Még a „boldog békeidőkben”, azaz a Covid előtt (2018. április 7.) mutatták be az Átriumban Yasmin Reza darabját, amelyet a színházlátogatók sokasága nem sokkal korábban láthatott a Vígszínházban (2011-től néhány évig), és országszerte további hatféle magyar nyelvű rendezésben. A megtekintéshez az utolsó lökést Péterfy Bori új bemutatója adta a 6Színben (Orlai Produkció – Mikor hazudtam?). Ennek hatására szembesültem azzal, hogy még mindig a várólistámon van ez az előadás, pedig lassan nem lesz esélyünk a halogatásra: az Átriumban ez a „végjáték évada” – jövőre a színházat jelenleg működtető Kultúrbrigád új utakra lép majd. Lehet, hogy a produkciók egy része valamilyen formában túlélhet, de erre semmi biztosíték nincs (mire van?), így aki bármelyik előadást itt látni akarta, most már halogassa tovább.
Ezt a hétfői előadást várakozáson felül szerettem, pároknak különösen ajánlom, a kapcsolat bármely stádiumában jót tehet.
A bemutató a 2018-as választások előestéjére esett, így ez a francia „házaspárbaj egy részben” szerencsére nem didaktikus módon, de akár szólhatott a már évek óta nagyon megosztott országunk civilizáltnak tűnő lakosságáról, rólunk, akikből egy-egy megjegyzés hatására olyan könnyen előtör az indulat. A magán- és független színházak helyzete akkoriban még elviselhető volt, a TAO-törvény megváltoztatása későbbi, és 2024-ből visszanézve a 2018-as állapot akár ideálisnak tűnhet - akkor nem volt ennyi megszűnés szélére sodródott színház, egyidőben néhány kirívóan magasan támogatott projekttel.
Az öldöklés istene nem politizál, azon túl, hogy nem egyszer elhangzik benne a nyugalomra és a derűs világszemléletre való igény, és annak lehetetlensége is.
A darab elsősorban a párkapcsolatok működésképtelenségéről szól, és - bár rengeteget nevetünk közben -, sokakat megérinthet. (Két nappal az egészen friss miskolci Kékszakállú után néztem,így bennem még az is felötlött, hogy - bár mindkét darab közel egyformán esélytelennek mutatja a férfi-nő kapcsolatot -, mégis nagy segítség a humor, amely Bartók zseniális operájából hiányzik.)
Az ötvenedik előadás nézőterén a szokásosnál mintha több pár lett volna - a célközönség, akik remélhetőleg utána jót beszélgettek is. (A 90 perces előadás után az Átrium büféje még egy órán át nyitva, nem muszáj hát gyorsan elrohanni.) A fiatal nézők száma mutatja, hogy ennek az alkotói csapatnak van jövője, és akár remélhetjük, hogy lesznek olyanok is, akik a látottakat megfontolva el tudják majd kerülni a darabban megmutatott zsákutcát, és a „színházterápia” után fokozott figyelmet fordítanak kapcsolatuk ápolására.
Bereczki Csilla rendezésének egyik nagy előnye, hogy nem erőltet rá semmit erre a társalgási vígjátékra, jó helyzetbe hozza a színészeit – minden pontosan kidolgozott, bár a spontaneitás látszatát kelti. Hat éve megy a darab, így már nyugtázhatjuk, hogy a szereposztás önmagában garancia volt a sikerre, a színészek láthatóan élvezik a játékot.
Szakács Ferenc tervezte az előadás tágas terét, egy amerikai konyhás nappalit, amelyet el tudunk fogadni igazi lakásbelsőnek. Szerencsés ötlet, hogy még a fürdőbe is belátunk, ahova néhány szereplőnek ki kell menekülnie… Pető Kata ezúttal egy-egy ruhával jellemzi a szereplőket, amely nagyon sokat el is mond róluk, érzékelteti a két pár közötti különbséget is, ami aztán fokozatosan elmosódik a találkozás folyamán.
Az alaphelyzet egyszerű, sőt lehet, hogy lesz, akiben fel is merül, miként lehet ezzel a témával kitölteni másfél órát (ki lehet): egy játszótéri veszekedés folyamán egy kisfiú kiüti társa fogát, a két szülőpár ezt vitatja meg "az áldozat" lakásán.
A találkozás során folyamatosan átalakulnak az erőviszonyok, és nem is pusztán a két házaspár között vibrál a feszültség, de a párok tagjai között is. Változik, hogy éppen ki kivel ért egyet, néha tanúi lehetünk a két férfi, illetve a két nő összetartásának, a mi nézői szimpátiánk is vándorol szereplőről szereplőre.
Mind a négyen nagyon hálás helyzetbe kerültek, de talán mégis Hevér Gábor, a háztartási gépek eladásával foglalkozó házigazda járt a legjobban – neki jutott a legtöbb poén (vagy: ő játszik úgy, hogy szinte minden mondata viccesnek tűnik). Messzire került tőle felesége, a világbékéről (is) álmodó Herczeg Adrienn álláspontja, de a szerző az utóbbit sem idealizálja, ahogy senki mást sem. A nő elvei sem működnek kicsiben, ahogy megtapasztaljuk.
Egy idő után minket is kiakaszt Pál András, az ügyvéd folytonos telefonálása, hajlamosak leszünk a feleségét játszó Péterfy Borival azonosulni. Lehet, hogy a párok valaha szerették egymást, de ennek most már alig van nyoma, és nehéz eldönteni, hogy kik között vált mélyebbé a szakadék.
Valóban kevés előadást tudnék említeni az elmúlt évadokból, amikor ennyire sokat nevettem, ahogy a tele nézőtéren körülöttem mindenki más is. Igazából magunkon röhögünk – mindenki részese lehet hasonló helyzeteknek, amikor nem mondja ki a teljes véleményét, próbál igazodni az elvárásokhoz, így gyengéikkel együtt is meg tudjuk szeretni a szereplőket.
Elképzeltem az előadásnak valós eredményét is, ha ez nem túlzott optimizmus: saját konfliktusaink ugyan kevésbé szórakoztatóak, de egy látott darab hatására képesek lehetünk külső nézőpontból rálátni saját magunkra. (Akivel megtörtént, hogy egy színházi előadásra gondolva nem ment bele egy veszekedésbe, kommentelhetne.) Mivel velem már történt olyan, hogy önmagában egy előadás minden további személyes tényező nélkül is megváltoztatta az életemet, nem zárom ki, hogy Az öldöklés istene is kiválthatott hasonló hatást néhány nézőjében az elmúlt 50 este során.
Aki még eddig kihagyta, az legközelebb február 10-re válthat jegyet – délután és este is játszani fogják.
PS. Lakatos Péter fotóit az Átrium honlapjáról és Facebook oldaláról használtam fel. Megjegyzendő, hogy Pál András szerepét a bemutatón még Szikszai Rémusz játszotta.
