Mezei néző

Hogy milyen élmény volt az Örkény Színház évadnyitó napján részt venni? Megnyugtató. Úgy éreztem, hogy végre megállt egy kicsit az idő, nem vágytam vissza se a múltba, sőt mi több: nem szaladtam volna előre a jövőbe sem. Pont jó volt a füvön ülni és hallgatni a zenét. Most már szinte nosztalgiával gondolok rá vissza. Egy négy napon át- meg átírt két és fél oldalnyi bejegyzés következik.

Milyen jó annak, aki több hangszeren is muzsikál! Síppal, dobbal, nádi hegedűvel….- jut eszébe az embernek, ahogy Nyitrai Pétert figyeli, aki laza egyszerűséggel cserélgeti zeneszerszámait. Együttese, az Arasinda jellemzően török zenét játszik. Évek óta meg akartam nézni őket, ahogy törökül is meg akarok tanulni már jó ideje... Most legalább a koncertlátogatás megtörtént ezen a kissé melankolikus hangulatú augusztusi délelőttön. Hangszerbemutató koncertjük gyerekeknek szólt.

“Jön már az ismerős, széllábú deres ősz,”és itt a szeptemberi Fidelio. Lesz a Tháliában Vidéki Fesztivál (szept. 6-13.), Tom Stoppard bemutató a Szkénében, Trafóban a színikritikusok díjának átadója (szept.21.). Bízom benne, hogy lesz némi átfedés az én évadvégi névsorom (lsd. évad értékelés) és a végső befutók között. De ha nem, akkor nem. Azt gondolom, hogy elég nagy szám az is, ha valaki a végső három közé került. Az Erkelben pedig Almási Tóth András rendezésében Dohnányi Ernő bemutató. Első blikkre ez lenne a lényeg. Jönnek a részletek…

"No news is good news" - mondta gyakran az angoltanárom. De titokban mind valami izgalmas eseményre vágyunk...Valami azért összejött, nekünk is, hiába jártuk a turisták által bejáratott ösvényeket folyton...

Ez az utolsó előtti bejegyzés Vietnamról. Holnap újabb város következik: Hue. De most még Hoi An az aktuális...

Csendes óceán -  beach, hajózás, nyugalom, némi kis eső...- Nha Trang ideális helyszín lenne, különösen karácsonykor. Nem volt rossz így sem. Talán valamivel azért jobb, mint ezt a 2,5 oldalt elolvasni...

Milyen volt két és fél napig Vietnam legkellemesebb klímájú helyén lenni? Ahol nincs hőség, hanem kötött sapkában, kabátban és kesztyűben jár a nép még most augusztusban is? - Folyton esett és a helynek meg volt az a varázsa, hogy minden más hiányérzetünket és vágyunkat elnyomta. Csak azt akartuk, hogy végre álljon el. Semmi mást.

Péntek reggel 7.30, otthon most fordultok hajnalban a másik oldalatokra. Mi viszont most szálltunk fel nemrég egy „fekvő buszra”, ezen próbálom összehozni ezt a beszámolót. Van rá nyolc órám, addig fogunk itt rázkódni az emeleten, félig ülő, félig fekvő állapotban.

Nem számítottam rá, hogy a négy hetes vietnami utazásunk során két alkalom is lesz, amikor színházi előadásról beszámolhatok. (Ha valaki elmulasztotta volna, még mindig fellapozhatja a hanoi vízi bábszínházról írott soraimat.) Ezúttal Saigonban, az 1898-ban a franciák által épített Operaházban voltam. (A látogatás létrejöttének körülményeiről a következő bejegyzésben lesz szó, most csak az előadásra szorítkozom.)

A tegnapi napon úgy döntöttem, hogy most már leállok. Megkaptuk az érmeket, a diákok mennek haza. De mégiscsak van valami izgalmas: Saigonba indultunk és Kambodzsában kötöttünk ki átmenetileg. Ez azért nem történik meg minden nap az emberrel. A mezeinéző ezen bejegyzésének első része Phnomh Penhben íródik, a második része egy helyi angoltanár konyhájában, végül egy másik magyar mentor exclusive lakosztályában, a Pullman hotel 28. emeletén 180 fokos panoráma látványával adódik fel. Négy oldal -  két napról.