Kötődöm az Eiffel Műhelyházhoz, talán azért is, mert az első megmutatása és az átalakítására készített tervek ismertetésétől kezdve a legfőbb eseményeken ott lehettem. Ezek között a bokrétaünnepségen is, amely az építők megbecsüléséről szólt, és erre emlékeztetett legjobban ez a múlt péntek délutáni esemény, amelyre meghívást kaptam.
Saját helyszíni fotó (az összes többi Berecz Valteré)
Szerettem a tavalyi Don Carlos közvetítést, mert úgy láttam, hogy Frank Hilbrich rendezése az opera viszonyait a hatalmas fehér lépcsősor segítségével világosan értelmezi. Nem hiányzott a XVI. századi környezet, és az, hogy érzékeltem, hogy mindennek van értelme, az előző produkció valóban emlékezetesen gyönyörű jelmezeiért is kárpótlást nyújtott. Ezen túl hatottak rám az énekesek arcát közelről mutató képek, és összességében úgy emlékszem erre a közvetítésre vissza, mint egy kis fénysugárra a covid időszak második, túl hosszúra nyúlt leállásából, amikor már szinte meg is szoktuk, hogy színház nélkül élünk.
Emiatt a jó alapélmény miatt is vártam az élő előadást, és erősen sajnáltam, hogy az időzítése miatt mindössze egy megtekintésre futotta a harmadik emeletről.
Néhány benyomásomat rögzítem (3+2 oldalon), bár aki nem tud semmit a produkcióról, az jobban jár a tavalyi ajánlómmal, ez mindössze annak a kiegészítése. (Annyira tetszett, hogy ebből egy praktikus RÖVIDÍTETT verziót is készítettem, az is választható.)
Még az elején: az Operaház zenekarát Leonardo Sini vezényelte, jó volt őket egyben látni, még ha messziről is. Az énekkar most is nagyon odatette magát, a Don Carlosban nagyon kell az erőteljes jelenlétük, és ez most adott is volt (karigazgató: Csiki Gábor).
Szegedi Csaba, Gál Erika, Ádám Zsuzsanna
Feltehetően azok tették jól, akik még a tanév közben valamely hétköznap délelőttjén megtekintették a Bosch-kiállítást, mivel most már perceken belül jön a szünet, és még sokkal több embernek eszébe juthat, hogy csak meg kellene néznie, ha egyszer július közepéig van rá lehetőség.
Még mindig van bő egy hónap erre, és ugyan van elég információ róla (akár a múzeum honlapján is, tudható, hogy mit állítanak ki, jelent meg részletes katalógus, amely egyben szép kiállítású album is), nem tartom feleslegesnek, hogy elsősorban a praktikus információkra koncentrálva ajánljam én is.
Koncert a tojásban - Bosch követője
Nem szeretek fotós próbákra menni, mert még mindig nem bírták feltalálni azt a fényképezőgépet, amelyikkel jó fotót lehet készíteni, de mégsem kattog, másrészt most nagyon jól jött ki a lépés: ez az előadás győzött a kattogás felett, és már magam elé képzeltem azokat a szerencsés gimiseket, akiket a jövő évadban ki fognak erre vezényelni, és akiket ez az előadás még ennek ellenére is le fog kötni, sőt talán meg fogják ebből tapasztalni nemcsak Petőfi zsenialitását, de azt is, hogy mennyi fájdalom van az életmű mögött, meglátják a nagy költőben az embert is. Igen, ez Az apostol nagy hasznára lehet bármely magyartanárnak a top-kötelező szerző megértéséhez, megszeretéséhez, én szívesen ajánlom a gimnazista korosztálynak.
Most gyorsan leírok néhány dolgot az előadás kapcsán, amely segíthet valakit akár abban, hogy a mai premierre még úgy is elszánja magát, hogy már túl van az érettségin, sőt esetleg vagy nem is olvasta ezt az egyébként annyira nem hosszú művet, vagy ha igen, egyáltalán nem szerette. A maesteszinhaz.hu-n kaphatóak is már féláron jegyek.
Stork Natasa, Szamosi Zsófia, Szilágyi Ágota varázslatosak, akár miattuk is érdemes a 6Színbe menni azoknak is, akiket Petőfi sosem tudott kicsit se érdekelni.
"A három lány kékben": Szilágyi Ágota, Stork Natasa, Szamosi Zsófia
Tegnap este, június 1-én kezdetét vette hivatalosan is a nyár, elkezdődtek a szabadtéri programok. Én ugyan jellemzően az iskolai szünetben nem sok előadást nézek, de a városmajoriak frissen kiadott műsorfüzete elég meggyőző, így most néhányat ajánlani fogok az előadások közül a teljesség igénye nélkül.
Érdemes rámenni a jegy.hu oldalára, és az összesen 67 esemény listáját külön átpörgetni.
Ez az előadás megmutatja, hogy mennyire köt le minket a mesélés – azoknak való legelsősorban, akik úgy gondolják, hogy őket érdekelne egy szövevényes történet 36 szereplővel. Az élményhez elég öt JÓ színész (minimális jelmezváltással), klasszikus értelemben vett díszlet helyett adott húsz nagy fekete fakocka, amelyekre krétával néha rá lehet írni valamit. (Jeli Sára Luca minimál-díszlete a fekete térben.)
Horváth Patrícia rendezésének ennyi az alapanyaga, illetve persze Alexis Michalik darabja, amely Párizsban 11 éve fut sikerrel. A produkció láthatóan jól szállítható, meghívható – abba nem vagyok olyan biztos, hogy a különféle színházakban dolgozó színészek miatt túl könnyen egyeztethető is.
Ha lenne verseny az idei évadban a színházak között az elmaradt előadások területén, azt hiszem, hogy a Radnóti előkelő helyen végezne, még az is lehet, hogy a dobogón. Bár nem csináltam mérleget, de a hírekben nagyon gyakran szerepelt az, hogy valami nem lesz, és pótolni kell. Az Antigoné bemutatója két hónapot csúszott, ráadásul egy kulcsszereplőjét is elveszítette, nem mondhatják el, hogy sok év után Cserhalmi György újra náluk játszik. (Nekem fontos emlékem vele és Takács Katival az „El nem küldött levelek” még 1994-ből, gyakran gondolok rá – ha benne lett volna végül az előadásban, akkor ezen még hosszabban elmélkedhetnék.)
A produkciót nélküle, és sok hetes csúszással végül bemutatták, és most szokás szerint a főpróba alapján írok AJÁNLÓt (azaz nem kritikát). Miért érdemes megnézni az előadást? - ez itt a kérdés.
Pál András és Mészáros Blanka - miattuk biztos (és bármit) - ennél hosszabban:
Megnéztem csütörtökön Az istenek alkonyát, és mondhatnám, hogy meg is volt, de ez nem igaz. Ez egy olyan monumentális előadás (a szokásos 5,5 óra), amelyből annyi impulzus árad felénk, hogy egyértelműen érdemes a világában többször is elmerülni.
Horti Lilla - Gábor Géza - Szemerédy Károly - családi idill - fotó: Nagy Attila
Manapság egy teltház korántsem magától értetődő jelenség, és nagyon kell örülni, ha egy színház ezen a kínálati piacon egy olyan új előadást tud mutatni, amelyik láthatóan tényleg megszólítja a közönséget, ráadásul nem pusztán laza kikapcsolódást kínálva. (Nem mintha az utóbbi néha nem lenne életmentő fontosságú.)
Dr. Piczkó Katalin pszichiáter könyvéből, a Szeretetkertből saját maga egy színházi sorozatot formált, amelyhez partnereket is talált négy színész – Balázsovits Edit, Csöre Gábor, Kálloy Molnár Péter és Schell Judit – és egy zenész személyében, így nem pusztán az ő tapasztalatait hallgathattuk meg a párkapcsolati problémák gyökereiről, de néhány helyzeten keresztül láthattuk „élőben”, a színészek improvizációi által is.
A második alkalom június 25-én lesz, már kaphatóak rá jegyek.
Különleges összművészeti élmény a Danubia Zenekar és a „Poste Restante” produkciója, amelyet a zenekaron és annak vezetőjén Hámori Mátén kívül a főszereplő és egyben az egyetlen énekes szólista, Szemenyei János fémjelez. Aki megnézte a friss bemutató három előadása közül bármelyiket, feltehetően még a korábbi Winterreise projektje miatt tette ezt (én már öt éve van, hogy láttam!), bár az Átrium közönségének soraiban lehettek akár olyanok is, akiket kimondottan maga a Robert Schumann dalciklus vonzott be. (Szerintem kevesebben, mint ahányan a színészre voltak elsősorban kíváncsiak.)
Az előadás nyolcvan perces, és feltehetően időnként még elő fog tűnni a műsorban, így most azon melegében írok róla egy AJÁNLÓT, azaz nem zenekritikát.
Mire számíthat az, aki a Dichterliebe (Költői szerelem) megtekintésére vállalkozik Horvát Lili rendezésében?