Mezei néző

Tavaly a Jurányiban felolvasó színházi eseményt rendeztek Artur Palyga „A zsidó” című darabjából. Az eseményre bokros teendőim (nyilván egy másik előadás miatt, mi egyéb szólhatott közbe?) nem mentem el, viszont fogtam a darab fordítója, Pászt Patrícia által összeállított „Fiatal lengyel dráma” című kötetet és néhány nap alatt elolvastam. Ha valaki hasonló akciót tervez, csak biztatni tudom, bár egyáltalán nem mondható könnyed olvasmánynak a kötet. A legtöbb dráma még A zsidónál is nehezebben csúszik. Nem azoknak szólnak ezek a művek, akik pillanatnyi feledést keresnek és legszívesebben elmenekülnének a világ bajai elől. Éppen ellenkezőleg, szembenézésre kényszerítenek múltunkkal és jelenünkkel – nemigen találunk kibúvót. Az előadás is ilyen kemény lett, ezáltal is szépen illeszkedik a Szkéné repertoárjába.

Néhány héttel ezelőtt olvastam Puskás Tamás beharangozóját színháza általa rendezett új bemutatójáról. Egy általam ismeretlen könyvet (Mark Haddon a szerző) említett, amelyből azonos címmel Londonban nagysikerű színházi előadás készült, Simon Stephens átdolgozásában. Ez lenne az a bizonyos Kutya – mert praktikus okokból már most többen így hivatkoznak a darabra, hiszen túl hosszú a cím, nem vitás. Ennek a bemutatására készült a Centrál és ez meg is történt tegnapelőtt.

Pontosan két tanéven keresztül vártam az alkalmat, hogy mikor lesz végre egy olyan csoportom, akikkel el tudok menni ezt a jelentős szakmai sikernek örvendő előadást megnézni. Ez most csütörtökön sikerült.

A tavalyi évadom egyik meghatározó előadása volt egy bizonyos Don Giovanni az Erkelben. Ennek az évfordulóján tértem vissza a tett helyszínére. Azt nem gondoltam, hogy csoda  történik majd és netán beleszeretek a Szöktetésbe is, ahogy nemrég A varázsfuvolába, de egyet tudtam: Gábor Géza lesz Ozmin. Kíváncsi voltam rá, félretettem a darabbal kapcsolatos ellenérzéseimet, és mentem.

A jegy.hu képe Gábor Gézáról

Lehet-e kétszer megmártózni ugyanabban a folyóban? Állítólag nem. Lehet-e másodszor is ugyanolyan nagy élmény egy színházi előadás? Erre a válasz szintén legtöbbször a nem. Sokszor csalódunk, hiszen az újranézéssel odavész az újdonság varázsa, jön helyette persze a ráismerés öröme, de ezt a próbát így is csak az igazán jó előadások állják ki. Hasonlóan kockázatos, ha valaki egy rendezést más szereposztással néz újra. (Ennek a fájdalmairól éppen legutóbb tegnap írtam a szombati Pomádé kapcsán.) De vannak még csodák, színházban mindenesetre: tegnap az Illatszertár ismét ajándék volt. Nagyon szerettük megint. Az első, illetve a második nézésről leírtakat igyekszem nem megismételni, ezúttal röviden (? - a szándék megvan, de ne dőljetek be! két  A4-esnyi szöveg jön) főleg a számunkra új szereplőkről lesz szó. Egy szmájli lenne igazán adekvát az internet korában, de én még egy ideig maradok a betűknél.

 A tegnapi napon háromszor szálltam ki a földalattiból az Opera megállóban. Délelőtt kizárólag a fiam kedvéért újranéztem a Pomádét, majd délután visszatértem, mivel három énekessel (Balga Gabriella, Cser Krisztián, Haja Zsolt) beszélgetett Fülöp Attila. Este pedig a Centrál Színház új bemutatójára mentem. (Utóbbiról külön bejegyzés jön.) A két operás program kapcsán levont tanulságok következnek itt, azoknak, akiket ez érdekelhet.

Lassan egy éve, hogy 2013. márc. 8-án majdnem sikerült lakást vennünk. Csak majdnem, mert az eladó 40 perccel az ügyvéddel megbeszélt időpont előtt visszalépett. Kellemetlen ügy volt, de azóta sokkal kevesebbet gondoltam rá, mint akár az aznap este az Örkényben megnézett Tóték-főpróbára. És még nem is tudtam, hogy mi lesz szombaton egy Don Giovannin– maga a CSODA…

Február 5-én a győriek vendégszerepeltek a Thália Humorfesztiválján, Martin McDonagh „A kripli” című darabjával. Miután a címszereplő Járai Máté pályáját egészen a kezdetek óta figyelem, számon tartottam az eseményt. Ha már vidékre nem tudok eljárni, legalább a vendégjátékokon igyekszem ott lenni. Aznap mégis mást választottam, egy egyszeri eseményt, remélve, hogy majd máskor meg tudom ezt az előadást is nézni. Sikerült.

Napokon belül, március 6-án lesz a Rózsavölgyi Szalonban az Ábel és Eszter utolsó előadása. Szép volt, egy reménytelen és beteljesületlen szerelem története. Az előadás minőségét ismerve ebből a hírből csak egy következtetést lehet levonni: a nézők nagy része szórakozni, esetleg felejteni jár színházba és nem vágynak együtt érezni boldogtalanul szeretőkkel. A két főszereplőnek – Őze Áronnak és Danis Lídiának – annyi vigasza legalább van, hogy a múlt heti premierjük viszont érezhetően hosszú távú siker elé néz.

Főpróba volt a Radnótiban, az idei harmadik. Az előadásról egy fehér rózsával távoztam és ráérősen hazasétáltam a szakadó esőben. Valószínűleg nem én lehettem az egyetlen, akinek jó hangulata kerekedett. Érezhető, hogy a jegyek értékesítésével nemigen lesznek problémák, szeretni fogják a nézők ezt a könnyű szórakozást kínáló darabot, amely kapcsán azért, ha valaki nagyon akar, van min elgondolkodni.

A rózsát meglátva képtelenebbnél képtelenebb ötletek hangoztak el családom tagjai részéről, míg végül kibarkochbázták, hogyan jutottam hozzá. Önmagában már ez is megérte, ez az utójáték. De legyen szó inkább csak az előadásról. Már annak, akit ez érdekel - tegnap  közben megvolt a bemutató is.