Mezei néző

Szombathelyen a legelsők között nyitott ki, és már több, mint egy hete működik a Weöres Sándor Színház. A Mohácsi-testvérek Farsangja után hetente jönnek a menetrend szerint bepróbált bemutatók, bár jelenleg még csak azoknak, akik bérlettel/jeggyel ÉS védettségi igazolvánnyal is rendelkeznek, sőt a személyi igazolványukat/útlevelüket sem felejtik otthon.

Pénteken a második premieren jártam, Beckett „A játszma vége” c. darabjának előadásán a Márkus Emília (kamara)teremben, amelyet Zsótér Sándor és évtizedek óta összeszokott alkotói közössége (Ambrus Mária, Benedek Mari és Ungár Juli) hozott létre négy társulati taggal: Nagy-Bakonyi Boglárkával, Major Erikkel, Szerémi Zoltánnal és Németh Judittal.

Helyfoglalás érkezési sorrendben, szünet nincs, menetidő 90 perc. Ez pedig egy igazi Beckett.

Major Erik - Nagy-Bakonyi Boglárka

Ez volt számomra 2021 első ÉLŐ színházi élménye, erről következik nyomhagyó-ajánló, amelyet némileg (?) megviselt, hogy három napon át többször átírtam.

Addig is, amíg lassan eljuthatunk valamire valahova más mezei nézőkkel a tegnapi napom eredménye, blogbejegyzés helyett:

Elképesztően

túltolt nyomhagyás egy bal

eset margóján

(Fodor Ákos is

megirigyelhetné ha

még most is élne)

0.

Beszűkült minden

egy éve, de van, ami

még elveszhet.

Általánosítva:

Amitől tartasz

elér. Nem kell több csak egy

perc töredéke.

Konkrétan:

„Ez csak egy séta,

minek kellene bakancs?”

Tévedtem. Bánom.

Ismétlődő motívum

Amikor már épp

könnyebb lehetett volna:

estem. Így mégse.

Óhaj-sóhaj változás egy napon belül

(16:06:)„Színházba mennék”

(22 :06:) „A mosdóba ne kelljen

éjjel kimászni”

Konklúzió (a képpel olvasandó) 1.

Ebből szamóca

lesz, és nyílik a színház –

lábra is állok.

Konklúzió 2.

Önsajnáltatás

haiku cunamiban

is lehetséges.

Utóhang

Nem vágyom csak a

létezés nyugalmára.

Kicsit fáj itt-ott.

A Katona Kortárs sorozata újabb állomásához érkezett márciusban a „Végre egy kis csönd” és az „Egyformák vagyunk” után. Sőt: gyors egymásutánban azonnal háromhoz…

Miután eddig összesen öt ilyen „Katona-filmszínházat” láttam, erősen remélem, hogy ezt a covid miatt kialakult „melléküzemágat” meg fogja tartani a színház negyedik játszóhelyként. Ha a másik három offline-nézőtér most is éppen teljes kapacitással működne, akkor is lennének még olyan katonás színészek, akiknek még mindig nem jutna elég (és minőségileg is elég jó) lehetőség a megmutatkozásra, így e forma megmaradása a társulati tagoknak is jót tenne, nem is beszélve azokról a nem pesti nézőkről, akik előtt éppen most a covid idején nyílt ki a világ…Folytatni kellene a programot, ahogy a „rendes” előadások alkalmankénti közvetítését is.

A költő szerepében: Kocsis Gergely

De térjünk vissza Háy János Szavalóversenyéhez.

„On demand”, azaz folyamatosan elérhetővé vált a Centrál legújabb premierjének felvétele (80 perc), amely már célzottan közvetítésre készült.

Két nap távlatából visszanézve az ötödik „Opera otthonra” közvetítésre igazán szembetűnő, hogy mennyivel több van ebben a műfajban, mint amire hagyományosan gondolni szoktunk. Pillangókisasszony és Bohémélet nem került ugyan a bepótolt új bemutatók közé (az első nemrég ment keresztmetszetként), viszont volt két ismert és szeretett klasszikus modernizálva (Szöktetés, Don Carlos), két régi egyfelvonásos felelevenítve („Simona/Cremona”), sőt egy igazán friss kortárs magyar mű (Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita) is végre elénk kerülhetett.

Most szombaton ezeket követte egy nemzetközi sikert is aratott kortárs opera, amelynek ugyan szeptemberben meg lehetett tartani a (márciusról elhalasztott) élő bemutatóját, de így is újdonságnak számított. Mivel akkor nem láttam, és azóta nem is folytattam előtanulmányokat az előadáshoz, most mezei nézőként kipróbálhattam, hogy hat egy produkció önmagában.

A kortárs művek ugyan kevésbé kapósak, mint a régen beváltak, de legalább semmilyen előélménnyel nem kell versenyezniük, előre nem jelennek meg olyan kommentek, hogy miért nem lesz jó a produkció. Az ismeretlenségnek ezt az előnyét is ki lehetett élvezni ezúttal – azt feltételezem, hogy aki volt annyira nyitott, hogy a darab megnézése mellett döntött, az talán szerette is Almási-Tóth András rendezését. (Örömmel veszem a kommenteket azoktól, akik látták.)

Meláth Andrea és Cseh Antal a halálsoron - Berecz Valter fotója

A Garaczi-darab után második állomásához érkezett a Katona Kortárs-projektje. Szécsi Noémi „Egyformák vagyunk” című szövegét Székely Kriszta állította be kamerák elé, öt jelenetben. Az előadás maga 35 perc és utána Ott Anna irányításával 60 perces beszélgetés hallgatható meg az íróval, a rendezővel és a két főszereplővel. Még van néhány óra, amíg be lehet rá fizetni. (Hétfőn 15h-ig.)

Pálos Hanna és Jordán Adél a "babaház-jelenet"-ben

Ha már eszembe jutott, legyen (a Poppeához hasonlóan) ebből is egy rövidített CÉLZOTTAN AJÁNLÓ a későbbi előadásokhoz azoknak a szombati online premier alapján, akik nem akarnak órákat tölteni olvasgatással, se az előadás előtt, se utána. Frank Hilbrich rendezése igazi oázis, megérdemli a ráfordított időt, csak már nézhető legyen élőben is. (Az eredeti 6400 szavas változat megmaradt, arra is át lehet váltani, ez itt csak a harmada, talán befogadható mennyiség.)

A boldogság ígérete - "burokban" Erzsébet és Carlos, körülöttük a francia nép ünnepli a békekötést - Berecz Valter fotója

Minél tovább nézem az „Opera otthonra” sorozatot, annál fájdalmasabb a tudat, hogy egy kiemelkedően jó évadot veszítettünk a vírus miatt. Ez az előadás pedig igazi oázis, az lehetett volna egy átlagos évben is.

Röviden:

Frank Hilbrich rendezése pontosan azt adja, amit ígért: következetesen végiggondolt és felépített, látványos és mozgalmas, nyomokban „fizikai színháznak” is nevezhető végig intenzív előadást látunk, nagyon színvonalas énekesi teljesítményekkel, átélt színészi játékkal, összehangolt csapatmunkával, a nagylétszámú kórust is sokrétűen hasznosítva.

A darab igazi üzenetét kifejezi, átérezhetjük rajta keresztül annak a fájdalmát, hogy a világ közel sem olyan, amilyennek szeretnénk látni, korlátozza a mozgásterünket, és ami még rosszabb: a folyamatos eredménytelen kínlódásnak mi magunk is okai vagyunk, nemcsak a környezet – nem lehettünk olyanok, amilyenekké szerettünk volna válni.

Ennyi lenne a lényeg. (Menet közben rájöttem, hogy nem nagyon esélyes, hogy sokan 15 oldalt akarjanak egy előadásról olvasni, így készítettem egy HARMADÁRA HÚZOTT verziót, kihagyva az asszociációimat. Ezt is lehet választani, még időben vagytok. Az alig 5 oldal, ugyanennyi képpel. :) )

Eboli: Gál Erika - Erzsébet: Ádám Zsuzsanna - fotó: Nagy Attila

A Katona számol a vírus hosszas regnálásával, láthatóan előre menekül: kísérletezik. Repertoárdarabjait ugyan időről időre elérhetővé teszi, de nem közvetíti színpadra szánt előadásainak bemutatóit, ahogy pl. az Operaház ezen a szombaton is tette (lsd. A Mester és Margarita). Helyette „tévé-színházat” játszik nekünk, így születhetett a kényszerhelyzetből valami különleges.

Hatalmas kontraszt volt a két előadást egymás után nézni, és az egyéb tanulságok és kérdések mellett (pl. mennyire lehet egyáltalán egy színházi előadást képernyőre érvényesen átalakítani) így még inkább világossá vált számomra, hogy a színháziak (és mi is nézők) jelenleg mennyire ki vagyunk szolgáltatva a technikának. A felvételek készítői alkotótársakká léptek elő mindkét esetben. De itt most már csak a Katona előadásáról lesz szó.

Hajni: Rezes Judit

Az Operaház hatalmas lendülettel pótolja a tavaly tavasztól mostanáig elmaradt bemutatóit, így az az operakedvelő, aki ránéz a műsorra (heti négy ingyenes és egy fizetős közvetítés) ugyanúgy „lerohanva” érezheti magát, mint ahogy néhány éve, a 33-36 új bemutató idején (nem is volt ez olyan régen, bár mégis egy másik időszámításnak érződik). Valamit csak muszáj megnéznünk, ha ekkora a választék.

A vidékieknek/külföldieknek jobb így talán, de a hagyományos stílusban rögzített előadások az élőben nézés élményét azért nem pótolják. A befogadó szabadságát korlátozza a felvétel, az operatőr és a vágó komoly döntéseket hoz helyettünk - kénytelenek vagyunk azt nézni, amit mutatnak a teljes előadásból: hol a teljes színpadképet, hol csak egy szereplőt, és nem biztos, hogy pont arra a részletre koncentrálnánk magunktól is. Éppen emiatt a felvétel rendezője szinte azonos rangú alkotóvá válik, bár az előadás színlapja nem tünteti fel. (Március 13-án kinéz nekünk egy korábban közönség előtt már lejátszott Poppea újszerűen rögzített változata, amelyik feltehetően a tévéjáték műfajához közelebb áll majd. Elválik, hogy azzal jobban járunk-e majd.)

A Szöktetés és a „Simona/Cremona-projekt” után harmadik operabemutatóként (ötödik nekirugaszkodásra!) az Eiffel Műhelyház Bánffy termében hivatalosan is színre kerülhetett Gyöngyösi Levente még 2017-ben elkészült operája Szente Vajk rendezésében. Ezúttal is a darab eredeti megrendelője és ötletgazdája, Hollerung Gábor volt a zenei vezető és a karmester.

A Sátán bálja - előtérben Margaritaként Sáfár Orsolya - a lépcsőn Woland, azaz Kálmán Péter