Mezei néző

Nagyon szeretem Tasnádi István darabjait, és köztük kiemelten a Közellenséget, amelynek korábbi mindhárom Magyarországon bemutatott rendezését láthattam, kezdve a Katona 1999-es legendás előadásával. (A két határontúlit sajnos nem.)

Vidovszky György már 2013-ban, a Pesti Magyar Színházban is megrendezte ezt az általa „zenés uszításnak” nevezett darabot, és most ismét nekiugrott, én pedig a múlt pénteken a délutáni előadásra mentem el. (Duplázásnál lehetőség szerint érdemes a későbbit választani, ezt én is tudtam, de az ingázás miatt ez tűnt a praktikusnak, illetve már korábban elígérkeztem a budaörsi Vadászatra, és így mindkét előadást megnézhettem, és mindkettőt ajánlani tudom.)

Hajdu T. Mikós, Mikola Gergő és Danis Lídia (Tronkai Vencel először nézi meg a lovakat)

Feltűnően sok új bemutató készül most hirtelen „A revizor”-ból, amelyet ugyan sokat tanítottam, de mindössze kétszer láttam élőben: 1988-ban a Katonában és 1998-ban Miskolcon. Egyszer szerettem volna meg is rendezni Budaörsön, az iskolai színjátszó csapatommal, de aztán épp ebből a projektből nem lett semmi – túl sok szereplőre lett volna szükség, hiszen egy egész várossal ismerkedünk meg elvileg, és ennyien nem értek rá délután is bent maradni.

Ehhez a darabhoz tényleg jól jönnek a kőszínházi feltételek, az állandó társulat, amelynek nagyobb részét (tizenöt színészt) egy ilyen előadás feladathoz juttat. Én épp erre a társulatra voltam igazán kíváncsi, miután az előző pénteken az Illatszertárukat nagyon szerettem. (Másnap visszamentem a Közellenségre – arról is nemsokára kiteszem az ajánlómat.)

Miután a korábbi két bejegyzésben már írtam a Tatabányára jutásról, aki a praktikus tudnivalókra kíváncsi, azokban megtalálja. Most csak A revizorról lesz szó, amelyet már a covid lezárás alatt bepróbált a társulat, és a facebook tanúsága szerint közel tíz hónap csúszással az eredeti próbaidőszak után kerülhetett csak nézők elé.

Szeretem, ha találkozom egy számomra még ismeretlen címmel, és ilyenkor általában előre még a színlapot sem olvasom el. Már láttam annyi igazán jó előadást Budaörsön (legutóbb a Szentivánéji álmot), hogy a Vadászat megtekintéséhez elég garancia maga a társulat és a rendező, Pelsőczy Réka személye, akinek a munkáit helyszíntől függetlenül is igyekszem megnézni. Jelen esetben fordítóként is jegyzi az előadást.

A színlaptól függetlenül már nézés közben összekapcsoltam magamban másfél évvel korábbi bemutatójukkal, a Születésnappal, és felfedeztem, hogy milyen érdekes, ez pont annak az antitézise.

Ha tájékozódom előre, akkor már ezt tudva érkezhettem volna a színházba.

Chován Gábor, Ilyés Róbert, Takács Zalán, Kerekes Marci, Fröhlich Kristóf, Bregyán Péter

Ezen a szombaton két nősüléssel kapcsolatos vígopera (Farsangi lakodalom, Az eladott menyasszony) közé gondoltam beilleszteni ezt az előadást, amely teljesen másként nézett ki, mint ahogy a leírás alapján elképzeltem.

Ez volt már a NEGYEDIK alkalom, és nem biztos, hogy lesz belőle több, de hátha. Még az is lehet, hogy ez a leírás még AJÁNLÓ funkciót is betölthet később. Én legalábbis remélem. Ha tisztában vagyok, hogy pontosan mit is takar a leírása, biztosan ott lettem volna minden alkalommal. Ha valaki továbbjön velem, azonnal megérti majd, hogy miért mondom, hogy ez volt hosszú ideje a legfelvillanyozóbb program számomra.

Ahogy Karsai György sorozatának első része kapcsán is írtam: az Odüsszeia most (is) nagyon aktuálisnak tűnik, hiszen folyamatosan érezzük a bizonytalanságot, ki vagyunk szolgáltatva – már csak az a kérdés, hogy ezért  kiket vádolunk: az isteneket, a sorsot, vagy a politikusokat.

A covid úgy látszik, hogy főszerepet kapott e beavató sorozat életében – az első heteket csúszott, a második esetén a délutáni előadás még megtörténhetett, viszont az egyik szereplő előadás közben lett rosszul, és bár végigjátszotta, miután a teszteredménye pozitív lett, az esti alkalomra már nem vállalkozott.

Én Balsai Móni előadását néztem délután Tatabányán (lesz a Centrálban is áprilisban, de egy hete még azt hittem, hogy nem lehet, így utána mentem), és onnan sikerült az éppen elmaradt alkalomra odaérni. (Lett egy szabad estém.)

Ennél az esetnél jobban semmi nem fejezi ki, hogy mostanában tényleg folyamatosak a rendkívüli helyzetek, és inkább az lep meg, hogy azóta zsinórban megnéztem hét előadást, amelyek egyike sem ütközött akadályba.

A második részt márciusban még le fogják játszani pótlólag azoknak, akiknek erre az elmaradt előadásra volt jegye, de előtte „Kirké” címmel jön a harmadik március 11-én. Miután összesen hét előadás lesz, más-más témával és rendezővel, reménykedjünk, hogy Poszeidón most már nem fog bekavarni.

Az előadást felvételről megnézhettem (KÖSZÖNET!), így most néhány benyomást erről megosztok.

László Miklós Illatszertára a covid miatti kényszerhelyzetben került a Thália műsorára 2020 októberének végén, a második nagy lezárás előtt néhány nappal. Ebben az évadban tudták így először játszani ezt a karácsonyi darabot, és a tervek szerint jövő télen is visszakerül a műsorra. Én az idei utolsó előtti előadáson jártam, utolsó perces döntésnek köszönhetően.

Nagy Viktor, Szabó Erika, Szinetár Dóra, Ember Márk, Szabó Győző, Hunyadkürti István

A 6Szín szilveszteri dupla bemutatóját néztem meg most, mivel a januárra kitűzött alkalom – ki hinné? – covid miatt elmaradt. Manapság már szinte az a meglepő, ha egy előadás története zavartalan, így most inkább csak nyugtázom, hogy ez a harmadik előadás simán lebonyolódott, tele nézőtérrel, nagy sikerrel. Hátha a nehéz kezdés után ezt a Neil Simon – Martin Hamlish által jegyzett zenés romantikus vígjátékot hosszan fogja játszani majd Földes Eszter és Peller Károly, már csak azért is, mert erre a műfajra jelentős nézői igény van.

Minden szörnyen bizonytalan, előfordulhat, hogy közvetlenül a kezdés előtt derül ki, hogy elmarad egy előadás – a szombati napom számos kalandos fordulata még a korábbiaknál is jobban aláhúzta azt, hogy az életben semmi nem kiszámítható, bármikor beüthet egy szerencsétlenségként érzékelt fordulat, azaz: MINDENNEK NAGYON KELL ÖRÜLNI, ami rendben megvalósul, és hosszas siránkozás nélkül elengedni azokat az eseményeket, amelyek viszont nem jöhettek létre.

Néha szerencsések vagyunk, néha nem: pénteken este ott lehettem az Illatszertár premierjén, amelynek ezen a szombaton a második előadására már nem kerülhetett sor (covid miatt), és Pesten az esti, második Odüsszeusz beavató (2. rész) szintén elmaradt, amelyikre épp beestem még ez után a tatabányai kaland után. (Lehet, hogy ez rekord is, eddig még nem fordult elő, hogy a covid akár két órán belül is lecsaphat egy előadásra, biztosra vettem, hogy ha délután meg tudják tartani, akkor az esti már nem lehet veszélyben. Semmi nem biztos.) Ami viszont ebben jó: nagyon nem hiányzott még egy másik előadás a Shirley Valentine után, módom volt azonnal ezt a bejegyzést elkezdeni, majd négy napig alakítgatni.

UPDATE: alig tettem ki ezt az ajánlót, kiderült, hogy ÁPRILISTÓL A CENTRÁL KISSZíNPADÁN is nézhető! Akinek Tatabánya elérhetetlenül messzinek tűnik, annak most egy gondja megoldódott...

Nem most fedeztem fel, hogy milyen jó a tatabányai színház, amelynek jellemzően a vendégjátékait szoktam látni, az eredeti helyszínen eddig nagyon ritkán fordultam meg. De most igen, gyors egymásutánban kétszer is, és ha minden jól megy, lesz ebből egy igazi sorozat, mert már mennék vissza.

Jöjjön először az elsőnek megtekintett Illatszertárról néhány benyomás, amelyet a pénteki premieren láttam,mostanáig nem is volt belőle több. Öröm volt egy teljesen teli nézőtéren ülni, ahol csak a maszkok emlékeztettek arra, hogy válsághelyzet-féle van most is, nemcsak a mű keletkezési idején volt.

„A nagy kézrablás" után egy újabb, korábban nálunk nem játszott Martin McDonagh-mű karrierje indult el a Tháliában Tóth Benedek fordításában és Zayzon Zsolt rendezésében. Érdemes megnézni a nagyszerű színészek miatt is – Molnár Piroskának és Vida Péternek nem minden nap van új bemutatója, de ha igen, az mindig jó szórakozást jelent. A jegyek jól fogynak, és ez is azt mutatja, hogy erre van igény a vírushelyzet ellenére is.

Ennyi a lényeg. Mindez valamivel részletesebben.