Ritkán fordul elő, hogy feldúltan indulok el színházat nézni. Már csak azért is, mert az utóbbi másfél évben minden stresszt (nagyjából) eredményesen közömbösítek zenehallgatással. Most viszont a színházba jutásig eltelt majdnem fél óra kicsit sem csökkentette azt a hatást, amit egy internetes orgánum színházi kritikája kiváltott bennem. Ilyenkor örülök, hogy jellemzően csak az általam ismert és nagyra becsült kritikusok véleményét olvasom, az övékét is csak akkor, ha a saját NÉZŐI benyomásaimat már régen kiposztoltam. Ennek a kritikusnak a hozzáállása igazán felháborított - hihetetlen magaslatról és pökkhendien kezelt le egy olyan előadást, amelyben hónapok munkája fekszik. Nem a tartalom, még csak nem is a stílus arroganciája, amellyel az illető érzékeltette, hogy messze messze felette áll a mű összes közreműködőjének - nem ez akasztott ki. Hanem az, hogy az illető kifejezetten kérkedett azzal, hogy sem ő, sem másik - jegyzett - zenekritikusként fellépő kollégája NEM tekintették meg az előadás második részét (vagy annak nagyobb hányadát), amelyikre éppen a vizes lepedőt húzta rá stílusát sziporkáztatva. Ez a tendencia, hogy nemcsak közszereplők, politikusok, de a kritikus szakma professzionális képviselői nem saját felületükön, hanem valamiféle közpénzek által is támogatott hivatalosnak minősíthető orgánumon - nyilván minimális díjazásért, nem a meggazdagodás reményében - de véleményt nyilváníthatnak és le mernek szólni egy előadást úgy, hogy közben ők maguk nem képesek végigülni legalább azért, hogy utána ugyanazt a véleményt megalapozottan írhassák le, engem elkeserít. Ráadásul nagyjából 2800 előadás megtekintése után én is be tudok arról számolni, hogy néha valóban előfordul, hogy a rendezői koncepció az utolsó jelenetben nyeri el értelmét. Aki azt kivárta, kapott valamit - aki megszökött, az hoppon maradt. Még az is előfordulhatott volna az említett előadás esetén is, hogy amennyiben az illető a fenekén marad, az utolsó felvonás neki is tetszett volna.
Ez az egész gondolatmenet nemcsak azért fontos az Egyasszony c. előadás esetén, mert így még egyszer leírhatom, hogy ez egy blog, nem kritika, tehát talán más mérce érvényes rá. Nyilván én is képes lennék egy előadásról annyi megsemmisítő mondatot leírni, hogy néhány olvasó kedvét biztosan elvegye, hanem azért, mert ritka dekoncentrált állapotban érkeztem a színházba. Emiatt kapásból bűntudatom is volt, mert az jutott eszembe, hogy ha nem fog hatni rám az előadás, akkor is azt leszek kénytelen megírni, bár Tenki Réka nem tehet majd róla, ha mínusz húszról nem tudott plusz tízre fölnyomni. De örömmel nyugtáztam, hogy ez mégsem így történt.
fotó: Takács Attila
