Nem számítottam rá, hogy a négy hetes vietnami utazásunk során két alkalom is lesz, amikor színházi előadásról beszámolhatok. (Ha valaki elmulasztotta volna, még mindig fellapozhatja a hanoi vízi bábszínházról írott soraimat.) Ezúttal Saigonban, az 1898-ban a franciák által épített Operaházban voltam. (A látogatás létrejöttének körülményeiről a következő bejegyzésben lesz szó, most csak az előadásra szorítkozom.)
Ha az épületet körülvevő pálmafákat photoshoppal eltávolítanánk, akkor beilleszthető lenne bármely európai városba is. Kifejezetten kellemes élmény bemenni, sok tekintetben hasonló a pozsonyi operaházhoz. Ha a mienkhez viszonyítom, elmondható, hogy a fehér falai miatt puritánnak tűnik, ugyanakkor ezerszer kényelmesebbek itt a székek, amelyek igazi karosszékek, így jóval kevesebb néző fér be. Kényelmesen ki lehet nyújtózkodni, lehet élvezni valóban az előadást.
Megkíséreltem, de semmiféle információt nem tudtam begyűjteni a helyszínen a ház jövő évadjáról. Kíváncsi lettem volna, hogy egyáltalán játszanak-e operákat is. Egy-egy koncertet meghirdetnek, de az opera túl költséges, túl bonyolult és kevéssé része a helyi kultúrának. Attól tartok, nagy igény nincs is rá.
A jegyünkhöz tartozott „welcome drink” is, mások jegyéhez pedig ajándéktárgy kupont (pólóra) adtak. Ez egy olyan megoldás, amellyel jó közérzetet lehet kelteni a célcsoportul szolgáló turistákban. Valószínűleg a top-jegyárat fizetők szívesen meginnának egy bambit nálunk is a büfében még előadás előtt. Hogy mi volt ez az ital? Lótuszmagból és cukornádból készült és adtak hozzá jeget és szívószálat.
Egy másik dolog, amelynek a lemásolását üdvözlendőnek tartanám a Magyar Állami Operaházban ÉS az Erkelben is: egy 2-3 perces, igazán hatásos és jópofa pantomimos bevezetőt tartott nyolc táncos arról, hogy NEM eszünk, NEM iszunk, NEM beszélgetünk, NEM fényképezünk, NEM tabletezünk és NEM mobilozunk előadások alatt. Ezt kellene mindenkinek a fejébe bevésni, aki beteszi a lábát akármelyik színházba.A szokásos bemondás néha kevés, a kutya se figyel oda rá...
Itt is nagyrészt turisták ültek a nézőtéren, ahogy Pesten is azok ülnek a földszinten. Most is kiütköztek laza ruházatukkal, ahogy otthon is. A vietnamiak persze mind szépen felöltözve jöttek, míg a turisták rövidnadrágban és farmerban. Ez globális jelenség, ha megveszi valaki a jegyet, abban megy, amiben akar, és nem érzi magát feszélyezve. Az üzlet miatt ezt mindenhol eltűrik, de nem tűnik annyira jó iránynak ez a túlzott lazaság. Én is jobban éreztem volna magam, ha még nálam van a ruhám, amelyet ugyan elhoztam magammal az ünnepélyes alkalmakra, de a másik magyar mentorunkkal már Hanoiból hazaküldtem. A hely Saigonban is megérdemelte volna azt, hogy megtiszteljék, és ez a szedett vedett ruházatú társaság nem igazán illett az épület falai közé.
Remélem, sikerül a jegyemet lefényképezni és be tudom ide másolni.
Amint remélem látszik, nemcsak szóban és gesztusokban mondták el az illemszabályokat, de a jegyre is rá van néhány kis embléma nyomtatva. Lehetséges, hogy a korábbi években kulturáltabb volt a közönség, nem volt erre szükség, most viszont látnivalóan kell ez a figyelmeztetés.
((Az elmúlt évadban átlagosan heti kétszer volt szerencsém megtapasztalni, hogy mennyire fegyelmezetlenek az operalátogatók. A prózai színházakhoz viszonyítva sokkal rosszabb a helyzet, mert oda jellemzően törzsközönség jár, nem „jöttmentek”.))
Ez, ahogy a saigoni táncosok közvetítették a figyelmeztetést a nézők felé, kifejezetten élvezetes és jó hangulatú volt. Mindenki érezhette azt, hogy nem őt, hanem a többieket nézik bunkónak és nekik szól ez a tájékoztatás. (És amikor valaki bekapcsolt egy mobilt, azonnal ment a jegyszedő szólni, hogy álljon le. Mert két kretén most is volt, aki nem értett a szóból. Mert a mobil képernyőjének a fénye eltereli a figyelmet az előadásról. Ez az, amit fel kellene fogni mindenkinek: a színház közösségi esemény, más nézők is vannak. (Lehet persze még az egy nézős Bűn és bűnhődést is választani, az is lehet megoldás.)
A harmadik megfigyelés, amely ugyan a résztvevőktől némi erőfeszítést igényelne, de PR szempontból talán nem lenne rossz átvenni: az előadás szereplői a tapsrend után kijöttek az előtérbe, beálltak egy pózba, és vagy tíz percen át lehetett őket fényképezni, sőt velük fényképezkedni, kezet fogni, gratulálni. A szereplők arcát nézve nem derült ki, hogy ez nekik kifejezett szenvedést okozott-e vagy sem, a nézők viszont rendkívül boldogan mentek haza. Sokan beírtak a vendégkönyvbe, amely az előcsarnokban előadások előtt megtekinthető. Igazán elragadtatott bejegyzések sora született meg, leginkább angol nyelven… Nem rossz ez a megoldás, mert minél több néző viszi a hírét a kellemes élménynek, annál több esélyük lesz gyorsan eladni a jegyeket. Marketing. Persze nehéz elképzelni, ahogy mondjuk egy Hamlet után az Örkény társulata jelmezben az előcsarnokba tódul és pózol, de lennének bőven otthon is, akik üdvözölnének egy hasonló lehetőséget. A facebookot pedig elöntenék a mindenféle szelfik a különböző művészekkel. Kérdés, meddig lehet elmenni a közönség kegyeinek keresésében. Hol kezdődik a művészek privát szférája. Itt Saigonban tíz perccel később.Viszont az az előnye meg lenne, hogy az összes rajongó egy füst alatt elintézhető, később aztán nem zavarnak be, nem várogatják a szereplőket a művészbejárónál...
Az eleje és a vége között lássuk végre, hogy mi történt az előadás hatvan perce alatt.
Én mindig szoktam értékelni, ha egy színház azt adja, amit ígér. Jelen esetben a színház előterébe kitett fotókat megnézve, a szórólapot elolvasva, egészen világos lesz bárkinek, hogy vietnami zenére készült akrobatikus gyakorlatokat fognak bemutatni, amellyel az a céljuk is megvan, hogy megismertessék a vietnami életet.
Az előadás elején leginkább ezek az akrobatikus mutatványok domináltak, és kifejezetten a tornászok ügyességét lehetett-kellett megbecsülni. Az, hogy kit mennyire kötött ez le, sokban múlt azon, hogy milyen sokszor lát valaki egy olyan csoportot, amelyik hosszú bambuszrudakat dobál egymásnak. Természetesen nemcsak azt, hanem mindenféle méretű vesszőből font tányérokat, kisebb és nagyobb méretű fonott kosarakat is. Ezeket felhasználva hoztak létre veszélyes és kevésbé veszélyes, de mindenképpen látványos formációkat. Elég ötletes volt, amikor a bambuszrudakból lejtőt formáltak, és azokon eresztgették le a kosarakat.Éppen úgy gurultak, mint a flipperben a golyók. Leírva sehogy nem hat, de azért megemlítem még a bambusztornyot, amelyről egy fellógatott kosárra ugráltak át mindenféle szaltókkal. Nem az én műfajom ez, de elmondhatom, hogy nem tudtam kivonni magam a hatása alól.
A kellékek sokirányú hasznosítása az, amely igen ötletes volt. Az említett kosarak által néha bogarakká, néha teknőssé is átváltoztak a tornászok. És éppen ezek voltak számomra a legjobb részei az előadásnak, amikor bábszínházra kezdett hasonlítani és megcsillant benne némi humor is. Tradicionális zene szólt az idő nagy részében és a rizstermelők életéhez kapcsolódó néhány jelenet ehhez jól illeszkedett. Később a zene is változott és megláthattuk, hogy élnek a vietnamiak most. A társasházi élet kellemetlenségei mellett voltak utcai jelenetek, amelyek nagyrészt a motoros életforma viszontagságaihoz kapcsolódtak. Az előadás egyértelműen szórakoztató céllal jött létre, azért, hogy kikapcsolódást nyújtson, ugyanakkor mégis szóljon Vietnamról is, ahol nézzük.
Az előadást követő tapsból, amikor a közönség közel fele felállt és úgy ünnepelt, azt szűrtem le, hogy messzemenőkig beváltotta a nézők elvárásait. Még sok sok előadás lesz augusztus és szeptember folyamán, aki Saigonba megy valami okból és szereti ezt a műfajt, csalódni nem fog.
