézőtere.
Az előadás érezhetően hosszú távra és a lehető legigényesebben készült, a Víg csapata nem csak énekli a főcímdalban, hogy „rendesen dolgozunk, keveset táncolunk”. (Igen, szerintem is keveset, még hosszabban elnéztem volna Vati Tamás koreográfiáit.)
Mivel Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina közös szövege Carlo Collodi 1883-ban írt, és általánosan ismert regényére épül, nagy szpoiler-veszély nincs, a mai nyelvezetre átírt szövegpoénokat nyilván nem lövöm le, és a zene is újdonság lesz. Óriási dolog, hogy élő zenével mehet az előadás, amelyet felváltva fog Kovács Adrián és Mester Dávid vezényelni.
Néhány első benyomás következik, az előadás utáni éjszakáról, várva a hozzászólásokat.
Szeretek olyan előadásokat nézni, amikor egyértelmű, hogy a színészek jól érzik magukat játék közben, mert jó az anyag, jók a partnerek, sőt még a rendezői koncepció is támogató (legalábbis annak látszik egy kívülálló néző szemszögéből) és így szükségképpen a közönséget is megragadják a látottak. Az ilyen esték erősítenek meg abban, hogy jó döntés azt a néhány szabad órát, ami marad egy-egy munkanap végén, színházban tölteni.
Ezen a héten eddig két előadást is sikerült pótolnom, amelyektől felüdülést reméltem. Mindkettőt szívesen ajánlom. Jöjjenek először a hétfői Egerek.
Nem panaszkodom, két nagyszabású (teltházas) koncerten lehettem ott vasárnap, amelyek önmagukban is kellő feltöltődést nyújthattak volna egy-egy hétre, de nem tudtam máshogy időzíteni, így hozta a műsor. Egymás mellé került a számomra kevéssé ismert Rachmaninov a BFZ előadásában a Müpában, illetve Liszt legnagyobb szabású műve, a Krisztus című oratórium a Vigadóban – utóbbira évek óta vártam, a telefonomra is le van töltve a felvétele és gyakran is hallgatom. Igyekeztem élvezni a zenét és nem gondolni a Ring-sorozat (akkor még befejezetlen) krónikájára sem, amely az előző heteim hangulatát alapvetően meghatározta.
A Nemzeti Énekkar - Liszt: Krisztus
Színházzal kapcsolatos döntéseim közül kevésről derült ki utólag, hogy óriási melléfogás – már április 28-án látnom kellett volna Szabó Máté rendezését, benne a címszerepet játszó Mucsi Zoltánnal. Szép este volt ez a keddi, amikor nagy rákészüléssel, végre megnézhettem . Nem véletlenül kapott két díjat is az idei Vidor Fesztiválon (legjobb rendezés, legjobb díszlet) – az előadás után ezeket is átadták az ünneplő közönség előtt.
A fösvény még a színház műsorán marad, muszáj figyelni a kiírást, hamar elfogynak rá a jegyek. Kiemelten ajánlom ezzel az első felindulásból elkövetett bejegyzéssel, amelyet ebben a formájában szinte készre megírtam már azonnal az előadást követő éjszakán.
„Muszáj” ezt a 625. operai témájú bejegyzésemet is megírni, mivel egy lábjegyzetnél azért csak többet érdemel az Operaház Szilveszter-korszakának (de lehet, hogy egész történetének) legnagyobb projektje, „a Ring szünnapok nélkül”, amely ráadásul háromszor is lement, hiszen a nyilvános főpróbák is előadásként működtek. A több előadásban is fellépők miatt már egyeztetni is extrém nehéz lehetett, és a nézőtéri személyzetre is fokozott terhet rótt az előadások korai kezdése. Kovács János három héten belül 12 előadást (állva!) vezényelt, szárnyalt vele a zenekar. Nagyon odatették magukat a szólisták is; mindenkit minden szerepében legalább egyszer láttam.
Ekkora teljesítmény mellett nem mehetek el szótlanul, hiába veséztem már eddig ki számos alkalommal M.Tóth Géza rendezésének minden darabját. Röviden: az előadás zenei minősége legyőzte korábbi fenntartásaimat, berántott a produkció, és utólag sajnálom, hogy nem lehettem ott minden estén. Mindenkinek köszönöm az élményt, és szeretettel gratulálok azoknak, akik bármilyen minőségben hozzájárultak ehhez a hatalmas teljesítményhez; úgyszintén azoknak a nézőknek is, akik akár csak az egyik sorozatot is végigülték.
Kovács János - fotó a Nemzeti Filharmonikusok honlapjáról
Az Orfeum új vállalkozása ősbemutató, Galambos Attila darabja ide készült, vacsoraszínházi célokra. A szerző frappáns minősítésére rábólinthatunk – valóban „önreflexiókban fürdőző totális metateatralitás” ez.
Nekem csak ennél bővebben sikerülhet majd a kifejtés, a főpróba alapján írom le, hogy mire számíthat az, aki rászánja az időt, elviszi kedvenc barátait is. Működött pogácsával is, de az élmény része lesz az Orfeumban megszokott módon egy fine dining-jellegű menü is, amelynek biztos minőségéről már a Poirot kapcsán néhány hete magam is meggyőződhettem.
A kellemes zenés szórakozásra vágyók jól fogják magukat érezni Böhm György újabb rendezésén, aki már több évtizedes pályája során sok helyszínen dolgozott, az Orfeumnak pedig visszatérő alkotója.
1982-ben a Vígszínházban mutatták be először az Amadeus-t, Peter Shaffer darabját Kapás Dezső rendezésében, Tordy Géza és Gálffi László főszereplésével, amely emblematikus előadássá vált. Most Hegedűs D. Géza nem kevésbé jó csapatot állított össze saját verziójához, amelyet Hársing Hildával készített, mint amilyen az a régi volt – a 21 (!) színre lépő közül sokan megjegyezhetővé válnak, nemcsak Ötvös András és ifjabb Vidnyánszky Attila.
Négy korábbi Amadeus után rájuk kíváncsian mentem a Pesti Színházba, pont úgy, ahogy sokan mások mennek majd a következő években.
A figyelem központjában Salieri vagy Mozart?
Felüdülés volt ennyire közelről újra látni a tatabányai társulat színészeit, alig néhány héttel korábbi Farsang után. Tizenhat színész egy stúdióelőadásban elképesztő luxus, ráadásul Szikszai Rémusz rendezése jó helyzetbe hozta a legtöbbjüket, mi mezei nézők pedig valóban kellemesen kikapcsolódtunk. Ez az előadás elsődleges célja is, bár mellékszálon el is gondolkodhat valaki a halálbüntetés létjogosultságáról. De ez nem a Dead Man Walking, nem lesz megrázó.
Martin McDonagh Hóhérok című darabja Magyarországon most került színpadra harmadszor, és azoknak is ajánlom, akik látták már korábban, és így számukra a történet fordulatai már nem okozhatnak meglepetést.
Figeczky Bence, Megyeri Zoltán, Dévai Balázs, Maróti Attila - a pult mögött: Király Attila, Danis Lídia