A Nemzeti Filharmonikusok az Operaházzal együttműködésben állítottak emléket Madarász Iván pályájának, és ünnepelték meg együtt a szerző 70. születésnapját.
Ezt a hírt az Operaház honlapján találtam, néhány hete, és már addigra teltházas is volt az esemény. A közönség meg is jelent, alig volt üres hely az első felvonás előtt a nézőtéren. A kortárs zene mindig kevesebb embert vonz, mint a klasszikusok, és ez a nézőszám (250 ember) impozáns a jelenlegi bizonytalan helyzetben, amikor nehéz igazán hinni abban, hogy egy koncert, amire van jegyünk, tényleg meg is lesz tartva.
A szerző és a szólisták mind együtt a koncert után
Ha már a közönséggel kezdtem, szinte mindenki hajlandó volt jól-rosszul, de feltett maszkban ülni, vállalta a kényelmetlenséget, amely jelenleg – számomra – a legnagyobb ára ezeknek az eseményeknek.
Az elmúlt héten összesen négyszer „kényszerültem” rá, hogy előadás miatt órákig maszkban üljek, mert próbálom korábbi életmódomat megőrizni, és nyomot szeretnék hagyni azoknak az előadásoknak, amelyek megtörténhetnek minden akadály ellenére is. Ez a négy „kísérlet” megmutatta, hogy a maszk számomra a legjobb eszköz az előadás érdekességének azonnali lemérésére. Ahogy üresjárat keletkezik egy előadásban, azonnal érzékelem, hogy viszket az orrom, és a maszk igazgatásába menekülök. Ennek a koncertnek viszont a teljes második félideje olyan nagyon lekötött, hogy a maszk létét kevésbé érzékeltem, lényegében megértettem azokat, akik azt mondják, hogy őket nem zavarja. Igen, ebben a közel 45 percben éltem át március óta először, hogy túl tudtam ilyen hosszú időre lépni ezen a problémán.
Ennél többet igazán nem is mondhatnék a Lót című opera dicséretére, ebben minden benne van, de azért kicsit részletezem a koncert eseményeit.
szerző és címszereplő
Az első részben egy érdekes zeneszerzői kísérletet, a RAP-petíciót hallhattuk, Szélpál Szilveszter énekesi közreműködésével. A szegedi operaház énekese prózai színészként is megállja a helyét, nagyon alkalmas választás volt erre a feladatra. Az elhangzó szöveg értelmezésére nem vállalkoznék, helyenként az elhangzó hangsorok maguk sem értelmesek, és a néző azt választja, amikor egy-egy opera esetén nem érti az énekeseket és a feliratokat sincs kedve olvasni: a benyomásaira támaszkodik.
A III. fuvolaverseny már komolyabb befogadói feladat volt, és Wendler Enikő fuvolaművész hiába játszott virtuóz módon, a megjelent nézők közel 20%-a a távozás mellett döntött a szünetben, látványos foghíjak keletkeztek különösen a nézőtér első soraiban. Ezt már csak azért is nehéz megérteni, mert a hangversenynek igazán igényes, informatív és persze ingyenes szórólapján olvasható volt a második részben az operában szereplők grandiózus névsora. Eleve azt feltételeztem, hogy a koncert iránti érdeklődés elsősorban ennek a kb. 30 éve nem játszott műnek ÉS ennek az igényes szereposztásnak szól.
Ha már eljött valaki, nagy butaság/lúzerség volt pont a Lót előtt megfutni. Mindenki sajnálhatja, aki így döntött. Azt is mondhatnám, hogy sajnálhatja, aki nem jött, de tényleg nem volt több jegy, azaz több néző nem is jöhetett volna. Talán emiatt érdemes lenne később ezt még újra eljátszani, hogy még többen meghallgathassák élőben.
Akit érdekel Madarász Iván 1985-ben írt operája, nagyon könnyen megtudhatja, hogy mi is ez: a Hungaroton tételenként, azaz 13 részletben feltöltötte az elkészült hanglemezt, így elérhető egy nagyon jó felvétel most azonnal is. A programról értesülve azonnal rákerestem a youtube-on, és már az első tétel megragadott, többször végighallgattam és ki is posztoltam a Mezei néző fb-oldalára, mindenkinek továbbra is ajánlom. Szenvedélyes zene, kihallik belőle a fájdalom, és a mindössze egy igaz embernek a kínlódása, aki látja városa romlottságát, de szeretné mégis megmenteni, mert a magáénak érzi. Ez a Lót maga alkudozik az Úrral, hogy érje be kevesebbel, és a történet végén vissza is tér Szodomába.
A 13 tételben a feszültség végig nem hanyatlik, végig együtt megyünk a főszereplővel, akit Szegedi Csaba énekel.
Lótba kicsit – a jelenlegi helyzetben különösen – beleláthatjuk azt az embert is, akinek az érdemeit a hatalom elismeri, és hajlamos befolyását felhasználni arra, hogy másoknak is segítsen a talán általa is jogosnak tartott büntetés elkerülésében. Egy kisember, aki szeret, irgalmas a bűnösökkel szemben, nem ítélkezik és nem magára gondol elsősorban, hanem megviseli a mások szenvedése. Nagyjából ilyen lehet a néhányak által a művészeti életből hiányolt keresztény értékrend, ez lenne a keresztény magatartás, nem a mindenen átgázolás. Ez a Lót meggyőzően az egyetlen igaz ember, akivel találkozunk a műben. Ami szerencsés, nem válik sablonossá, nem érezzük, hogy ez egy propaganda-mű.
Káldi-Kiss András
Még nem írtam le, de ez koncertszerű előadás volt, hátul a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), később oldalról bejön melléjük az Operaház gyermekkarának egy kisebb része is, akik szemmel láthatóan nagyon örültek a szereplési lehetőségnek (karigazgató: Hajzer Nikolett), előttük a Nemzeti Filharmonikusok, akiket Vajda Gergely vezényelt az este folyamán. Miután éppen az első sorból a többség távozott az első rész után, vettem a bátorságot és előre ültem a második részre, így módomban volt szokatlanul közelről nézni vezénylési stílusát. Érezhető magabiztossággal és életörömmel dirigált, láthatóan otthon van a Madarász-életműben.
Szegedi Csaba, Vajda Gergely és a szerző
Nagyon ritkán adatik meg egy mezei koncertlátogatónak, hogy 3 méterről figyelje egy karmester munkáját, és jelen esetben ez kárpótlást is nyújtott azért, hogy az idő nagyobb részében pont előlem takarta a főszereplő szólistát, a Lótot éneklő Szegedi Csabát, akiből így néha csak a hangját észleltem, de az is meggyőző volt.
Szerep és megszólaltatója tökéletesen egybe tudott forrni, hiteles volt az énekes minden egyes megnyilvánulása. Színészekre és operaénekesekre is igaz: akkor lesz igazán jó az alakítás, ha valaki bele tud tenni a szerepbe valamit magából, akár a legszebb arcát, akár az elfojtott sötét oldalát, ez szinte mindegy. Szegedi Csabát „A Nyugat lánya” seriffje is ugyanígy eltalálta, mint ez az egy igaz ember – örülni lehet, hogy sokféle személyiséget plasztikusan és a hallgató számára élvezetesen tud megformálni. Ez most a „jó” bariton szerep volt, talán ez a ritkább, és hosszabb szünet után örültem annak, hogy az énekest ilyen jó helyzetben láthatom.
Nem kevésbé örültem sok más szólista meghívásának, és szinte luxusnak tűnt, hogy ennyire jelentős művészek lépjenek fel a néhány mondatnyi szerepekben is.
Létay-Kiss Gabriella, Szabóki Tünde, Meláth Andrea, Boncsér Gergely és Kiss B. Attila
Jó megoldás volt a karmester részéről a fellépő 11 szólistát dramaturgiai szerepüknek megfelelően két csoportba osztani.
Lót mellett, a nézőtér bal oldalán helyezkedett el a család, illetve a két hírhozó angyal, míg a jobb oldalon voltak a „bűnös város” lakói, azaz Káldi-Kiss András, a koldus, Kovács István, az árus, Viszló István, a zsebtolvaj, Dékán Jenő, a homoszexuális (ez kicsit kakukktojás, nem tűnik foglalkozásnak) és Bakos Kornélia, a prostituált. (Míg a férfiak a szokásos koncert-feketében voltak, az énekesnő nagyvirágos szoknyát vett, amely maga is erősen figyelemfelkeltő volt, és harmonizált a játszott szereppel.)
Ez az öt énekes jellemzően együttesekben énekelt, illetve egy-két mondatos megszólalásokkal egymásnak felelgettek. A bűnös város hangulatának megteremtése nagymértékben múlik éppen rajtuk, és a kóruson is persze. Miután én éppen előttük ültem, és ha jól számoltam a szervezők éppen az előírt minimális távolságra helyezték el a szólistákat az első sortól, nagyon jól megfigyelhettem azt, ahogy a koncertszerűséget miként próbálják egyesek áthidalni apró gesztusokkal, mimikával – nekem megelevenedett ez a nagyon pezsgő Sodoma, és megértettem, hogy miért nem tud Lót ettől a közegtől megválni. Ez az élete.
Nyilván szakmai oka lehet, hogy a bal oldalon Lót és a családja közé beékelődött a két angyal – Boncsér Gergely és Kiss B. Attila - , a két tenor megszólalásai nagyon erőteljesekké váltak, és képesek voltak ezekkel a rendkívüli helyzetet érzékeltetni.
Lót lányai a balszélen álltak egymás mellett, Létay Kiss Gabriella és Szabóki Tünde együtt. Felmerült bennem, hogy ugyan láttam-e a két szopránt együtt énekelni, de szerintem erre nemigen volt példa. Koncerteken jellemzően egy szopránnál nincs többre szükség, így sok alkalmuk nem is lehetett az összehangolódásra. Most ők is hasonló helyzetbe kerültek, akár az angyalok – egységet képviseltek, össze is öltöztek. (A jelenetben éppen veszekednek, nagyon jól átélhető módon.)
családi idill előadás után - Lót és felesége, Meláth Andrea
Az előadásnak egy szereplője volt, akinek volt egy olyan áriája, amelybe némi humor vegyült, amelyet az énekes előadói stílusa a lehetőségig kiemelt. (A korábbi lemezen ez nem érzékelődik, meg is lepődtem ezen az interpretáción.) A VIII. tétel, Lótné megszólalása, amely nagyon szerencsés módon Meláth Andreának jut. Ugyan ez a kesergő-perlekedő hangvételű ária alig több, mint egy perc, de érvényesül benne az énekesnő játékkedve. Néha az a benyomásom, mintha ő ténylegesen nagyon szeretné magát kortárs művekben kipróbálni. (Bízom benne, hogy egyszer tényleg találok egy olyan zeneszerzőt, aki már megírt operalibrettómba beleszeret és pont ezt akarja megzenésíteni, amelynek női főszerepébe kitartóan épp Meláth Andreát képzelem, pontosan azért, mert már olyan sok kortárs operai alakot lelkesített át.)
Jó ez a csapat így együtt, Vajda Gergely kézben tartja az irányítást, és valóban eltelt kb. 45 olyan perc az életemből, amikor a maszkhordás ténylegesen jelentéktelen mellékkörülménnyé vált. És nemcsak az. Jólesett végre kicsit másra gondolni, nemcsak a jelen bajaira. Az igaz, hogy az operába mélységében belegondolva annyira nem érezhetjük a helyzetünket felhőtlennek, erősen úgy tűnik, hogy nincs változás, a katasztrófa-helyzetek követik egymást, amelyet egy-egy legjobb szándékú ember sem tud orvosolni, ha belenyugszik, ha nem.
Ps. Az előadás számomra biztosan felejthetetlen marad, mert a vége után éjfélig (!) a helyszínen maradtam két nagyon kedves ismerősömmel, akikkel a vírushelyzetet, az operajátszást és az élet nagy kérdéseit vitattuk meg az épület előtt ácsorogva több, mint két és fél órán át. Felemelő volt az, hogy érezhetően működött a kommunikáció úgy, hogy nem értettünk mindenben egyet, sőt néhány alapkérdésben teljesen mást gondoltunk. Nagyon boldogan mentem haza ezek után a kivilágított Lánchídon, és közben az is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az emberek nem különítenék el magukat mereven oldalak szerint, hanem mernék vállalni a véleményüket, és bízni abban, hogy előfordulhat valódi párbeszéd, különösen azokkal, akik egyébként szeretik őket. Párbeszédre lenne mostanában szükség a nagypolitikában is, más nemigen segíthet. Ja, igen, ez tényleg időigényes, öt perc nem elég rá. (Ahogy láttuk, még Lót is próbálkozott az Úr meggyőzésével…)
Hasonló élményem utoljára általános iskolás koromban volt, amikor egy miskolci megállóban rendszeresen ott ragadtunk tanítás után, és órákon át engedtük el a buszokat…
Ez a nagy előadás és egy valódi nem-virtuális élmény együtt valóban a legtöbb volt, amit egy nap adhatott, bízom benne, hogy a koncert felvétele meghallgatható lesz, és a Nemzeti Filharmonikusok tervezi – esetleg egy másik darabbal összefűzve – az opera ismételt előadását.
Ps. Aki a témához kedvet kapott, egy nagyon jó, részben zenés Kovalik-rendezést is megnézhet Lótról az Örkényben.
PS. A képeket Szegedi Csaba oldalán találtam, azokat használom fel. Amint találok előadás-fotókat - egy fotós mászkált, tehát lenniük kell, bele fogom a bejegyzésbe tenni.
