3825-ön állt a színházi előadás számlálóm március 16-án a Rózsavölgyi Szalon „Az utolsó óra” című előadása után, amely a 2019-20-as évadban a 158. eseményem volt. Az utóbbi (blogírással töltött) 8 évadom átlagánál 70 előadással néztem kevesebbet. A karantén feloldása után július-augusztus folyamán még hozzájött 23 (koncertekkel, operák főpróbáival és bemutatóival), amelyekről kevés kivétellel írtam is.
Ez volt az első színházi nyaram, 11 vidéki eseménnyel, és az előadásokhoz köthető néhány (15) emlékezetesen jó és hosszabb beszélgetéssel. (Hatvan napon belül ez sok vagy kevés?) Az, hogy ez említésre méltó, és a „normális” színházi életünkben csak a szünetek és esetleg az előadás előtti-utáni pár perc a tipikus, szomorú. A karantén alatt azzal kellett szembenéznem, hogy még ezek is hiányoznak, színházba kell mennem ahhoz, hogy legalább futólag találkozhassak hasonló érdeklődésűekkel. Az ember mégis társas lény és előadások sokasága fejezi ki az ezzel kapcsolatos hiányérzeteinket, hogyan nem működik a kommunikáció, és erre jött ez a hülye vírus, a távolságtartással, mint legfőbb szabállyal. Ennek a fontosságát feltétlenül tudatosította az elmúlt időszak, így még többre értékeltem ezeket a helyzeteket, amikor valóban találkoztam valakivel.
De ennek elismerésén túl, mi szűrhető le e 23 előadás statisztikáiból, ami a nézők színházhoz való viszonyulását illeti? - ez itt a kérdés.
Don Giovanni Sárospatakon
Mi érdekelte igazán a pesti nézőt/olvasót 2020 nyarán, miután lement a három hónapnyi színházi kényszerszünet?
A magyar színházi élet karizmatikus alkotóinak nyilván rossz érzés lehet szembenézni azzal, hogy a nézők (akiknek a többsége nő) elsősorban érdekes és vonzó színészegyéniségekre kíváncsiak, akik zenés előadásokban szerepelnek.
1.
Egyáltalán nem lepett meg így, hogy kevesebb, mint 12 óra kellett ahhoz, hogy a karantén óta megírt legnépszerűbb bejegyzésemmé váljon az, amelyik Szabó P. Szilveszter önálló estjéről szólt. Ez abból is következett, hogy a színész hivatalos oldala és onnan pedig több rajongója is megosztotta – eljutott azokhoz, akiket valóban NAGYON érdekel, az egy napon belüli 170 lájk kiugróan magas az én praxisomban, és egyértelműen az ő sikere, illetve 25 pályán töltött év eredménye.
Hozzá képest jelentősen kisebb hatást váltott ki Vidnyánszky Attila közéleti ténykedésének motivációit Bánk bán rendezésével magyarázó írásom. Amit a szakma húsbavágó témának tart, az a közönség széles tömegeit meg sem fogja soha érinteni, ezt is el kell fogadni.
Bánk bán és Gertrudis - Molnár Levente és Mester Viktória
2.
A skála másik oldalán vannak azok a koncert-beszámolóim, amelyekre talán megszokásból kattinthatott rá néhány igazi törzsolvasóm, akik persze tudják, hogy ilyen témánál színházi szempontú megközelítés nem is lehetséges, és zenekritikára meg sosem vállalkoztam/nék. Ezek nyomhagyó bejegyzések, és az a fő céljuk, hogy a színházat nézők körében a koncertre járást népszerűsítsék, különös tekintettel három zenekarra, akikkel a leginkább foglalkozom, de velük sem tudok eléggé. Ahogy nézem, a Budafoki Dohnányi az, amelyik a legaktívabb olvasótáborral rendelkezik, róluk akkor is érdemesebb blogot írni, ha nem osztják meg a közreműködők, mert többen rájuk keresnek így is, amikor pedig a zenekar használja a bejegyzésemet, akkor látszik igazán, hogy mennyien reagálnak azonnal. Ezeknek az egyébként jó koncerteknek kapcsán írt ajánlóim gyér olvasottsága nem lepett meg, nem is okozott csalódást, csak a papírforma szerint történtek a dolgok.
A koncertekről szóló posztok között egy azért kivétel volt, amelyet közel annyian elolvastak, ahányan jelen voltak. (Talán ez a legjobb mutató számomra, szeretem, ha legalább annyian elolvasnak valamit, ahányan egyszer megtöltötték a nézőterét, bár ez pl. az Erkel esetén nagyon ritkán történhetett meg rövid időn belül, és akkor is csak azért, mert egy énekes (Kissjudit Anna) debütálása a Gioconda premierjén 26 emberből váltott ki szinte azonnali megosztást, és EZER lájkot.)
Ebben a júliusi esetben nem a szervező, nem a zenekar, hanem az általam tíz évnél régebben "pályakövetett" Cser Krisztián megosztása eredményezte a jól mérhető különbséget, legalább plusz száz főt. Ezek szerint fb-követőinek megközelítőleg 5% volt olyan aktív, hogy egy róla szóló cikket ténylegesen ki is nyitott, továbblépve fotói egyszerű lájkolásánál.
Cser Krisztián a kismarosi koncerten
(Messzire vezetne annak az elemzése, hogy hány százalékban aktívak a rajongók, mire futja az energiájukból, lájkra/megosztásra/olvasásra, vagy csak hirtelen felindulásból egyszer „bekövették” az oldalt, és ezt nem vonták vissza, akár lustaságból. Kevés előadó van, aki eléri, hogy érdemben kommenteljék is az általa kitett anyagokat.)
Amint jeleztem, a koncertről szóló beszámolók kevéssé kedvező statisztikája nem szomorított el, bár a nyár folyamán két további koncertről csak előzetes ajánlót tettem ki a fb-ra, és nem értem rá legalább három órát belefektetni egy hasonló témába. Szeptemberben is készülök arra, hogy a betervezett öt koncertből háromról biztosan írjak, a kedvem nem ment el ettől a lényegében profil-idegen kalandozástól.
3.
A koncertekhez egészen hasonlóan alapvető érdektelenség övezte az Operaház búcsúzó Sevillai borbélyáról szintén nagy energiákkal írt nyomhagyásomat is, száz olvasó alatt maradt. Ezt kicsit sajnáltam, de csak azért, mert volt benne egy énekes, Kiss András, aki nagyon jó Bartolo volt, és ez is egy állomás volt buffó basszusi pályájának kezdetén.
Kiss András: Bartoló
A néző ugyanis nem érdeklődik olyan előadások iránt, amelyiket nem látott és nem is tudna megnézni, sőt amelyikben egyetlen olyan celeb-szintű híresség sincs jelen, akiről az is érdekes hír, hogy mit vacsorázott. A két nálunk ismeretlen külföldi szólistára a jegyeket sem vásárolták mind fel, az, hogy milyenek voltak az előadásban különösen érdektelen volt. (Azért, ha kiemelkedően jók lettek volna, mindenképp elterjed, és akkor kiváltják a „keressünk rá valahol” hatást is.) Az, hogy a Bánk bán ehhez képest kevesebb idő alatt is háromszor annyi embert érdekelt, elsősorban annak köszönhető, hogy jól összeválogatott HAZAI és ismert énekesek játszottak benne. Ebben az adatban a saját elképzeléseim igazolását látom: a néző inkább szeretné az általa megkedvelt énekeseket újra látni, mint folyton ismeretlenek nevét keresgetni a színlapon.
4.
Ezzel a logikával – arról akar olvasni, amit meg szeretne nézni vagy már látott - szintén természetes, hogy a vidéken megtekintett három prózai előadásról szóló posztom is alig ért el valakihez, hiába tettem bele energiát a buzdításba. Tudomásul kell vennem ezt az alacsony hatásfokot, a pesti nézők nem fognak kimozdulni vidékre, csak ritkán – így ez is közrejátszott abban, hogy a hétvégén végül elengedtem két újabb miskolci előadás megtekintését is. Hiába működik ott a legjobb színházi műhelyek egyike jelenleg, ha a tavalyi évad egyik csúcselőadásának számító, valóban katartikus „Feketeszárú cseresznye” híre se bírt csak 58 embert rávenni a kattintásra.
Bodoky Márk és Lajos András a Feketeszárú cseesznyében
Ennél kevésbé éreztem elbátortalanítónak a dunaújvárosi Hajmeresztő, vagy a szegedi Akárki fogadtatását (utóbbi egyszer történhetett meg, és a sajtó akkoriban sokat is foglalkozott vele, és a címszereplő Zsótér Sándor alakításával is).
Akárki - Zsótér Sándor
5.
Néhány független előadással kapcsolatban is átélhettem, hogy nem váltották ki a megszokott reakciókat, a nyár és a vírus ellenük dolgozott. Mivel ezek repertoár-darabok, azaz várhatóan még hosszabban nézhetőek, az Orlai Produkció két friss előadásának (Határátlépések, Hogy szeret a másik) , a Manna „Kicsi”-jének és Pál András egészen szenzációs, de eleve csak ötven néző előtt havonta egyszer megtörténő Petri-estjének a számai még fognak alakulni. (Ez az elmúlt egy évem egyik legnagyobb színházi élménye volt, és nagyon sok olyan emberrel találkoztam a nyáron, aki célközönsége lenne, de mégsem látta három év alatt. Ahogy nézem, ebben akár még 10 év is simán benne van, még időben vagytok, így ezt a bejegyzésemet minden adandó esetben be fogom linkelni, amibe csak lehet.)
Pál András és Rozs Tamás
Miután ezek az előadásoknak vagyok talán a leginkább a célközönsége, és mind a négy esetben tudtam, hogy minőségi színházat nézek és ajánlok, ezek a számok még javulni fognak, ahogy a jegyvásárlással kapcsolatban a nézők tájékozódni kezdenek, és akkor ez a négy ajánló talán be tudja tölteni ajánló funkcióját is a nyomhagyón túl.
6.
És volt három olyan eset, amikor relatíve elég sok emberhez jutott el az ajánlóm, és reménykedem, hogy ezek a produkciók a tervezettnél hosszabb életűek lesznek.
Mester Viktória - Agrippina
A szegedi Agrippinához a nyaram legtöbb kalandja fűződik, lejutottam a főpróbára és a második előadásra számomra is váratlanul, külső segítséggel, sőt az elmaradt premierre is – azaz háromszor is jártam Szegeden öt napon belül. Két bejegyzés készült így, hiszen a főpróbáról gyorsan megírtam a mondandómat, rögtön utána, ahogy a premier elmaradt, mert szerettem volna, ha legalább ajánlóként hat és néhány embert még bevisz az utolsó megtartott előadásra. Ha tudom, hogy biztosan menni tudok még egyszer, nyilván csak egyet írok. Az alkotói és rajongói megosztások miatt ezeknek a bejegyzéseknek a sorsa jól alakult, bár biztos, hogy túlzás volt a kettő.
Varga Ádám - az Equusban
Az Equus esetén a legjobb az arányom, ha a nézőtér befogadóképességéhez is viszonyítok: hat teltháznyi ember nézte meg egy hét alatt az ajánlómat. Ebben benne volt a rendező, szereplő és nézők is, és amennyire a statisztikáról hallottam, az ajánló már a megtekintést szorosan követő három alkalomra is hatással volt, nézőket is bevitt a színházba. Ez nyilván a legszerencsésebb eset, amelyikben részem lehetett és volt: egy remek előadás (kettő lesz belőle még szeptemberben a Spiritben), nagyszerű főszereplővel, Varga Ádámmal, akinek a megnézése nem fog senkinek csalódást okozni.
A harmadik esetről letagadni se tudnám, hogy már előre is ez tűnt és utólag is ez bizonyult a nyaram csúcspontjának. Hábetler András Don Giovanni rendezése előtt egy hatoldalas ajánlót is írtam, és egy 11 oldalnyi értekezésben foglaltam össze a létrejött előadás kapcsán felmerült gondolataimat. Ezt olyan hosszan írtam, hogy az egy órára eső olvasók száma még a koncertbejegyzéseimnél is alacsonyabb szám lenne, de ezt a folyamatot rendkívüli módon élveztem egy egész héten át, és nemcsak abban bízom, hogy november 28-án tele lesz rá a Müpa (a BDZ miatt amúgy is tele lenne, a zsákbamacska koncertjük is teltházat vonz, emiatt nem kellene strapálni magam), de erősen remélem, hogy a rendező eléri, hogy ebből a nagyon aktuális, szellemes, minőségi énekeseket felvonultató előadásból sikerül sorozatot játszani előbb-utóbb. Hábetler András egyszer a Figarójával már eljutott oda, hogy át tudta menteni, és húsznál többször eljátszhatták, ugyanezt remélem most is. Ha segít a népszerűsítésben a bejegyzésem, jó, ha meg anélkül is megy nekik, az is jó, „csak” annyit várok, hogy életben tartsák ezt a produkciót, lehetőleg ezzel a szereposztással is.
Don Giovanni vacsorája
Miután a blogom kb. minden ötödik bejegyzésében éppen az ebben az előadásban fellépő énekesekről (és a rendezőről) van szó, annyira nem lepett meg, hogy néhány megosztás is hatott. Nyilván kedvezőbb lett volna másfél oldalban összerántani, ahogy a profik, de most is azokra gondolva részleteztem, akiket mélységében érdekel a téma. Azok pedig igazán sokan tényleg nem lehetnek.
7.
ÖSSZESSÉGÉBEN még mindig a statisztikáról
Feltétlenül megállapítható, hogy az emberek többsége szintén nem színházzal szeret foglalkozni nyáron – a karantén alatt is többen olvasták a régi bejegyzéseimet, szinte alig ment a számláló 300 alá akkor sem, amikor nem is írtam új eseményekről, és nem volt jegyvásárlásra sem esély.
Ennek a jelenségnek oka lehet a megszokás, vagy az unalom – aki otthon ült és elveszítette a munkáját, hirtelen ráért nézelődni, de július-augusztus folyamán a nyár, az utazási lehetőségek és a félelem a közösségi események látogatásától együtt vezethetett az érdeklődés lanyhulásához, bár az sem kizárt, hogy az általam kiválasztott előadások pont kevésbé voltak vonzóak.
A statisztikáim azért jellemzőek, egyáltalán nem véletlen, hogy a tíz legolvasottabb bejegyzésem a Centrál, a Pesti és az Örkény előadásairól szólnak, és egyetlen operás cikk jutott be a top tízbe. A nézők maguktól arra keresnek rá, ami érdekli őket egyébként is, és ezt az érdeklődést ki lehet szolgálni, reklámokkal, jó marketinggel kismértékben növelni, de ha nem olyan az előadás, amilyenre vágynak, hosszú távon nem maradhat felszínen, és nem is fognak vele foglalkozni. (Érdekes lenne egy olyan közönségmérés, amely nagy mintán vizsgálná, hogy egy kiemelten népszerű előadás pontosan mi miatt válik nagyon vonzóvá, a darab/rendező/helyszín/színészek közül mi emeli meg leginkább. Tényleg off, de eszembe jutott: a Pál utcai fiúk Vecsei H. Miklós nélkül is tarolni fog-e, vagy az új szereposztás már ilyen őrült módon nem lesz keresett, amennyire a régi volt évekig?)
Ahogy az egyes bejegyzések olvasottságát néztem, direkt kapcsolatot nem látok a cikkre fordított idő és energia, illetve a kattintásszám között, és még azt sem mondhatom, hogy azokat olvasták a legtöbben, amelyikkel kapcsolatban a leglelkesebben nyilatkoztam meg.
A statisztikáim elsősorban azt mutatják, hogy kik azok az alkotók/szereplők, akik szeretnék, hogy foglalkozzanak velük, és akik ennek következtében ki tudtak építeni aktív rajongói bázist, amelyik valóban „önjáró”.
A nem nyilvános megosztások vannak többségben, ahogy megfigyeltem, kevesen vannak, akik magánemberként „országnak-világnak” közhírré akarják tenni, hogy milyen előadásokat szeretnek, még talán ebben is látnak kockázatot. A többség még egy lájkkal sem szívesen vállalja be, hogy olvasta a cikket, éppen ezért lep meg, amikor kivételes esetben ezer lájk lesz 2255 kattintásból.
Alkotó/szereplő/színház sem mindig dönt a róla szóló írás megosztása mellett, amelyben nyilván benne lehet a „szemérmesség” mellett, hogy nagyobb felületek cikkeit részesítik előnyben, vagy akár az is, hogy nincsenek megelégedve a róluk szóló – akár dicsérő - írás minőségével, hangvételével, hosszával, stb.
Ahogy 7,5 éve szorosan figyelem ezt a közeget, sajnos elmondható, hogy már szinte könnyebb egy minőségi előadást létrehozni, mint azt eladni, és a vírushelyzet ezen nehezített csak. Néhány éve még nem merült fel az a gondolat, hogy a közreműködők aktív támogatása kellene ahhoz, hogy egy előadás befusson, most viszont ez a realitás. Minden felület, minden említés kell, hogy működjenek a dolgok, hiszen a nézők egyrésze a járványtól való félelem, másik része pedig a most már alapfeltételnek számító előadás közbeni maszkhordás miatt nehezen mozgósítható. Mindkettő erős szűrő, engem az utóbbi zavar, bár tegnap már ténylegesen túl is éltem az első ilyen alkalmat, két órán keresztül nézve a Rózsavölgyi Szalon első bemutatóját. Tényleg sokkal jobbnak kell lennie egy előadásnak, hogy a maszkhordásról elvonja a figyelmet.
A magam részéről ezeket a szempontokat számba véve – ha nem is gyorsan -, de eljutottam oda, hogy engem csak az érdekeljen, hogy azokról a pesti előadásokról, amelyeket fontosnak tartok, és szeretném, ha más is kedvet kapjon hozzájuk, mindenképp írjak, de ezeknek a bejegyzéseknek további sorsába már kevéssé avatkozzak be. A fb-oldal további működtetése az, ami még kitelik tőlem, és nemsokára át fogom tenni magát a blogot is egy teljesen független – egyébként fizetős – szolgáltatóhoz, hogy a különállásom még egyértelműbb legyen. Egyébként marad a drukkolás, hogy a bejegyzéseim elérjenek valamiféle minimális hatást, és ezúton is köszönöm azoknak, aki ezt olvassák, és az elmúlt évek alatt bármikor támogattak lájkkal, kommenttel, megosztással, ajánlással vagy éppen színházjeggyel.
Mondanám, hogy várom kommentben, hogy kinek milyen színházi tapasztalatai voltak a nyáron, illetve mit vár az őszi évadkezdéstől, de annyira nem valószínűsíthetem, hogy sokaknak kedve lenne ehhez, de örülni fogok, ha valaki mégis kedvet érez hozzá.
PS.
HA már, akkor most még legyen szó a statisztikák után
az SZFE és Vidnyánszky Attila helyzetéről
Az sem lehetetlen persze, hogy az SZFE-ügy bonyolódása kapcsán a fb-on időről időre leírt soraim is elvehették néhány ember kedvét az olvasástól. Tudom, hogy vannak oyanok, akik biztosak abban, hogy a magyar színházi életet célszerű egy embernek irányítani, és nem túlzás, hogy Vidnyánszky Attila immár a nyolcadik vezető pozícióját is beszerzi, és várhatóan majd összevonja a pesti és a kaposvári színészképzést, ahogy az közel tíz éve egy nyilatkozatában elhangzott. Aki ezt így gondolja, teljesen biztos, hogy nem olvassa most ezt, már rég felhagyott a blogom követésével.
Ugyan engem a világháborút, a Rákosi korszakot, 56-ot és a Kádár rendszert is végigcsináló szüleim nagyon erőteljesen neveltek arra, hogy semmiképp ne politizáljak, és ne nyilvánítsak véleményt, és ezen a nyomvonalon is maradtam. Ahogy ők sem léptek be a pártba karrierépítési kényszerből, én se terveztem bármely oldalhoz csatlakozva előnyökhöz jutni.
Ez a blog csak színházi előadásoknak akart nyomot hagyni, de mégis azzal a céllal jött létre 2013. februárjában, hogy dokumentálja Alföldi Róbert Nemzetijének utolsó félévét, tehát így a Vidnyánszky-témában nem maradhattam passzív, mert húsbavágóak a változások számomra is. Életem fontos eseményei lehetnének azok az előadások, amelyek forráshiány miatt már létre sem jöhetnek, és keserves színházi bloggerként nézni a leépülési folyamatot.
Ezért határozza meg – nem szakmabeliként - még az én életemet is Vidnyánszky Attila, akiről már a második bejegyzésem is szólt.
Nézhetném ezt a folyamatot pozítívnak is: ez a blog sosem jöhetett volna létre 2500+ előadásleírásával, ha megmarad rendezői ambícióinál, így tekinthetem akár legfőbb múzsámnak is.
Az SZFE autonómiájának elvesztése nagyon erős figyelmeztetés kellene, hogy legyen persze az összefogásra, és szerencsés lenne, ha ezt minden színházi néző tényszerűen nézné, pártpolitikai szempontok nélkül, ahogy ezt az egyetemet ma elfoglaló hallgatók friss nyilatkozatukban kérik is.
Nagyon szerencsés lenne, ha sokan tényleg észlelnék, hogy ez olyan horderejű ügy, ami mellett nem lehet szótlanul elhaladni, és hosszú távon mindenképp kihat a teljes magyar színházi világra is – az én nyaramat is végig beárnyékolta ez a folyamat, nagyobb rombolás megy végbe, mint amit a vírus okoz.
