Milyen volt két és fél napig Vietnam legkellemesebb klímájú helyén lenni? Ahol nincs hőség, hanem kötött sapkában, kabátban és kesztyűben jár a nép még most augusztusban is? - Folyton esett és a helynek meg volt az a varázsa, hogy minden más hiányérzetünket és vágyunkat elnyomta. Csak azt akartuk, hogy végre álljon el. Semmi mást.
Augusztus 2. szombat
Egyre biztosabb vagyok: az útikönyvek Vietnamról a teljes valóságot közlik. Valóban van élő zenés ébresztő a városban, fél7-kor. A szomszédos utcában vonult végig a zenekar, és mivel a kényelmetlen ágy miatt ekkor már fent voltam, élvezni is tudtam ezt a különleges hangulatú, részben keleti, részben katonazenére emlékeztető hatású harmonikus zenét. Ez volt az egyik legjobb időszaka a napnak, utána ugyanis megállapítottuk, hogy esik. A ruhák sehogy sem akarnak száradni, a törülközők 24 óra után is még vizesek…Mostanára már csak arra vágyunk, hogy legalább ne egész nap essen. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 1-2 órára nap közben elállt az eső, a trópusi monszun sem 24 órás műszakban üzemel.
Elindultunk gyalog, hogy befizetős túra nélkül is megnézzük a város környéki vízeséseket. Elég nehezen, már a város külterületén végre megtaláltuk a buszmegállót. Némileg furcsának találtam, hogy bár a busz oldalára 5 km-es jegyárnak 5000 dong (50 ft) volt írva, velünk 8000 dongot fizettettek, de az összeg nagysága miatt nem tiltakoztunk. Jegyet persze nem adott a kalauz.
Mindegy, negyven dollár befizetése nélkül is a helyszínen voltunk. Mindenki más jöttment fehér utazó szemmel láthatóan „canyoningra” jelentkezett. Leereszkedtek a sziklán a vízesés mellett, aztán a patakon végigmásztak. Esőben. Mi néztük.
Miután három egymást követő vízesés a látnivaló, a belépőjegy megváltása után kezdődik a dilemma: bobbal vagy gyalog menjen az ember az elsőhöz, majd „lanovkával” vagy gyalog a másodikhoz. Utána viszont megszűnik a probléma: a harmadikhoz csakis lifttel (vagy a sziklán kötéllel leereszkedve) lehet eljutni, és a lift árába már beleszámítják visszafelé a lanovkát is. Rengeteg vietnámi jön ide, óriási volt a zsúfoltság. Ha valaki nagyon akarja, ezt a kirándulós programot akár ötven méter összgyaloglással is teljesítheti, így voltak, akik öltönyben jöttek, elegánsan, és makulátlanul tiszta cipőben térhettek haza is a program után. Nekünk, akik lefelé gyalogoltunk, szintén csak két órába telt, pedig hosszan nézegettük a vízesés felett mászókat. Látszott, hogy a többség életében nem próbálkozott, és elég rendes sebeket szereztek, mert minduntalan nekiütődtek a sziklafalnak.
Mivel a visszaútra a buszmegálló helye némileg bizonytalan volt, egy másik úton egyszerűen visszagyalogoltunk a városba. Esőben egyébként is jobb betonon menni, annyira nem hiányoltuk, hogy nem egy földúton kell caplatni. Néztük a kávéültetvényeket, epres kerteket (az itt a másik fő bevételi forrás) és váratlanul eljutottunk egy pagodához, amely erősen hasonlított a Mekong deltában látotthoz. A szerzetesek úgy látszik, mindig esznek. Az összes többi helyhez képest az a különbség, hogy egy ilyen buddhista templom környékén valóban tisztaság van, nincsenek eldobált szemetek mint bárhol máshol. Itt találtunk egy vietnami turistákra számító éttermet, ahol megpróbálkoztunk egy levessel, sült csirkével, rizzsel és némi zöldségkörettel. Ehető volt, de semmi extra. (Nem kellett utána mosogatni, és pont ott volt, ahol megéheztünk. Ez is a javára írható volt.)
Aztán tovább indultunk az utolsó vietnami uralkodó, Bao Dai nyári rezidenciája felé. A délutáni nyitva tartás elejére értünk oda. Megkóstoltuk a helyi jégkrémet – felejthető, bár a reklámképe vonzó volt ennek is. (Csokoládé nincs sehol, aki idejön az vegye ezt számításba. Miután 3 kg csomaggal jöttem, akár minden napra hozhattam volna magammal akár egy egész táblányit. Késő bánat. Be kell érni a gyümölcsökkel. A sült banán egész tűrhető, illetőleg Gábor a duriánt is kipróbálta, amelyik olyan erős szagú gyümölcs, hogy szállodákba tilos bevinni, nem is szállítják külföldre. Állítólag jó. Én 16 éve ettem egyszer, azóta nem kívántam meg.
A nyári rezidenciánál magyarul beszélő vietnamiakkal találkoztunk. Egyikük a Corvinuson tanul, most csak utazgatni jött vissza. A nap folyamán még ismerősbe is botlottunk. Kétszer is találkoztunk az egyik francia mentorral, aki a barátnőjével együtt boldogan motorozgatott. 24 órára ezer forintért lehet motort bérelni, csak annyi a bökkenő, hogy amúgy illegális külföldinek. Semmilyen biztosítás nem érvényes rá, baleset esetén a külföldi a hibás és minden költséget neki kell fedeznie, mert Vietnam területén csak helyi jogosítvánnyal lehet vezetni. Nagyon úgy néz ki, hogy mi nem fogjuk ezt kipróbálni, pedig 16 éve Malajziában ez volt a legjobb, felmotoroztunk egy hegyre.
A palota a 1938-ra lett készen, 26 szobája van. Miután a császári család 7 tagú volt és értelemszerűen jó pár nappalira, fogadószobára, konferenciateremre volt szükség, nem tűnt túlzottan nagynak az egész. A modern bútorok saját korukban talán izgalmasak lehettek, most inkább lerobbant benyomást keltettek. Mintha a hatvanas évek tömegbútorai köszöntek volna vissza. Narancssárgában. Meg az is sajnálatos, hogy a megőrzés jegyében a beázásokat nem javították ki… A család 1954 után francia száműzetésben kötött ki, még vannak élő tagjai.
Érdekes, hogy a legtöbb nyilvános WC "férfi" jelén dohányzó pasas látható. Itt is. Pedig annyira sokan nem is dohányoznak nyilvános helyen, viszont szinte sehol sem tilos. Étteremben is alig van tiltott hely dohányosoknak.
Megnéztük volna, ha nyitva van, az „őrült házat” is. Ez egy extravagáns, kissé zavaros stílusban megépített palota, helyenként kívülről Gaudi utánzatnak tűnt.
Ez nem jött össze, de találtunk egy egészen új típusú bagettet, amely az otthon megszokottnak csak a fele vastagságú, de a töltelékkel együtt nagyon ízlett mindkettőnknek. Nincs ide közel, de holnap megpróbálunk oda visszajutni, hogy vegyünk még belőle.
A szálláson sok minden nem stimmel, de legalább elég normális az internet, így a további tervezés megoldható, sőt újabb zenéket is letöltünk, mert most már azt a néhány részletet akkor is hallom magamban, ha be sem kapcsolom… (Most már van egy teljes Don Carlosom, a youtube-ról, az Operaház felvétele 2002-ből, láttam is annak idején – három részletben fent van. Polgár László, Tokody Ilona, Kováts Kolos….)
Augusztus 3. vasárnap
Erősen úgy néz ki, hogy itt nem ismerik a hétvége fogalmát, legalábbis minden üzlet éppúgy nyitva volt, mint a többi napokon. Folyamatosan próbálnak eladni mindent, a kb. kétszázharmincezer fős város apraja-nagyja pedig mászkál, benépesíti a mindenféle étkezőhelyeket is.
Reggel a szokásos tojásos bagett után egy másféle marhahúslevest ettünk, nem azt, amit eddig. Ez itt tipikus reggeli, tele volt a kis étkező. Utána elmentünk egy térre, amelyről Gábor kiderítette az interneten keresztül, hogy ott lennie kell egy buszmegállónak, ahonnan fel lehet jutni a térség legmagasabb hegyének aljára. (Langbiang, 2167 m)
Várakozó emberek voltak, jelzés, menetrend nem. Viszont őrült szerencsénk volt, mellénk került egy turizmust tanuló diák, akivel a várakozás idejét eltöltöttük. Elmondása szerint sosem lehet tudni, mikor jön a busz, oda kell menni és várni. Mivel a kilencvenes évek második felében jónéhány keleti országot kipróbáltunk, tisztában voltunk azzal, hogy keleten az időnek más jelentése van (ez a japánokra és koreaiakra nem vonatkozik állítólag, de róluk nincs személyes tapasztalatom). Tehát nem aggódtunk, esett szokás szerint, tudtuk, hogy csak idő kérdése annak, hogy szétázva és sarasan fogunk mászni, nagyon jól elvoltunk a várakozással. A fiú ugyan magyarázta, hogy kellene vezetőt fogadni, de mi ezen túlléptünk.
Jött is az ötös busz, és a kalauz kérés nélkül leírta nekünk egy papírra, hogy mikor jön majd vissza a városba. Három lehetőség volt mindössze.
A hegy lábánál egy nagy elkerített parkoló fogadott és ahogy számítottunk is rá, jegyet kellett venni. Láttuk a dzsipeket és a csíkosra (!) festett lovakat, amelyeket ki lehetett volna bérelni a hegyre való feljutáshoz.
Esett, a hegy felhőben volt. Mind tudtuk, hogy teljesen értelmetlen a kilátásért felmenni – csak míg dzsippel ez a nagyjából 6 km-es út negyven dollárba kerül szervezett program keretében, mi oda-vissza 5 óra 20 perces programot csináltunk magunknak a dzsungelben, nem tudtuk le fél órán belül. Még egy jegyet kértek az ösvény bejáratánál, így most már igazán hülyének nézhet minket bárki: tudva, hogy nincs kilátás, csak sár, rendes cipő nélkül, szandálban felmásztunk a hegy tetejére. Ott még a szél is fújt, így 7 perc pihenő után visszamásztunk. Ekkor viszont egy kellemes meglepetés ért minket: összefutottunk egy angol párral, akik 8 hónapos világkörüli úton vesznek részt, és egy órán keresztül cseréltük ki az út folyamán szerzett tapasztalatainkat. Ezek a beszélgetések nemcsak kellemesek, de nagyon hasznosak is. Most már tudjuk, hogy melyik cégtől fogunk holnap snorkeling túrát bérelni. (Eddig elég sokszor futottunk bele olyanokba, akik sokhónapos utakat tesznek. Ez az angol pár például 1 évig spórolt arra, hogy 8 hónapig munka nélkül Indiától Új-Zélandon át Amerikán keresztül körülmenjen. Otthon kevesen lennének, akik ezt megvalósíthatnák, a többség az anyagiakat leszámítva attól is félhetne, hogy nem lesz utána másik munkahelye.)
A leereszkedés közben a nap is kisütött nagyjából húsz percre, és aztán még egyszer öt óra körül is. Igazán tudtunk neki örülni.
A kirándulás után négy körül értünk be a városba, ahol a szokásosnál is jobban megbámultak minket, mert ritka mocskosak voltunk. Aztán észrevettük, hogy a sarkunkból folyik a vér is. Igen, az lett, amit Gábor a dzsungel-túrák kapcsán emlegetett. Piócák vannak. A zoknin keresztül is harapnak. Van igazság, mindkettőnket elkaptak. Hiába, ha valaki a súlya miatt szándékosan otthon hagyja a bakancsát és mégis bemegy a dzsungelbe, így jár. De hiába vérzik az ilyen seb hosszan, nem fáj annyira, mint egy szúnyogcsípés. Megkaptuk, amit akartunk. Sikerült vezető felbérelése nélkül egy vietnami esőerdőben túrázni, sőt egyszer még az ösvényről is letértünk. Kellemes volt? Amíg az angolokkal nem találkoztunk, nem. De most már jobban el tudjuk képzelni, hogy a vietnami háború idején milyen lehetett az, amikor kétezer kilométeren ilyen egyszemélyes erdei ösvényeken vitték az utánpótlást délre. Az amerikaiak hiába szórták be az erdőket vegyszerekkel, mégsem tudták ezt a szállítási útvonalat megsemmisíteni. Persze, eszesebb emberek beérik a szekunder élménnyel is, filmekkel, nem erőltetik a dolgok minden áron való megtapasztalását.
A kirándulás közben már magam előtt láttam a tegnapi szendvicses bódét, a helyes kis bagettekkel. És lőn. Ugyan a busz valahol teljesen máshol rakott le, de G meg tudta így is találni azt a helyet. A sültbanán-árusnak viszont csak a hűlt helyét láttuk. Nagy édesség-hiányunkat két farsangi fánkszerű akármivel és egy ananásszal csillapítottuk. Közben magunk elé képzeltük a szegény vietnami gyerekeket, akik lehet, hogy egész életükben nem esznek meg egy fél csokit sem. (Persze a mi gyerekeink sem ettek banánchipset, sült banánt meg pláne nem. Nem is beszélve a sárkány-gyümölcsről…)
Ennyi volt a nap, nincs kedvünk még egyszer kimenni a szakadó esőben a városba, felvenni a nedves szandált, kissé megviselt esőköpenyt. A vacsorát kihagytuk. Gábor még az olimpia ügyeivel foglalkozik, én pedig a szomszédos karaoke szalon által inspirálva, végighallgattam egyben az egész Don Carlost. 17 éves koromban hallgattam sokat, egymás után akár kétszer is, azóta csak néhányszor néztem meg az Operában. Ezt a 2002-es előadást is láttam, amelyik a youtube-on fent van. Sok év kihagyás után is éreztem, hogy elég jól rögződött bennem a mű, szinte mindig tudtam, minek kell következnie. Elég furcsa, hogy pont Vietnamban került erre sor, de most van idő.
Holnapra is esőt mondanak, de mi reggel megyünk tovább egy tengerparti üdülőhelyre, Nha Thrangba, ahol csak egyet alszunk. Kíváncsi vagyok mennyi időt bírunk a tengerparton tölteni, eddig 4,5 óra a személyes rekordom…
Kedd este pedig letudjuk a kettőből az egyik buszon alvást és a következő városban várhatóan megint hosszabban időzünk majd (Hoi An). Akkor leszünk nagyjából Vietnam közepén.
