Mezei néző

Vidovszky György nem először, és nyilván nem is utoljára rendez olyan előadást a Kolibri Pincében, amely célzottan a gimnazista korosztályt szólítja meg, és nagyon igyekszik olyan kérdésekhez nyúlni, amely őket valóban foglalkoztathatja.

A Tipli, Krausz Attila darabja is ilyen, erről jön most néhány gondolat. Az alkotói gárda elég peches volt – a színlap tanúsága szerint - egy nappal a kitűzött premier előtt jött a rendelet a bezárásról, így egy félévvel később tudtak pontot tenni a próbaidőszak végére.

Kőszegi Mari és Nizsai Dániel

Szeptember 11. még egy jó ideig nem lesz többletjelentés-mentes nap, több ezer ártatlan ember véletlenszerű halála fűződik hozzá, és nyilván lehetnek sokan, akikben felmerült a kérdés: hogy engedhette az Isten, hogy ez megtörténhetett? Az Átrium bemutatóját lehet, hogy nem is véletlenül tették erre a napra.

Amikor végre adódik egy olyan prózai előadás, amelyik Pesten újdonságnak számít, igyekszem egyáltalán nem tájékozódni a történettel kapcsolatban, szeretem kipróbálni, hogy miként hat rám. Emiatt csak egy nappal az előadás után olvastam el a színház honlapján az ajánlót, amely nagyon alkalmas támpontot ad a befogadáshoz, de Vajdai Vilmos rendezésének cselekménye enélkül is követhető. Menet közben is átlátjuk a műben felvetett szövevényes problémákat, bár a megemésztésük és a továbbgondolásuk még biztosan időigényes lesz - én most már három napja a vele kapcsolatos nézői utómunkálatokat folytatom, és ez is élvezetes.

Józsa Bettina - Hajduk Károly - egy kihallgatás képei 1.

A Trafó korábban az előcsarnoka falán is hirdette a „bekapcsolódás” szlogent, és ehhez a jelszóhoz az új produkció is hű, amely minket valóban érzékenyen érintő 21. századi kérdésekkel foglalkozik, amelyek az internet előtti korszakban csak részben, illetve egészen másként merültek fel.

A Nemzeti Filharmonikusok az Operaházzal együttműködésben állítottak emléket Madarász Iván pályájának, és ünnepelték meg együtt a szerző 70. születésnapját.

Ezt a hírt az Operaház honlapján találtam, néhány hete, és már addigra teltházas is volt az esemény. A közönség meg is jelent, alig volt üres hely az első felvonás előtt a nézőtéren. A kortárs zene mindig kevesebb embert vonz, mint a klasszikusok, és ez a nézőszám (250 ember) impozáns a jelenlegi bizonytalan helyzetben, amikor nehéz igazán hinni abban, hogy egy koncert, amire van jegyünk, tényleg meg is lesz tartva.

A szerző és a szólisták mind együtt a koncert után

A szokásosnál is informatívabb a Thália tavalyról elhalasztott bemutatójának színlapja, még arra is vállalkoznak, hogy Agatha Christie-t bemutassák nekünk, nem elégszenek meg azzal, hogy Ken Ludwigról, a színpadra átdolgozó drámaíróról beszámoljanak. Biztosra mennek.

Egyébként utóbbi sem ismeretlen, A Tháliában hosszan játszott "A hőstenor" is tőle származik.

Nem hiszek abban, hogy esténként lenne akár csak 4-5 ember is a színházban, akinek valamilyen Agatha Christie-műhöz ne fűződne élménye, és valószínűleg azok is többségben lehetnek, akik pontosan ismerik a történetet, illetve a slusszpoénját. Szívesen meghallgatnám egy olyan személy véleményét, aki minden előismeret nélkül ment, az egyértelműen egy másik helyzet…

Az egyik utas: Molnár Piroska - a Budapest Eye fotója

Néha azt hisszük, hogy minden automatikusan helyreállna, ha néhány dolog hipp-hopp eltűnne az életünkből, ami igazán zavar, és mehetne minden tovább. Ha most ki-ki megáll egy percre, feltehetően könnyen fel tud sorolni néhány olyan kívánságot, amely nyilvánosan is vállalható – pl. szűnjön meg a hülye vírus és a vele kapcsolatos állandó félelem, bizonytalanság, és a korlátozások is –, de persze lennének olyanok is, akik egy-egy személy köddé válásában látnák a kizárólagos megoldást, akár a nyilvános szférában, akár a magánéletükben. Ha valaki őszinte, nyilván emlékszik, hogy voltak hasonló kimondott vagy kimondatlan vágyai.

Mi van akkor, ha mindez megvalósul? Minden automatikusan rendbe fog jönni? (Tényleg minden rendben volt a vírushelyzet előtt? – ha már ezt a legkézenfekvőbb példát hoztam, érdemes erre válaszolni.)

Ez a felütés szorosan kapcsolódik a Rózsavölgyi új bemutatójának alaphelyzetéhez, amelynek a műfaja pszichotrillerként szerepel a színlapon (Patricia Highsmith művét Radnai Annamária fordította magyarra), Szarka János rendezte, és két részben, összesen 120 percben nézhető.

Porogi Ádám és Józan László - két idegen a vonaton

3825-ön állt a színházi előadás számlálóm március 16-án a Rózsavölgyi Szalon „Az utolsó óra” című előadása után, amely a 2019-20-as évadban a 158. eseményem volt. Az utóbbi (blogírással töltött) 8 évadom átlagánál 70 előadással néztem kevesebbet. A karantén feloldása után július-augusztus folyamán még hozzájött 23 (koncertekkel, operák főpróbáival és bemutatóival), amelyekről kevés kivétellel írtam is.

Ez volt az első színházi nyaram, 11 vidéki eseménnyel, és az előadásokhoz köthető néhány (15) emlékezetesen jó és hosszabb beszélgetéssel. (Hatvan napon belül ez sok vagy kevés?) Az, hogy ez említésre méltó, és a „normális” színházi életünkben csak a szünetek és esetleg az előadás előtti-utáni pár perc a tipikus, szomorú. A karantén alatt azzal kellett szembenéznem, hogy még ezek is hiányoznak, színházba kell mennem ahhoz, hogy legalább futólag találkozhassak hasonló érdeklődésűekkel. Az ember mégis társas lény és előadások sokasága fejezi ki az ezzel kapcsolatos hiányérzeteinket, hogyan nem működik a kommunikáció, és erre jött ez a hülye vírus, a távolságtartással, mint legfőbb szabállyal. Ennek a fontosságát feltétlenül tudatosította az elmúlt időszak, így még többre értékeltem ezeket a helyzeteket, amikor valóban találkoztam valakivel.

De ennek elismerésén túl, mi szűrhető le e 23 előadás statisztikáiból, ami a nézők színházhoz való viszonyulását illeti? - ez itt a kérdés.

Don Giovanni Sárospatakon

Mi érdekelte igazán a pesti nézőt/olvasót 2020 nyarán, miután lement a három hónapnyi színházi kényszerszünet?

A címben idézett kérdésre nagyon könnyű rávágni a választ: pontosan kétszer ötven perc (egy húszperces szünet beiktatásával). Ennyi ideig tartott ma ugyanis Kőbányán, a KÖSZI egyik tagintézményében (Kő Café, Előd utca 1.) Szabó P. Szilveszter önálló estje, négy buszmegállóval az Eiffel Műhelycsarnokon is túl, ahol még sosem jártam.

Kőbányáról automatikusan a pincerendszer jutott eszembe, illetve a Stúdió K Peer Gyntje – ezek után már ez a délután is be fog villanni, ha a kilencesre felülök, ahogy az a közeli jövőben többször is megtörténhet.

A karantén utáni időszakom egyik legjobb spontán ötlete volt Szabó P. Szilveszter megtekintése, ez egy percig nem kérdéses.

Mondanom sem kell, hogy a színész rajongótáborának ez KÖTELEZŐEN NÉZENDŐ lehetőség, legközelebb február 7-én.

Ez a lényeg, a saját benyomásaim rövid összefoglalása pedig már olvasható is.

Tíz nap gondolkodás után mégis rászántam magam, hogy a margitszigeti Bánk bánról írjak, mégpedig mindössze  a főpróba alapján. A Coopera még további 99 alkalmat tervez a Kárpát-medence területén, lesz módja mindenkinek egyet beiktatni a programjába.

Molnár Levente és Mester Viktória

Lassan egy éve hallottam először, hogy a BDZ a Don Giovannira készül és Hábetler Andrást kérte fel rendezőnek, aki minden körülmények között közönségbarát zenés színházat csinál, nem titkoltan beavató szándékkal, és mindig van valami fontos üzenete is előadásainak, és ráadásul kedvemre való énekeseket szokott maga köré gyűjteni. Ez a sárospataki bemutatón, a Zempléni Fesztivál záróeseményén is így történt.

Köszönöm a Zempléni Fesztiválnak, illetve az ezt megszervező "Interkultur Hungariá"-nak a célzottan ehhez a bejegyzéshez küldött fotókat, és az előadást magát is. Várom a folytatást.

Don Giovanni és Leporello - Kálmán Péter és Cser Krisztián

(Az előadásról szóló beszámolómat - mindössze három képpel már öt napja kitettem, de az újabb fotókra várva még sok minden eszembe jutott, és amit itt találtok már 7000 karakterrel és 13 képpel több, mint volt eredetileg, de talán elérte már a végleges formáját. Természetesen, ha valakinek vannak további jó képei, akkor szívesen megőrzöm azokat is, ez a 11 oldal még ennél több képet is felvenne.)