Ez az előadás megmutatja, hogy mennyire köt le minket a mesélés – azoknak való legelsősorban, akik úgy gondolják, hogy őket érdekelne egy szövevényes történet 36 szereplővel. Az élményhez elég öt JÓ színész (minimális jelmezváltással), klasszikus értelemben vett díszlet helyett adott húsz nagy fekete fakocka, amelyekre krétával néha rá lehet írni valamit. (Jeli Sára Luca minimál-díszlete a fekete térben.)
Horváth Patrícia rendezésének ennyi az alapanyaga, illetve persze Alexis Michalik darabja, amely Párizsban 11 éve fut sikerrel. A produkció láthatóan jól szállítható, meghívható – abba nem vagyok olyan biztos, hogy a különféle színházakban dolgozó színészek miatt túl könnyen egyeztethető is.
Amikor a közönség beül a nézőtérre, nem üres színpadot lát, hanem a színészeket is, akik ugyanúgy várnak a kezdésre, mint mi. Egy ideig úgy is érezhetjük, mintha nem lenne különbség (mi nézzük őket, ők néznek minket) – azt leszámítva, hogy nekik nem jutottak olyan kényelmes székek, mint nekünk. Aztán elkezdődik a két óránál valamivel hosszabb előadás, és ekkor már sokkal feltűnőbb a különbség: a légvédelmi szirénák hangjaira mi meg sem rezdülünk, a színészek viszont elkezdenek játszani, mesélni. Mintha a vészhelyzetben össze lennénk zárva, és ez az egy kivezető út nyílna számunkra a túlélésre: belépni egy másik világba, és nem gondolni a saját bajunkra. Most van miről elfeledkezni, így egyre nagyobb szükség lenne a hasonló varázslatokra.
Amint az este igazolta, ez meg tud történni, le lehet a nézőket kötni „csak” színészi játékkal, különösebb látványeszközök nélkül is.
Közben eszembe jutott a Tizennégy karátos autó – ugyanez a történet kivetítéssel, animációval egy kétszer-háromszor ekkora nézőteret is lazán meg tudna tölteni. De legyünk racionálisak: egy független társulat lehetőségei ritkán érik el a nagy nézőtereket, így már az is nagyon jó, hogy az idén alakult Hatan Társulat már eljutott a nagyon központi helyen működő 6Színbe.
Lehetséges, hogy az óvóhelyet asszociáló kezdés és a minimalista, fekete tónusú díszlet az eredeti produkcióra is jellemző volt, de nálunk most nyilván minden másként értelmeződik – a részben Franciaországban játszódó, de minden részletében francia kötődésű előadás nálunk most az ukrajnai háború miatt szükségszerűen más hangsúlyt kap. A háború nemcsak a kezdésről juthat eszünkbe, de akár néhány későbbi mondatról is – a minket körülvevő valóság teljesen mégsem zárható ki. (Akinek ez is megy, annak jó – számomra nem kérdéses, hogy ez is nézőfüggő.)
Az algériai francia megszállás témája teljesen másként érint minket, mint a párizsi nézőket, de bennünk is többféle asszociációt kelthet. Nem is baj, hogy valami távolság mégis van köztünk és az elhangzott történet között, és a kapcsolatot nekünk kell megteremteni.
Az előadás Király Attila beszédével folytatódik, aki direkt módon megszólít minket, egyetemi professzor módjára kezd bele a „mi is az a történet?”- téma elemzésébe. Majd kérdéseket kapunk mi is, felmérik, hogy ugyan emlékszünk-e még bizonyos évszámokra. A dramaturg, Garajszki Margit módosított a szövegen, magyar dátumok másként nem kerülhetnének szóba. A közönség a premieren lelkesen válaszolgatott a kérdésekre, bár a magam részéről ezt a bevezetőt elidegenítési effektusnak tekintettem – jelentősen egyszerűbb lett volna az előadás világába belemelegedni akkor, ha nem hívják fel a figyelmünket a történetek fontosságára. De így is sikerült, és könnyen lehet, hogy sokakat viszont megfogott ez a színházban szokatlan megoldás.
Az előadás színlapján „színpadi road movie”-nak nevezik a produkciót, amely alapján gyors váltások sorozatára készülünk fel, és ezt jól is tesszük. Meglehetősen egyszerű így végrehajtani bármilyen változást, hogy az Ardennekből az algériai sivatagba pusztán a kimondott szavak helyeznek át minket. Az összes jelenethez a fekete fakockák adják a hátteret, amelyeken ugyan egyre több lesz a felirat, és néha minimálisan átrendezik őket– ez az, amit látunk. Jelenleg nagyobb szükség van a képzeletünkre, mint általában, aktív nézői közreműködés nélkül ez az előadás nem kel életre.
A színészek láthatóan mindent megtesznek és kellő lendülettel visznek is magukkal. Jó ez a csapat, különleges összeállítás – feltételezem, hogy ezek a színészek sosem játszottak együtt.
Nemcsak narrátorként emlékezetes a különösen energikus (és már említett) Király Attila. Történetének főszereplőjével, Baldauf Dániellel „együtt tudunk menni”. Róla még sosem hallottam korábban, nyoma sincs a port.hu-n, és nem kizárt, hogy ennek oka az, hogy Franciaországban dolgozott színészként.
Kovalik Ágnesről feltehetően a József Attila Színház valamely előadása jut valakinek eszébe. Vele kapcsolatban nekem vannak régebbi emlékeim is, de még mindig hitelesen játszik tinédzsert, jól áll neki a hamvas ártatlanság.
Sipos Imréről pedig akár a Pesti Magyar Színház, de valamilyen dunaújvárosi emlék is beugorhat – szerencsés módon a darabban neki is jutott elég olyan szerep, amelyikben az emlékezetünkben ragadhat.
Kecskés Karinát viszont embertelen régen nem láttam, még a régi Új Színházban utoljára – időutazással ért fel rácsodálkozni megint, át kellett gondolnom, hogy valóban mi minden történt azóta.
Az előadáshoz sokat hozzáad a zene, illetve a bejátszott hangok – Vecsei László zenei szerkesztőként nem maradhat ki. (Időbe telt, amíg egyik kedvenc operám részletét beazonosítottam, amelyet kb. azóta nem játszik az Operaház, amióta nem láttam színpadon Kecskés Karinát. – Igen, most már ideje lenne az Anyegint is előszedni.)
Megvolt minden a jó estéhez, mindössze egyetlen dolgot hiányoltam. A szünetet. Valamivel azért rövidebb volt ez az előadás, mint pl. A Rajna kincse, és több is benne a humor, nem csak négy jelenetből állt, folyamatosan ugráltunk időben és térben, de jó lett volna mindezt húsz percre megszakítani, a rohanást leállítani, esetleg kicsit megbeszélni, megemészteni, majd több kedvvel folytatni az utazást. Nem, most nem mondanám, hogy hosszú volt, és rövidíteni kellene.
Néha persze a való életben is ezt érezzük, hogy jó lenne megállni, szünetet tartani, de nem lehet. A színház ennyiben mégis más, itt az is megtörténhet, ami egyébként nem. Én például nagyon jól el tudtam hinni az egész történetet, amelyről ebben az ajánlóban még annyit se írtam le, mint amennyit a színlapról megtudhattok. De ez nem véletlen, aki megnézi, majd megérti, hogy nincs is rá szükség.
PS.1. A fotókat a Hatan Társulat fb-oldaláról használtam fel. Amint lesznek előadásképek, majd beillesztem ebbe a bejegyzésbe.
PS.2. Két személyes megjegyzés:
Ha nem lennének érdekesek számunkra a történetek, nyilván nem akarnánk színházba sem menni, nem néznénk filmeket sem. Míg Algéria a rendező gyerekkorának helyszíne, én egész életemben mindössze egy algériai turistával ismerkedtem össze még nyolcadikos koromban, Miskolcon, aki aztán küldött nekem egy szép képeslapot, amely valahol még lehet, hogy meg is van. – Nyilván ezt az előadást másként nézi az, akinek van ennél mélyebb kötődése akár ehhez az országhoz, akár az említődő további helyszínekhez.
Történetek jutnak eszünkbe tárgyakról, emberekről is. Most a papírjaim, színházi szórólapjaim rendezésénél három napon keresztül ezt éltem át, de még fokozottabban legutóbb egy hete, szintén a 6Színben, Kerekes József meglepetés szülinapján, amikor az ott összegyülekezett közel háromszáz ember többségét nemcsak be tudtam azonosítani, de szabályosan megrohantak a velük kapcsolatos élmények. Ennyi színészt, azaz történetőrzőt egy helyen még az életben nem láttam, és feltehetően nem is fogok…
