Néha azt hisszük, hogy minden automatikusan helyreállna, ha néhány dolog hipp-hopp eltűnne az életünkből, ami igazán zavar, és mehetne minden tovább. Ha most ki-ki megáll egy percre, feltehetően könnyen fel tud sorolni néhány olyan kívánságot, amely nyilvánosan is vállalható – pl. szűnjön meg a hülye vírus és a vele kapcsolatos állandó félelem, bizonytalanság, és a korlátozások is –, de persze lennének olyanok is, akik egy-egy személy köddé válásában látnák a kizárólagos megoldást, akár a nyilvános szférában, akár a magánéletükben. Ha valaki őszinte, nyilván emlékszik, hogy voltak hasonló kimondott vagy kimondatlan vágyai.
Mi van akkor, ha mindez megvalósul? Minden automatikusan rendbe fog jönni? (Tényleg minden rendben volt a vírushelyzet előtt? – ha már ezt a legkézenfekvőbb példát hoztam, érdemes erre válaszolni.)
Ez a felütés szorosan kapcsolódik a Rózsavölgyi új bemutatójának alaphelyzetéhez, amelynek a műfaja pszichotrillerként szerepel a színlapon (Patricia Highsmith művét Radnai Annamária fordította magyarra), Szarka János rendezte, és két részben, összesen 120 percben nézhető.
Porogi Ádám és Józan László - két idegen a vonaton
A színlapról a legfontosabb információk kiderülnek ahhoz, hogy valaki el tudja dönteni, hogy kell-e neki az előadás, nem fogom a cselekményt ennél mélyebben részletezni. Félig-meddig krimivel van dolgunk, és hátha nem mindenki ismeri ezt a szöveg alapján készült Hitchcock filmnek köszönhetően.
Az alaphelyzetből – két idegen találkozik a vonaton, és beszélgetésük közben kiderül, hogy mindkettejük életét zavarja egy-egy közeli hozzátartozója – még nem következne semmi, ha nem egy színdarabról lenne szó. De ezúttal jönnek a bonyodalmak, amelyek csak azt igazolják, hogy az életet nem lehet tervszerűen leélni, és semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy előre elképzeljük.
Nagyon sok kriminek az alapfelvetése, hogy legalább egy elkövető hisz a tökéletes gyilkosság lehetőségében, és abban is, hogy joga van egy másik személyt megölni. Ez a szereplő jellemzően csak egy dolgot hagy figyelmen kívül: saját személyiségét, érzelmeit – nem sikerülhet ugyanis egy gyilkosságot úgy elkövetni, hogy a tettesre ne hasson egyáltalán maga a tett. (A darab kapcsán a Bűn és bűnhődés nemcsak nekem fog eszembe jutni...)
Az előadás egy különösen erős kezdőjelenettel indít: két fiatalember első találkozásával a címben is emlegetett vonaton. Miután díszlettervezőt nem látni az alkotók névsorában, feltételezem, hogy a rendező egyben látványtervező is, aki a fekete-fehér színpadképet létrehozta. Ezeknek a színeknek lesz jelentősége, és a néző ezt akár ebben az első jelenetben már meg is fejtheti, de aki a „Platon, fehér és fekete lovak” nyommal tud valamit kezdeni, annak most további útbaigazítást is adtam az értelmezéshez. Nagyon egyszerű a képlet valóban, de nem érdektelen.
Nagyon jó megoldás a Rózsavölgyi kis terének további szűkítése, felismerve azt, hogy egy filmmel semmiképp nem vehetnék fel a versenyt, így a legjobb megoldás a színészek kiemelése.
Őze Áron és Takács Kati
A kezdő beszélgetést úgy figyeljük, mintha kívülről néznénk be egy vonat ablakán, a kerekek kattogása jó aláfestés. A Rózsavölgyi legjobb trailere lehetne, ha ezt a jelenetet (akár csak részben) megmutatná, ritka erősnek tűnt ez már ezen az első nyilvános előadáson is.
Két nagyon eltérő személyiségű és gondolkodásmódú, de hasonló korú férfit látunk, és azt követhetjük két órán át, ahogy a sorsuk – egyikük döntésének köszönhetően – elszakíthatatlannak látszóan összeforr.
Ennek kapcsán számos kérdésünk támadhat, többek között: mennyire élhet valaki a saját törvényei szerint a külön világában, mennyi hazugságot bír ki egy szeretetkapcsolat.
Az előadás felveti ezeket, részben meg is válaszolja, illetve elhangzanak nagyon erős és jól megjegyezhető mondatok az emberi természet kettősségéről, és a folyamatos döntés szükségességéről, hogy a kettő között egyensúlyozzunk.
Két kolléga: Porogi Ádám és Ozsgyáni Mihály
Mégsem a történet fordulatai, a sok apró, elkülönített jelenet pörgése válik számunkra a legérdekesebbé, hanem a két főszereplő színész, akiknek jó partnerek adattak Ozsgyáni Mihály, Takács Kati, Őze Áron és Szina Kinga személyében. Abban a sorrendben említettem meg őket, amennyire hálásnak érződik a szerepük. A „ki kicsoda” helyett némileg ködösen csak annyit jegyeznék meg: míg Ozsgyáni Mihálynak szinte csak dramaturgiai jelentősége van, és az általa bemutatott figura saját egyénisége kevésbé válik érdekessé, addig a két nő elsősorban fiához/férjéhez fűződő viszonya miatt kerül érdeklődésünk homlokterébe. Általuk merülhet fel, hogy milyen szerepünk is van a hozzánk közelállók életében, mennyire hatunk egymásra, mennyire birtokolhatunk egy másik embert, és ha igen, kinek lesz az jó…
Takács Kati továbbra is kortalan és gyönyörű, de nem győzött meg a darab végén hozott döntéséről az, amit belőle láttunk korábban. Ez nem az ő hibája, hanem a darab hiányossága – vagy túlságosan magamból indulok ki. A helyzetébe jól bele tudtam magam képzelni, és nem árt, ha ezen a fiús anyák a történeten túl is elgondolkodnak. (Aki megnézi, megérti, aki meg nem nézi meg, annak legyen mindegy.)
Porogi Ádám és Szina Kinga
Szina Kinga karakterének végső állásfoglalásában éreztem némi kétértelműséget, lehet, hogy ez erősen nézőfüggő, mindenesetre nem árt az előadásnak ennyi lebegtetés. Nem látunk bele a fejébe, és egészen eddig a jelenetig azt hihettük, hogy mindig tudjuk, hogy mire gondol. (Milyen érdekes, először is egy krimiben láttam, egy győri vendégjátékban és akkor is formátumos alakítást nyújtott. Épp ideje volt, hogy Pesten is jelen legyen, és újabb nézői rétegekhez is eljusson.)
Őze Áron csak a második részben látható, de akkor kulcsszerepet kap, amely nagyon passzol hozzá. Játékával az is elégedett lehet, aki csak miatta nézte meg az előadást. (Közben eszembe jutott egyik hirtelen ötletből megvalósított nyári élményem: elmentem az ő színházába, Dunaújvárosba Hajmeresztőt nézni. Most is hasonló karaktert kapott, amelyet igazán visszafogottan játszik, és sajnos, jelentősen kevesebb színpadi időben. Megjegyzendő ennek kapcsán az is, hogy a dunaújvárosi és a szentendrei színház együttműködő partnerként vett részt az előadás létrehozásában, így várható, hogy a produkció utazni is fog.
Jók ezek a színészek, de arra a kérdésre, hogy ki az előadás célközönsége, nagyon egyszerűen azt válaszolnám, hogy aki eddig szerette a két főszereplőt, Józan Lászlót és/vagy Porogi Ádámot bármiben, azoknak való ez leginkább. Már akkor is érdemes menni, ha valaki az egyikükhez kötődik, mondjuk a Táncórák vagy a radnótis Üvegfigurákra visszagondolva. Aki nem ismerné őket, annak annyit, hogy két nagyon üde és tehetséges fiatal férfiról van szó, akik egyébként alkatukhoz jól illeszkedő karaktert kaptak, új személyiségükben otthonosan mozognak.
Ez a darab megadja a lehetőségét mindkettejüknek, hogy egymástól függetlenül is egy-egy teljesen más, de jól felépített utat járjanak be, megmutassanak olyan lélektani folyamatokat, amelyeket mi saját magunk kevésbé szeretnénk átélni. Színházban persze egészen más, idegenek válságát megfigyelni szinte szórakoztató. Végre valaki, aki még nálunk is rosszabb helyzetben van!)
Felmerülhet persze mindünkben, hogy ugyan mit is tennénk hasonló helyzetben, de nem szeretnénk kipróbálni ezt a valóságban is, az is biztos.
A kiszolgáltatottság, bizonytalanság érzete így is a hétköznapok része, és bár eddig is bármi megtörténhetett velünk, ezzel napi szinten ilyen folyamatossággal nem kellett szembenéznünk. Még ha egyénenként bennünk is volt ennek a tudata igazi pesszimistaként, könnyebbség volt, hogy legalább a többi ember szemében nem tükröződött az ettől való félelem, könnyebb volt „halálraítéltségünktől” elvonatkoztatni így.
Az, hogy amit néztünk, annak most jó-e a vége, vagy mégis inkább tragédia, benyomásaim szerint nagymértékben a nézőn múlik, a rendező ezt is lebegteti. Mindent kifejez Porogi Ádám arca, és ez alapján fogunk egyénenként – akár másként - dönteni erről, ezt ígérhetem.
Szép, teltházas este volt ez a Szalon mezei nézőivel, akik felszabadultan ettek-ittak-beszélgettek a szünetben (nem úgy, mint a színház karantén előtti utolsó előadásán, amelyiken szintén ott lehettem és meg is örökítettem), majd a felvonás elején szépen visszatették a maszkokat, hallgatva a megváltoztatott figyelmeztető szövegre. A maszkviselést a megfelelő légkondizásnak köszönhetően el lehetett valahogy viselni, és ez nyilván eltérő mértékben viselte meg a közönség tagjait, attól függően, előzetesen mennyire szoktak hozzá. (Ebben sincs egyenlősdi, ahogy a színház elérése is eltérő mennyiségű időbe telik mindenkinek.)
Az élet él és élni akar, és megy is tovább, bár nehezített terepen. A hosszú és intenzív tapsból arra következtettem, hogy a nézők mennyire boldogok, hogy megint itt lehettek, és hajlandóak a színháznézésért áldozatokat is hozni. Ez azért megható, remélem, hogy a színészek is ezt érezték át,
Ps. Az előadásban a vonaton ülők nem viseltek maszkot. Bízom benne, hogy menni fog még ez a darab akkor is, amikor egy ilyen megjegyzés már egyikünkben sem merül majd fel…Mindenkinek kitartást kívánok, sok türelmet – bizakodjunk, hogy az életünk drasztikus nagy fordulatok nélkül mégis vissza fog szükségszerűen kerülni a megfelelő vágányra.
Ps. A fotók a Szalon fb-oldaláról származnak, Kallus György készítette őket.
