Mezei néző

Szeptemberben igazán jól esett volna megnézni ezt az „új Tarnóczit az eredeti helyszínen”, ahova készült, ráadásul egy olyan színházban, ahol még sosem jártam. Salgótarján egyébként a fiatal rendező szülővárosa, és ez immár a negyedik munkája otthoni terepen. (A legutóbbi, Az eltört korsó nézhető volt Pesten is.)

A város mérete miatt nyilvánvaló, hogy itt túl hosszú szériát nem futhat egyetlen előadás sem, még annak is lehet örülni, hogy egyáltalán létrejöhetett a saját színház. A legjobb hír, hogy a Szkéné partnereként koprodukcióban hozták létre ezt az előadást, és így persze jóval hosszabb élete lehet, és eléri a megfelelő célközönségét.

 Kaszás Gergő abban a bizonyos sárga nadrágban

A pesti bemutatóról készült ez a nyomhagyó bejegyzés.

Január 15-én láttam legutóbb „A Grönholm-módszer”-t, még a Neptun brigád előadásában, és erről egy pár soros jegyzetet visszamenőleg fel is tettem a blogomra (amely kicsit több, mint egy évvel később indult el). Még az összes színész neve sem említődött (Fenyő Iván, Botos Éva, Ficzere Béla, Vass György), pedig nagyon szerettem Baksa Imre rendezését, sok részletet máig őriztem belőle, ahogy az tegnap a Thália Színházban játszott változatban fel is idéződött előttem.

Domokos Zsolt - Szabó Erika - Bán Bálint - Borsányi Dániel

Akkor egy alig négyéves előadásra mentem, most ennél egy fokkal jobb volt a reakcióidőm: kicsit több mint két évvel a premier (2017.11.02.) után következik ez a rövid nyomhagyó ÉS ajánló bejegyzés.

Kiss Márton darabot írt és rendezett, amely a Kolibri Pincében nézhető. 75 perc szünet nélkül „A méhek istene”, amely így elsőre nem mondott nekem semmit, viszont elolvasva a vonzó szereposztást – Grisnik Petra, Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid – felidéződtek korábbi jó élményeim, köztük a legutolsó az igazán kitűnő „epertortás” előadás Grisnik Petrával, és megnéztem a főpróbát egy másik produkciót elhalasztva. Úgyis jó régen voltam a Pincében, nem maradhat ki egészen ez a játszóhely sem az életemből.

Ismét egy filmről ismert történet köszön ránk a József Attila Színház műsoráról, a „Magas barna férfi felemás cipőben” alapján készült bohózatot mutatták be Simon Kornél rendezésében.

Mostanában ezerrel pótolom a korábbi elmaradásaimat, de van is mit. Igen, csak most, közel egy évvel a bemutató (2018.12.20.) után láttam a 12 dühös embert, így a 28. előadásról következik ez a beszámoló.

Kedden a Karinthy Színház egy három felvonásos kerekasztalbeszélgetésben emlékezett meg az alapító-igazgatóról, és ebben a moderátor, Bóta Gábor kérdésére valahogy nyilvánosan is elmondtam, hogy annyira nem állt hozzám közel Marcinak éppen a Bunbury-rendezése, bár az olvasópróbán éppen ott voltam. Viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy érdekeljen az a verzió, amelyiket Szirtes Balázs egyedül ad elő a színház harmincfős stúdiójában.

Szeretek címben a darabból idézni, de ez a sóhaj ezúttal egy mögöttem ülőtől származik, aki így kommentálta, amikor a két főszereplőnk végre egymásra talált – de nem arról szólt a mondat, hogy na végre mehetünk már a ruhatárba,  inkább valamiféle megnyugvást véltem kihallani belőle: na végre, a dolgok a megfelelő kerékvágásban fognak majd innen folytatódni.

Ez a három órányi színház nem érződött hosszúnak, elmondhatom, hogy engem és Jánost is egyaránt végig lekötött, bevonódtunk a szereplők sorsába, és nem foglalkoztunk a hétfői nappal együttjáró kisebb és nagyobb bosszúságokkal. Az előadás adja azt, amit valaki remélhet tőle: kellemes estét, feltöltődést, amelynek több szereplőjére is szívesen fogunk visszagondolni. Köszönet érte!

Színházba hívtam egy régi barátnőmet, akivel jó pár évet lenyomtunk együtt a Mechwart-téren a gyerekekre felügyelve, és már régen láttam. A beszélgetés vége az lett, hogy én változtattam a terveimen, és vele mentem egy zártkörű előadásra, amelyet egy ismerőse vett meg.

Elég hihetetlennek tűnik, de léteznek olyan emberek, akik a saját baráti körüknek rendszeresen megrendelnek egész előadásokat, és ennek a gesztusnak köszönhetően jutottam el egy másik független előadás helyett Pintér Béláék Jubileumi beszélgetések című produkciójára, amelyet a januári premierje óta folyamatosan halogattam.

Az előadás furcsa összegzés-visszatekintés az elmúlt húsz évre, azaz a társulat fennállásának teljes idejére, és mivel kötődik a pillanathoz, feltehetően ez nem lesz évekig műsoron. Erről következik most egy rövid nyomhagyó bejegyzés.

Ha tegnap csak kicsit jobban igyekszem a posztolással, akkor nagyon más lett volna a beszámoló, de a mai hír után már nem maradhat változatlanul. Van, hogy a múlt átértékelődik rövid időn belül is.

Miután a jogtulajdonossal nem sikerült megegyeznie a színháznak, és nem tudják tovább játszani a Nercbandát, már a december 28-ra kitűzött előadásnak is el kell maradnia.

Most mind együtt!

Ezek után ennek a bejegyzésnek már nem ajánló, hanem csak nyomhagyó szerepe van. (Dicsérni akartam az előadást, nem temetni.) Sajnálom, hogy ennek így kellett lennie, ez mégis egy különleges előadás volt a színház repertoárjában, mással hirtelen nem pótolható.

Most a megalakulásának éppen 30. évfordulóját ünneplő Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar csütörtöki koncertjéről következik nyomhagyó bejegyzés. Egészen pontosan nem tudom visszaidézni, hogy mikor hallottam őket először – úgy tűnik, hogy mindig is voltak - , de 2015. április 1-én robbantak be az életembe, mégpedig éppen itt a Zeneakadémián, ahol ezúttal – 16 év után ismét – élőben láthattam Purcell „Dido és Aeneas” című operáját.

Ahogy Vashegyi György pályáját nézem, valószínűtlen, hogy a közeli jövőben ezt még egyszer itt bemutassa, de az is kizárt, hogy néhány év múlva ne akarja majd ismét elővenni, miközben feltehetően Purcell további 26 ódájával is megismertet majd minket, amelyek az ezen az estén előadott „Hail, bright Cecilia” előtt/után még készültek.