Szeptember végén az utóbbi években az autómentes naphoz kapcsolódva mindig voltak utcai események az Operaház előtt, bemutattak egyfelvonásosokat és kivetítettek nagyszínházi bemutatót is. Ebben az évben az időjárás miatt a meghirdetett három alkalomból csak egy lett megtartva. Mivel a határidős munkákkal legjobban agyonnyomott szombatom (szept. 19.) volt ez az egy, mind a négy betervezett programomat törölnöm kellett, délelőttől késő estig. Azóta is sajnáltam, hogy így kellett történnie. A mai nap után már kevésbé fogom.
Ez a mai nyílt nap némi kárpótlás az elmaradt előadásokért, de mégsem teljes egészében. Nem ugyanaz egy szabad térre tervezett előadást a nagyszínpadon előadni. Hiába építették fel méretarányosnak tűnően a Szfinx teraszt, mégis más lett a produkció erőtere.
Nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, hogy az Operaház nézőterén ülünk, a zenekar az árokban (vezényel: Köteles Géza, akiről megint eszembe jut, hogy mennyire jó is volt a hétfői Figaro) - elvileg úgy tűnik minden, mintha egy szabályos előadást látnánk. Így működnek a reflexeink, tehát amikor az ismeretlen opera közben nem értünk sok énekest, automatikusan várnánk, hogy legyen felirat. De ez mégsem egy repertoár-előadás, hanem egy szinte improvizált rendkívüli és ingyenes esemény, tehát a nézők igényeiket jobb, ha leszállítják.
I. Bolondokháza
A lányommal elsőként Donizetti Bolondokháza c. bohózatát néztük, amely most került először közönség elé, Csákovics Lajos fordításában. Néha egy-egy fordulaton érződött, hogy szabad ez a magyarítás, de nem ártott a produkciónak. Az előadás előnye, hogy nem kell hozzá kórus, és annyira sok énekes sem. Előtte bevezetőben kapunk valami tájékoztatást a műsorvezetőtől a cselekményre vonatkozóan, de ez félrevezető, sehogy sem kapcsolható a látottakhoz, másfelől eleve felesleges a műsorvezető felléptetése, hiszen kapunk szórólapot az egész napi programról.
A bolondokháza mint helyszín annyira nem csábító számomra, tekintve, hogy erről azonnal az elmebetegek között játszódó bécsi Kékszakállú jut eszembe. Ráadásul a tavasz folyamán elmegyógyintézetbe áthelyezve Bécsben készült Figaro, nálunk az Armel fesztivál keretében Varázsfuvola, így kicsit mintha túlhasználódna a helyszín. Persze tudom, hogy jelen esetben nem Szilágyi Bálint rendező eredeti ötlete ez, hanem a darab cselekménye valóban egy bolondokháza előtt zajlik.
A Szfinx terasz előtt valószínűleg üdén hathatott a hét szereplő kavargása, jelen esetben tényleg érezni az improvizáció ízét, az át nem gondoltságot. Az egész nem működik. Mi marad ilyenkor? A részértékeket próbálja az ember megkeresni, mi az, aminek mégis lehet örülni.
Az előadásban a leghálásabb feladat Rőser Orsolya Hajnalkának jut, aki a számára felkínált lehetőséget ki is használja. Gyönyörűen énekel. Miatta volt érdemes kitűzni a bemutatót és miatta volt érdemes a két eső miatt elmaradt előadást ezzel a kompromisszumos pótlással mégis kompenzálni. A többiek (Szvétek László, Busa Tamás, Várhelyi Éva, Cserhalmi Ferenc, Fülep Máté, Bakó Antal) közel sincsenek hasonlóan előnyös helyzetben. Teszik a dolgukat, de ezen a délelőttön senki más nem tudott igazán ragyogni, ezt kell nyugtáznom.
Rőser Orsolya Hajnalka alakítása viszont nyomot hagyhat a nézőben. Egy biciklis riksán hozzák be, éppen évek óta nem látott férjéről tájékozódna az elmegyógyintézet igazgatójánál (Szvétek László), ráadásul akkor, amikor az ezredes férj (Busa Tamás) is éppen ide tart. Az elhagyott vagy csak idő hiányában elhanyagolt asszony kesereg, mi vele érzünk, hiszen már hallottunk a férj új hódításáról is (Várhelyi Éva), aki persze ugyancsak megérkezett éppen most, éppen ide. Jelen esetben csak az lehet a kérdés, hogy a férj kit választ. Ekkor jön a fantasztikus felvetés, tetesse magát az asszony őrültnek és nyomozza így ki a férj igazi érzelmeit. A művésznő ekkor kap egy igazán impozáns nagyjelenetet: fekete estélyiben bevonszol egy keresztet és a vele szembejövő, 3 éve nem látott férjének a legkisebb bizonytalanság nélkül elpanaszolja, hogy a férje meghalt. Ez a kép feltétlenül megmarad, valószínűleg az utcán még jobban hathatott. Később már sok lesz a jóból, amikor a férj is bolondnak tetteti magát. Ilyenkor észlelem, hogy voltaképp a bohózatokat sem szeretem, egy idő után már nem érzem viccesnek.
II. Parázsfuvolácska-keresztmetszet
Nem csak mi ülünk át egyből egy másik előadásra, de a narrátor-porondmester Busa Tamás is. Az előadás a Királyi Lépcsőházba került és ezen a helyen nem is baj, hogy díszlet nélkül csak néhány énekes áriáit halljuk. Némi összekötő szöveggel persze, amely reklám céllal készülhetett. (A Parázsfuvolácska a jól eladható produkciók közé tartozik, így talán a marketingjébe kevesebb energiát is elég lenne beletenni.)
A keresztmetszet kihagyja a "rossz és a jó" szerepeltetését, nincs sem Éj királynője, sem Sarastro. Ha objektívek próbálunk lenni és nem éppen e főszereplők áriái miatt szoktuk rávenni magunkat az előadás megtekintésére (pedig igen, éppen miattuk), akkor el kell ismerni, hogy a fél órás programba valóban nem férhet be több, mint Monostatos (Dékán Jenő), Pamina (Szemere Zita), Papageno (Rezsnyák Róbert), Tamino (Megyesi Zoltán) és Papagena (Zavaros Eszter) néhány kulcsjelenete.
Az előadással kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, mivel a leegyszerűsített, cirkuszba áthelyezős koncepcióval három megtekintés alapján sem barátkoztam meg, hiába kedvelem a szereplőket, az ellenérzéseimet ez csak nagyon kismértékben csökkentette az eltelt közel két év folyamán. Másfelől ez a belinkelt írásom az, amelyik eddig a legtöbb olvasóhoz eljutott (de miért? - fogalmam sincs, hogy minek köszönhető). Most nincs annyi hókuszpókusz, viszont az énekesi teljesítmények most is élvezhetőek, nem bánom, hogy megnéztük. A lányom, aki a Bolondokházán egészen kikészült, nagyon unta, most "a nagyon cuki gyerekek" látványától is kicsit jobban érezte magát, akik igazán nyugodtan és odaadóan figyeltek. Most nem volt beszélgetés az áriák alatt, mert elterelő rendezői effekteket sem kaptunk hozzá.
III. A telefon
A telefont már kétszer is láttam a korábbi évadokban, így egészen biztos voltam abban, hogy Almási-Tóth András rendezésének humora hatni fog a lányomra is. És ekkor jött a malőr: ugyan a Parázsfuvolácska előtt biztosítottak minket arról, hogy "egyik produkció megvárja a másikat a kezdéssel", ez mégsem így történt, így az első feléről lemaradtunk. Ugyan csak töredéket láttunk, a lányom ez alapján is azt mondta, hogy még ez lett volna a legtűrhetőbb. Hiába, kritikus korban van, egészen extrém dolgokat vár egy opera-előadástól: jó énekeseket, akik színészként is elfogadhatóak és úgy játsszanak el egy történetet, hogy közben egymással kidolgozott kapcsolatban is vannak. Sőt: szóljon is az egész valamiről. Persze érdekes díszletekkel és jelmezekkel. Hát nem tudom, hogy ezeknek a paramétereknek mely előadások felelnek meg igazán, vagy tényleg jobb, ha 11 év operalátogatás után most már átigazol a prózai színház vonalára.
A nap még folytatódott további programokkal egészen délután ötig, de nekünk ennyi fért bele mindössze. Felemás érzésekkel, nagyon nem operára hangolva mentünk haza. Akárhogy is, de vasárnap megyek vissza mégis, mivel ismét lesz Kékszakállú és Mario is.
