Vidovszky György nem először, és nyilván nem is utoljára rendez olyan előadást a Kolibri Pincében, amely célzottan a gimnazista korosztályt szólítja meg, és nagyon igyekszik olyan kérdésekhez nyúlni, amely őket valóban foglalkoztathatja.
A Tipli, Krausz Attila darabja is ilyen, erről jön most néhány gondolat. Az alkotói gárda elég peches volt – a színlap tanúsága szerint - egy nappal a kitűzött premier előtt jött a rendelet a bezárásról, így egy félévvel később tudtak pontot tenni a próbaidőszak végére.
A Kolibri ifjúsági előadásai többnyire diákcsoportokhoz jutnak el, nem egyéni nézőkhöz, és van utána drámafoglalkozással egybekötött levezető beszélgetés is. A jelenlegi vírus-helyzetben már csak az a kérdés, hogy hány tanár tudja elrendelni, hogy a gyerekek kötelezően maszkban nézve is vállalják a részvételt. Ez nem kis bökkenő, attól tartok, hogy a kötelező külső iskolai programok ideje egy időre lejárt. (Az iskolában csak ajánlott a maszk, nem kötelező – egyébként 8-16h között végig maszkban nem biztos, hogy mindenki jól tudna még a tananyagra is koncentrálni, több, mint érthető, hogy a „mindig maszk”-ban nem elérhető állapot. Ezen a csütörtökön egy film és még egy másik színházi előadás (Vera) miatt is összesen nettó hat órát kellett maszkban lennem, és ez azért megviselt.)
Az is igaz, hogy mivel a Kolibri előadásai sok évig szoktak menni, így ha távlatosan gondolkodunk, ez a Tipli is túl fogja élni a vírust, és mindaddig mehet, amíg a közreműködőkről elhihető, hogy fiatalok. (Bárdi Gergő port.hu adatlapján ott van, hogy lassan 30, de nagyon jól áll neki még mindig a tizen, esetleg huszonéves srác – jók a csapat kilátásai, jelenleg még mind illúziót keltően fiatalok.)
Ennél nagyobb problémának láttam a történet kidolgozásánál azt, hogy ugyan valóban aktuális téma a munka és iskola nélkül tengődő fiatalok helyzete, a külföldre vágyakozás még inkább, és nagyon betalálna ez azoknak a gáz-és klímaszerelőnek tanuló szakmunkás gyerekeknek, akikkel tavaly foglalkoztam, és még ugyanígy nagyon aktuális lehetne más hasonló intézményekben is, csak az a baj, hogy egy ilyen délutáni, fizetős előadás megszervezése számukra kivitelezhetetlennek tűnhet. Persze, ha a színház valamiféle pályázati pénzből ezt az előadást ingyenesen és délelőtt biztosítani tudná azoknak az iskoláknak, ahol ténylegesen lehetnek az előadásban megjelenőkhöz hasonló hátterű gyerekek, az óriási vívmány lenne. Nekem tavaly nem sikerült beláttatnom ezekkel a gyerekekkel, hogy a művészetre szükségük lehet, majdnem minden beszélgetés a drog, alkohol és a homoszexualitás problémái felé terelődött. Visszagondolva rájuk, őket feltehetően megérintené ez a darab, ha valakinek sikerült őket bevinni a színházba – ez lenne a nagy fegyvertény.
Átlagos gimnazisták számára ez az egyébként nagyonis létező világ kevésbé tűnhet valóságosnak – én is művinek mondanám, ha nem lett volna több olyan tanítványom is tavaly, akikre erősen emlékeztetett Bárdi Gergő egyik figurája, pont ilyen folyamatosan káromkodtak, az sem zavarta őket, ha óra volt éppen.
Ezek a személyes élmények óhatatlanul is előtörtek bennem, de ha nincs ez a tavalyi évem, amikor két különböző társadalmi rétegből merítő iskolában tanítottam párhuzamosan, akkor nem lett volna mire rezonálnia az előadásnak. Attól tartok, hogy azoknak a diákoknak nem biztos, hogy ezen az előadáson van a helyük, akik éppen azt latolgatják, hogy Londonba menjenek-e tanulni, vagy elég jó lesz a Corvinus is. (A Cyber Cyrano esetén nem éreztem, hogy rétegelőadás lenne, most ennél igen. És tényleg az a kulcskérdés, hogy a megcélzottak bejuthatnak-e az előadásra, vagy sem.)
Ami a történet fordulatait illeti, nem érdemes részletezni – mindenki elképzelheti, hogy miféle bonyodalmakon mehet át Peti – Nizsai Dániel -, hogy pénzhez jusson, és kimehessen Angliába. Ami jó: végig rokonszenves szereplő marad, lakótelepi lézengése közben, de még akkor is, amikor bajba keveri magát, tudunk neki drukkolni, vannak érzelmei. Neki nincs másik szerepe, hiszen szinte minden jelenetben benne van, viszont partnerei minimális nyílt színi ruhaváltással sokszor átalakulnak. Egy-egy kapucnis pulcsi csodákra képes. Bárdi Gergőnek van a legtöbb figurája, de Krausz Gábor és Kőszegi Mari is több énhez jut.
Bárdi Gergő, Nizsai Déniel és Krausz Gábor
A fregolizás hálás lehetőségeket rejt, régen hallottam olyan nagy nézőtéri nevetést, mint ami Bárdi Gergő óriássá változását kísérte, de Kőszegi Mari ukrán nyelvű, majd ukrán akcentusú fenyegetőzését még ennél is élénkebb reakciók kísérték. A nézőtér hahotázott, dőlt a röhögéstől – az előadás legemlékezetesebb pontja lett ez.
Az, hogy a Kolibri bábszínház is, az említett kordonszalagok mellett a cipőkkel folytatott játék utalt, amelyekkel nagyon szerencsésen lehet majd fiatalok számára szexuális együttlétet is kifejezően bemutatni. Remélhetőleg értékelni fogják a jelenet (és számos más jelenet) humorát is.
A színészek gyors alakváltozatai mellett a produkció néhány színes és kihúzható kordonszalagra támaszkodott, amelyekkel nagyon sokféle teret ki tudtak alakítani. Ezek a repülőtéri biztonsági ellenőrzés helyszínére emlékeztető szalagok egyébként is nagyon sokféle játékot tettek lehetővé (díszlet- és jelmeztervező: Illés Haibo), és ez a fekete üres tér kifejezhette akár a jelen perspektívátlanságát, ahonnan a kivezető út (a monitoron megjelenő Angliába) csakis a repülőtéren keresztül vezethet.
A produkció zeneszerzője, Monori András és még DSP rap számai hangzanak el. Valóban ez lehet az a zenei közeg, ahol ezek a gyerekek otthonosan érezhetik magukat.
Ahogy a Kolibri hasonló előadásain mindig erősen érződött a tanmeseszerűség (ezen a dramaturgként is megjelölt rendező és Tasnádi István sem változtat), ennél is átjött, hogy a színháznak a nevelés a legfontosabb célja, és ezért nem is hibáztathatjuk őket, csak ez még fokozottabban felerősíti a célközönség becserkészésének kérdését. A szervezés lesz a produkció megfelelő továbbélésének kulcsszereplője.
De van néhány olyan fontos mondat is az előadásban, amelyik bárkit, aki kifelé igyekszik az országból – esetleg nem „fekete mosogatónak” – szintén elgondolkodtathat, bár erre a célra a Diggerdrájver c. monodráma azért jelentősen alkalmasabb. Valóban jobb életünk lehet kint még akkor is, ha „elveszítjük a tükreinket”, azaz azokat az embereket, akik nekünk fontosak, és azokat is, akiknek mi vagyunk fontosak? Érdemes-e ilyen áron is elmenni?
Ez a szempont mindent visz, és persze ezen túl itt van még az otthon varázsa is, sőt a nyelv, a kultúra ugyancsak megtartó erőként.
A fiatalok mérlegelnek, és majd döntenek, hogy mennyire érzik komfortosan magukat ebben az országban, lesz-e kedvük maradni vagy sem. Ahhoz, hogy a maradás mellett voksoljanak, nagyon sokat kellene még tenni, hogy élhetőbbnek is tűnjön ez az ország – most, nem pedig valamikor később.
Ps.Nagyon szeretném, hogy megmaradna ez a sokszínű és izgalmas színházi világ, nem szántanák be, nem formálnák egy ízlésre az egészet. Nekem éppen ez volt az egyik legfőbb tényező, ami haza hozott, én személyesen meghoztam már a „mégis inkább itthon” döntést, pedig már 1993 óta lehetnék Amerikában élő magyar. Épp emiatt a később (1997-ben) megerősített elhatározásom miatt kötöttem rá a piros-fehér kordonszalagot a táskámra már szeptember 3-án, és szolidaritást vállalok az SZFE hallgatóival a bejegyzéseimben is, ha kiváltja ez valakinek a szimpátiáját, ha nem.
PS.2. A fotókat Éltető Anna készítette és a Kolibri Színház Facebook-oldaláról használtam fel őket.