Amikor végre adódik egy olyan prózai előadás, amelyik Pesten újdonságnak számít, igyekszem egyáltalán nem tájékozódni a történettel kapcsolatban, szeretem kipróbálni, hogy miként hat rám. Emiatt csak egy nappal az előadás után olvastam el a színház honlapján az ajánlót, amely nagyon alkalmas támpontot ad a befogadáshoz, de Vajdai Vilmos rendezésének cselekménye enélkül is követhető. Menet közben is átlátjuk a műben felvetett szövevényes problémákat, bár a megemésztésük és a továbbgondolásuk még biztosan időigényes lesz - én most már három napja a vele kapcsolatos nézői utómunkálatokat folytatom, és ez is élvezetes.
Józsa Bettina - Hajduk Károly - egy kihallgatás képei 1.
A Trafó korábban az előcsarnoka falán is hirdette a „bekapcsolódás” szlogent, és ehhez a jelszóhoz az új produkció is hű, amely minket valóban érzékenyen érintő 21. századi kérdésekkel foglalkozik, amelyek az internet előtti korszakban csak részben, illetve egészen másként merültek fel.
I.A darabban felvetett kérdések:
Jennifer Hailey darabja 2013-as és egy távoli jövőben játszódik, de vannak benne olyan nyugtalanító mondatok, amelyek miatt én, aki nem tájékozódtam előre, azt hittem, hogy ez a csapat saját fejlesztésű alkotása és a jelenlegi vírushelyzet ihlette. Utalnak arra, hogy a személyes kapcsolatok szinte teljes mértékben átkerültek az online térbe, pontosabban az, ami megmaradt belőlük.
Számomra tragikus paradoxon, hogy jelenleg akkor vigyázunk egy másik emberre, ha nem megyünk hozzá közel, és így a hét évvel korábban írt darabban felvetett utópia nem tűnik olyan távolinak.
A történetben az elszigeteltség és a saját vágyak kiélésének lehetetlensége inspirálta a virtuális térben megteremtett mesterséges világ, „A menedék” létrehozását, amely túlságosan otthonos és vonzó lett, hiszen itt mindenki anonim, maga választhatja a külsőt, amivel mások megismerik, és a való élet teljes kizárása a cél, hogy a két világ különállása megőrizhető legyen.
Teljesen megtörténhet-e ez, a Menedékbe való belépéskor otthon hagyható-e ez a valódi én, vagy szükségszerű a baleset, és a valóság beszivárog a béke szigetére is. (Illetve: annyira vonzó lesz, hogy lesznek, akik be akarnak egészen költözni.) A két világ hermetikus elzárásának lehetetlenségéből nemcsak gondok, de tragédia is lesz – a szerző a végletekig kiélezi a helyzetet.
A darabot nézve az is eszünkbe jut, hogy ilyen messzire nem is kell menni, a digitális függőség mindenkit veszélyeztet alapesetben is, és az utóbbi időben egyre jobban, hiszen a munkavégzés és tanulás a karantén miatt még azokat is a számítógép elé kényszerítette, akik erre egyáltalán nem vágytak. A diákok naponta sok órát töltenek az elektronikus eszközeikkel, néha párhuzamosan chatelnek, sorozatot néznek és közben még valamiféle számítógépes játékot is játszanak. A saját gyerekeim sem kivételek, akik engem blogot, az apjukat pedig kémiai feladatsorokat írni látnak, szintén a számítógépnél.
A műben bemutatott jövő, amikor már nemigen vannak növények, de mindenki a virtuális világban él, néhányan teljesen át is költöznek, nem tűnik sem távolinak, sem fantasztikusnak. Ha így folytatjuk, megtörténhet, amit ez a színdarab felvet, teljesen elszakadunk a valóságtól.
Előadás közben eszembe jutott az első olasz nyelvű könyv, amit olvastam, Gianni Rodaritól a „Beleestem a tévébe”. Ez 1962-ben (!) veti fel azt, ami a címből is kiderül: mi van, ha a függő személy belekerül a virtuális világba – nem friss a gondolat, de egyre nyomasztóbb. (Hajlamos vagyok még én is a közvetítést választani az élő, ámde maszkos színház helyett - ezzel szembesültem a héten.)
A történet által felvetett másik problémakör ahhoz kapcsolódik, hogy az, ami a való életben elfogadhatatlan (pedofília – valódi kislányok molesztálása), elfogadhatóvá válik-e a megteremtett fikció világában? Kieresztheti-e a gőzt valaki büntetlenül egy ilyen mesterséges közegben, amelyikben mindenki egy választott külsőhöz kapcsolódhat anonim módon, vagy sem? Meddig mehetnénk el?
Az előadás főszereplője, a „Menedék”-et megteremtő Papa - Hajduk Károly - álláspontja: bármeddig. A néző, ha követi a történéseket, már nem biztos, hogy egy véleményen van, mivel elfelejtődik a szereplő érvelésekor, hogy a játékba fizetett alkalmazottként vagy fizető vendégként bekapcsolódó, függővé váló személyek lelke azért könnyen sérül, attól, hogy nem hús-vér alakjukban vesznek részt "a játékban", és identitásuk is rejtve marad.
Támadhatnak akár távolabbi asszociációink is a virtuális világban elkövetett mindenféle erőszakosságról, ahogy nekem is voltak (lsd. a bejegyzés végén), de lehet, hogy a többségnek ez a darab mégis csak a pedofiliáról és a virtuális szexuális erőszakról szól. Engedhet-e valaki ösztöneinek kitalált szereplőkkel szemben, tudva, hogy akik mögötte vannak, azok önként és díjazásért (vagy-és élvezetből) vállalkoztak a gyerekek eljátszására, és valójában nem azok.
Miután a darab egészen új, nagy hiba lenne a történetből többet elárulni, mint amit a társulat már hivatalosan megosztott, de az izgalmas fordulatok és felfedezések során a fentieknél eggyel bonyolultabb kérdésekről is elgondolkodhatunk: amikor valakihez kötődünk, a teste vagy a lelke a fontosabb, ha az egyikről le kellene mondanunk, melyikhez ragaszkodnánk inkább? Elválasztható-e egyáltalán a kettő, tekinthetünk-e rájuk külön? Biztosan szerethetünk-e valakit, akinek csak a felszíni rétegét ismerjük, semmit nem tudunk a valódi gondolatairól?
Ezekre a kérdésekre mind magunknak kell választ adni.
II.A megvalósulás
Ahogy a darabban elválik a valóság és a megteremtett „Menedék” tere, ugyanígy választottam szét az előadás által felvetődő, és a néző számára megfontolásra felkínált gondolatokat magától az előadás formanyelvétől és a szereplő színészek játékától.
Az első benyomásunk mindig a tér, nem elhanyagolható az előadás látványvilága.
Ezúttal Juhász Nóra egy meglehetősen rideg, szürkés háttérfalat helyezett el a Trafó színpadára, és a ránk áradó „hodály” érzetet az sem tompította, hogy egy fekete oszlop nézett velünk szembe épp középen. Rövid idő után mind a két térfélnek meglett a maga szerepe: itt mennek végbe a kihallgatások, sőt az oszlopnak is: ez a Menedék egyik helyszíne. Szokodi Bea fotóiról különösebb magyarázkodás nélkül is kiderül, hogy melyik készült a virtuális világról, és melyikben próbálkozik Józsa Bettina nyomozóként az ügy felderítésével. Bujdosó Nóra jelmezeinek stílusa ugyanilyen erősen képes a két közeget elválasztani, Az összképünk egészen olyan, mintha XIX. század eleji festmények elevenednének meg a virtuális térben, az utópisztikus jövő pedig a jelmezeiből kiindulva annyira nincs is messze.
Vitárius Orsolya, a kislány szerepében - a Papával
A virtuális világban Lestyán Attila a fizető vendég és Vitárius Orsolya testesíti meg Iriszt, a kislányt, kapcsolatuk alakulását követhetjük, és egészen az előadás végéig nem fogjuk megtudni, hogy pontosan kik is ők, és mit akarnak. Kettejük kapcsolatában érezzük a feszültséget, mintha ez már túlmenne egy fizetős szolgáltatás határain. Az érzelmek és a kapcsolatok nem szabályozhatóak, a virtuális közegbe betör a valóság, és egyre érdekesebbé válnak a Menedék alapítójának valódi szándékai és kötődései is...
Vajdai Vilmos szereposztása elég jó, azaz mindenki alkalmasnak látszik a rá osztott szerepre. Könnyen elfogadjuk a színészeket annak, akiket játszanak – nem érzékeltem lyukakat, nem kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha ezt vagy azt más játszaná. Nagyon könnyen belekerülünk Hajduk Károly, az alapító világába, és fenntartásokkal vegyes kíváncsisággal figyeljük, hogy Józsa Bettina mire jut elszánt kérdezgetésével, és milyen segítséget kap mindehhez egy másik vendég kifaggatásával, akit Terhes Sándor játszik. Szerethető volt mindenki, és persze a korábbi előélményeim miatt erre számítottam is. Egyedül Vitárius Orsolya volt számomra újdonság, őt még nem láttam színpadon, de most erről az alakításáról nyilvánvalóan megjegyzem.
Lekötött az egész folyamat, amely közben a cselekmény a térben jól elkülönített három helyszínen zajlott, a színészek a bejegyzés első részében felvetett problémák felé terelték gondolataimat, és ez volt az előadás legfőbb hozadéka. Jó vagy nem jó: nem az egyébként általam nagyon kedvelt szereplők nagyszerűsége foglalkoztat napok óta, hanem ezek a megoldhatatlannak látszó dilemmák saját magamra vonatkoztatva: mennyire szükségszerű az online-térben való létezésünk, miként lehetne ezt a folyamatot megfordítani.
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a maszkom néha „bejelzett”: itt-ott, talán mégis szerencsésebb lett volna még feszesíteni a történeten. Bíró Bence dramaturg jegyzi az előadást, és persze az eredeti mű ismerete nélkül fogalmam sem lehet, hogy mennyit húzott – lehet, hogy még többre nem vitte rá a lélek. Ha nincs a maszk, lehet, hogy kevésbé veszem észre az üresjáratokat, de ha valamit kicsit is kezdek unni, akkor azonnal elkezdem a maszkot igazgatni, mert szenvedek benne.
Korábban el se tudtam képzelni, hogy így vállaljam a színház-nézést, de a múlt héten elkezdtem magam rászoktatni (lsd. Idegenek a vonaton, Gyilkosság az Orient expresszen, Lót, SZFE élőlánc), de azért még nem megy igazán, így A Menedék óta két újabb eseményről eleve lemondtam, mert nem tudtam elképzelni sem, hogy megérje három órán keresztül ezt viselni.
"A Menedék" indokolja ezt az áldozatot két órán át, és reménykedem, hogy még akkor is menni fog a darab, amikor valaki erre a cikkre rákattintva nosztalgikusan fog a koronavírusos időszakra visszagondolni – remélhetőleg nem azért, mert még kilátástalanabbá váltak a színházi világ folyamatai.
III.NÉMI ELRUGASZKODÁS, nem az előadásról, annak gondolatköréhez kapcsolódva:
1.A vírus a maszkhordás kényszerén túl ránk nyomta a félelmet a másik ember közelségétől, és éppen ezért volt számomra felemelő élmény szombaton, a Trafó előadása után az SZFE diákok által elfoglalt épülete elé menni, és ott több olyan ismerősömmel találkozni, akik szintén a Trafóból, vagy más színházakból érkeztek. Személyesen beszélgetni – ez valami csodálatos, de a saját életmódunk pörgése is leszoktat erről, valahogy a rohanásban az odavetett két szó válik normálissá, és kevés embert ismerek, aki e tendencia ellen próbálna hatni, és találkozáskor ne azt érezném, hogy rohanna valahova. (A vírus ideiglenesen belassított minket, de még növelte a távolságokat is hozzá.) Ettől még lehetnek sokan, akik a saját kis körükben meg tudják találni az egyensúlyt, ezt remélem, hogy sok néző nem tartja a saját életére érvényesnek ezeket a sorokat.
Egy kis beszélgetés a virtuális világban
Az SZFE nem véletlenül kerül most szóba – ugyan 2 hónapja minden bejegyzésembe beleírhatnám, mert folyamatosan foglalkoztat a helyzete. Mégis egy olyan egyetem, ahol háromszor kerültem az utolsó körbe, és bár nem jutottam be, ettől még ragaszkodom hozzá, és nagyon szeretném, ha nem darálná be a hatalom. Drukkolok a diákoknak, hogy tartsák magukat, maradjanak egységesek, és minél több nagyember támogassa őket – olyanok is, akiknek a szava a kormányzat számára is értékes. Legyen még sok olyan nagyszabású sikeres eseményük, mint ez a vasárnapi élőlánc.
A szombati estén Vajdai Vilmos is a társulat tiltakozásának adott hangot, és bevezetésként közölte is, hogy nyomatékosításként most ez az előadás el is marad. Elhittem, és már fel is merült bennem, hogy akkor most csak és kizárólag az egyetem helyzetéről és a TÁP gesztusáról fog szólni a bejegyzésem. Ez mégsem így lett, de arra jó volt, hogy a jelenlevők egyrésze átélje, hogy milyen lenne már megint színház nélkül maradni.
Jó, hogy ez a közös tiltakozás – amelyhez mi nézők is csatlakoztunk – az előadás előtt történt meg, nem utána, ahogy minden további helyen, ahol volt szolidaritási akció. Fontos az ügy, de így az utolsó képek benyomásával távozhattunk. (Az előadás után azért a díszletben a szokásos #freeszfe felirat megjelent, ennyiben emlékeztettek minket arra, hogy ez alapvető kérdés, nem lehet eltekinteni tőle, ha hosszútávon gondolkodunk színházról, és nem mindegy nekünk, hogy unokáink milyen kulturális életbe fognak beleszületni.)
2.A „meddig mehetünk el a virtuális világban” témakörről egy párhuzam is eszembe jutott az SZFE-ügynek, illetve az azt övező ezernyi kommentnek köszönhetően (de ugyanezt tapasztaltam hétfőn egy operagála közvetítésen is): nagyon úgy tűnik, hogy a fb-on (de más fórumokon is), rengetegen nagy lendülettel szólnak le idegeneket (jellemzően álprofillal, de néhányan valódi arcukat is vállalva), iszonyatosan könnyedén leírnak egy bántó mondatot, amilyet talán egy személyes beszélgetésben nem engednének meg. A rosszindulatú megjegyzéseket olvasva nyilván sokan idegesek lesznek, és ez lehet a provokáció célja: bosszú a világon, valamiféle sérelmekért.
Az SZFE-kommenteket olvasva az is eszembe jutott, hogy a „jó oldalon” is sokan „tetű-megjegyzéseket” írnak le, személyeskednek, arrogánsak, és ezzel alapot adnak a felületes szemlélőnek arra, hogy a kommentekben kövérsége miatt is sokat bántott Vidnyánszky Attila oldalára álljanak. „A stílus az ember” – és a kommentek stílusa elfedi a tartalmat. Annyira kár, de tényleg úgy tűnik, hogy egy másik profilképre (vagy egy közvetítésben szereplő művészekre, ahogy tegnap) sokan annyira könnyen ráöntik a saját sérelmeiknek, keserűségüknek hatására minden rosszindulatukat, és egy szép kis láncolat épül ki. Nagyon úgy tűnik, hogy sokan vannak a bizonyos szint alatt, meggyőződésüktől függetlenül is.
Kiengedheti-e egy felelősen gondolkodó ember magából a szörnyeteget a világhálón néhány gúnyos megjegyzés erejéig, büntetlenül beletiporhat-e mások lelkébe?
Ez részletkérdésnek tűnhet, apróságnak, de ettől még nagyon sok fájdalmat okozhatnak ezek a kommentek, nehéz valakinek valóban eltekintenie tőle, még akkor is, ha az agyával tudja, hogy ez személyesen nem neki szólt, pusztán céltábla lett. Ez hasonló élmény, mint amikor a való világban ránk förmed egy postai alkalmazott, vagy ügyintéző. Még akkor is fáj, ha még azzal is tisztában vagyunk, hogy minden anyázó megjegyzés ugyanúgy emeli a posztot, ahogy a dicséretek. Ez azért sovány vigasz.
PS.A fotókat Szokodi Bea készítette, neki jár a köszönet.