A tegnapi napon úgy döntöttem, hogy most már leállok. Megkaptuk az érmeket, a diákok mennek haza. De mégiscsak van valami izgalmas: Saigonba indultunk és Kambodzsában kötöttünk ki átmenetileg. Ez azért nem történik meg minden nap az emberrel. A mezeinéző ezen bejegyzésének első része Phnomh Penhben íródik, a második része egy helyi angoltanár konyhájában, végül egy másik magyar mentor exclusive lakosztályában, a Pullman hotel 28. emeletén 180 fokos panoráma látványával adódik fel. Négy oldal - két napról.
(a hétfői nap még az olimpiáé, akit csak a kalandunk érdekel, lapozzon előre, a keddi nap elején ki van emelve vastag betűkkel)
Július 29, hétfő
Délelőtt a magyar mentorok közül kettő vásárolgatni ment a gyerekekkel, a „head mentor” pedig egy újabb izgalmas meetingen vitatkozhatott azon, hogy az érmek 9,6 vagy netán 10,5 százaléka legyen arany és így tovább. Utólag kiderült, hogy az oroszok, akik az alacsonyabb százalék mellett érveltek, így vesztettek el egy aranyat. Ha a 10,5 mellett döntenek, akkor mind a négy orosz aranyat visz, így becsúszott a második legjobb ezüst. A gyűlésen egy pillanatra bevillantották a pontokat, és így megszületett a bombabiztos álláspont: a magyar csapat a korábbi 24 évhez viszonyított legrosszabb pontszámra TUTI, hogy mindössze 3 bronzot fog kapni. (Aki az előző bejegyzést netán kihagyta, annak röviden annyit: aki hidegebb laborban dolgozott, hiába lett tökéletes a mérése, NULLA pontot kapott, mert a hivatalos eredménnyel nem egyezhetett meg sehogy sem. Csupán száz gyerek volt ebben a helyzetben a háromszázból, hogy ha tudta, ha nem, elvesztette tíz százalékát azonnal a pontjainak. Mivel betűrendben ültek le, így mindenkit érintett, aki a névsorban Korea előtt van. Ha Magyarországként vagyunk nyilvántartva, akkor más laborunk van és más pontszámunk, más érmeink.)
A szokásos nem különösebben izgalmas ebéd után, elmentünk a nyitó ceremóniára. A buszok beérkezése után 2 perccel leszakadt a szokásos trópusi monszun, amelyet a nyakunkba még sose kaptunk, tekintve, hogy lényegében a légkondicionált szállodában vagy a buszban töltöttük az elmúlt 9 napot. Azon a helyen állt a víz, ahol előzőleg a bejárat előtt vagy hatszáz ember csinálta végig a biztonsági ellenőrzést. Ehhez ragaszkodtak, különösen most, hogy maga a vietnámi miniszterelnök is eljött. Három millió dollárt költöttek, alkalmas volt az esemény, hogy aláhúzza, Vietnam egy dinamikusan fejlődő ország, amelyik nagy gondot fordít a természettudományokra és az oktatásra általában is. A mai újságokban és a tévében is benne volt a hír, az emberek hallottak róla.(Akinél ma alszunk, az is.)
Az átadó mindig hosszú és unalmas (beszédek, beszédek, tradicionális táncokkal felváltva, 3 óra), de az érmek átadása az mindig izgalmas. A bronzok (93 db) átadása nem rövid, nagyon vártuk, hogy mi fog történni. Miután az egyik diáknak jóval gyengébb pontja volt, igazán meglepett, hogy belefért a bronzba, ráadásul inkább a közepe felé. Utána már szinte biztosra vettük, hogy lesz 3 ezüst, bár ez a versennyel kapcsolatos keserűségünket nem oszlatta el.
A ceremóniára a magyar nagykövet is eljött – erre korábban egyszer sem volt példa! -, sőt utána velünk maradt a fogadásra is. A vietnami tolmács Gödöllőn végzett és harminc évig élt utána Kecskeméten. Vele beszélgettem, mostanra már piszkosul meguntam a kémiával kapcsolatos témát. (Pár évvel ezelőtt már ez az állapot bekövetkezett a negyedik napon, most már szinte a végéig kihúztam.)
Máskor a vacsora után van tánc, jellemzően számomra ez szokott az évi egyetlen alkalom lenni, amikor táncolok. Jellemzően évről évre ugyanazokkal. Valami kis beszélgetés kialakult, a hollandok váltig állították, hogy a bolygó hollandi az még forgalomban van, a tengereket járja, hiába érveltem, hogy Wagner megoldotta a problémáját és már nincs lehetőség a megmentésére… Ez volt még a legizgalmasabb, ezen kívül a legtöbb asztalnál a kirakott vodkás üveg felé irányult az érdeklődés. (De volt aki a hastáncosokat nézte.) Nem úgy nálunk, ahol az egyik diák saját maga által főzött négyféle pálinkája annyival jobbnak bizonyult, hogy ki sem bontották a vodkát. Neki volt a legmagasabb pontja is, Borsik Gábor komoly reményekre adhat okot. Nem annyira egyszerű egy ilyen kiváló pálinkát főzni, állapították meg az oroszok is, akik nagyra értékelték ezt a hungarikumot.
Miután a szervezők este fél 9-re tervezték az összejövetel végét, nem a szokásos tizenegyre, a társaság szétesett teljesen. A hotelben a legtöbben kis csoportokban folytatták ezt a programot, ahogy kiderült utólag. Nekünk viszont ez volt a teljes ittlétünk alatt az egyetlen egy éjszaka, amikor teljes 7 órán át aludtunk, korábban az átlag 4-5 volt mindössze.
Július 29, kedd
Pakolás után elköszöntünk jó pár olyan baráttól, aki jövőre is jön valószínűleg, és olyanoktól is, akik 20-25 évnyi részvétel után leállnak és ezek szerint sose fogjuk őket már látni. Furcsa dolog ez, évente tíz napot együtt töltünk, felszínes beszélgetéseket folytatunk, de mégis örülünk annak, ha látjuk egymást. Akinek fontos az olimpia, azoknak fontosak a többiek is. Ha belegondolok, hogy hat hete halt meg a legjobb olasz barátunk, akire nem tudok nem gondolni naponta sokszor azóta is, most egy sokkal felszínesebb, de kétségtelenül lényeges olasz kapcsolatot veszítettem Mario személyében. Hát ez van. Ezek után már júliusban a tengerparti házában fogja a képeit restaurálni és nem jön többet fordítani. A franciák viszont meghívtak, hogy Baku és Kazany után a párizsi olimpián is legyek önkéntes. Remélem, sikerül tető alá hozniuk, bár arra nincs esélyük, hogy a franciával is próbálkozzam. Ha nem jön össze, akkor megyünk helyette Japánba, mert ők is akarnak egy újabb olimpiát ugyanarra az évre. De hosszú távon az oroszok fognak dominálni, ez már látszik, muszáj lesz az oroszt felfrissíteni.
Kimentünk a repülőtérre délben, hogy elérjük a 14.30-as járatot, amellyel 16h-ra Saigonban lettünk volna. A repülőtéren ettünk egy harmatgyenge minőségű vietnámi levest, a szokásosat (pho). Drága és rossz volt, a helyi viszonyokhoz képest feltétlenül. A repülőn a szokásos fóbiámat a már bevált zenehallgatással tudtam eredményesen közömbösíteni. Stabat Mater, Requiem, Rameau, Don Carlos…- ez a recept. Az idő nem volt túl optimális, de ennél sokkal rosszabb időjárásban is repültem már és a legkisebb felhő is ráz, az is zavar, de olyan nagyon nem voltam már pánikban.
Egy ideje a tranzakcióanalízis foglalkoztat, és június közepe óta most ezen a repülőn kezdtem éppen bele a negyedik könyvbe, amely ráadásul azt is ígéri, hogy ha elolvasom, utána sosem fogok már ugyanúgy élni mint azelőtt. Minthogy történetesen Bartók operájának is van nálam egy részlete és meghallgattam ismét, az olvasottak a Kékszakállú karakterét hirtelen egészen más megvilágításba helyezték. Ilyesmi velem jellemzően akkor történik, amikor egy valóban gondolatgazdag rendezést látok (ritkán).
A felvételeket kizárólag az esztétikai élvezet céljából hallgatom, közben leállok az állandó analizálással. Lehet, hogy a hatalmas villámcsapásszerű felismerés váltotta ki a trópusi vihart Saigon felett, de lényeg a lényeg: amikor végre leszálltunk, akkor bemondtak valamit vietnamiul, és mindenki nevetett. Nem értettük, hogy miért. Nem Saigonban voltunk, hanem Kambodzsában. Azt nem tudom, hogy minek örültek olyan nagyon a vietnamiak (az eredeti menetidő 1,5 órájához hozzájött összesen még 3 óra csúszás). Vagy annak, hogy nem estünk le a viharban, vagy annak, hogy lesz egy jó sztorijuk. Nem vagyok biztos, hogy Magyarországon egy ilyen helyzetben ennyire vidámak és oldottak lettek volna az emberek. Sehol egy ideges hang, egy nyugtalan tekintet. Mintha arról lett volna szó, hogy a vakáció kitolódik egy iskolában.
Minden útikönyv azt írja a vietnámiakról, hogy nem hánytorgatják a sérelmeket, nem haragszanak az amerikaiakra sem, életvidámak. Most ezt a gyakorlatban is láttuk beigazolódni.
Most valóban részem volt egy olyan helyzetet, amelyből világos, hogy a repülés valóban veszélyes, ugyanakkor mivel most megint két le és felszállás adatott meg, a múltkori három után, most már csökkent az aggodalmam. Másrészt: valamire csak jók ezek a pszichológiakönyvek, hiszen már sikerült rájönnöm, hogy ez a félelem is és az operanézés is családi hagyomány. Mindazonáltal az utóbbiról nem fogok leszokni, még akkor sem, ha most már világos, hogy ehhez az apámon kívül köze van a kedvenc unokabátyámnak, aki egykor operai kórustagként működött Debrecenben. De ehhez ide kellett jönnöm Vietnámba, hogy eszembe jusson. Mindenesetre azt vettük észre, hogy a felmerült csúszás és egyéb kellemetlenségek miatt mi sem aggódtunk vagy bosszankodtunk, ahogy tettük volna otthon. Lehet, hogy sikerül végül mégis lelazulni és átkapcsolni erre a keleti életmódra, amelyben az idő kisebb szerepet játszik. Mindennek dacára most kezdjük érezni, hogy az ötcsillagos szálloda által emelt fal eltűnt köztünk és az ország között.
Este fél9-re sikerült megérkezni és kisebb huzavona utána találtunk taxit, amely korrektnek látszott. Az, hogy a házszámot nem sikerült megtalálnia a sofőrnek és vagy húsz százalékkal be akart csapni, apróság. Lett egy negyvenperces taxis élményünk, mindössze hétszáz forintért. Jelen esetben nagyon jól jött, hogy az olimpiaszervezők minden head mentornak, sőt nekem is, adtak ajándékba egy telefont. Mi, akik négy éve nem használunk telefont, most kettőre figyelünk, rakosgatjuk a töltőre, stb. Most ebben a helyzetben jól jött, ugyanis nem hotelben vagyunk, nem ott fejezem be a mai nap krónikáját, hanem egy „couch surfinges’ host földszinti előszobájában, ahol a kőre tett matracon egy motor mellett fogunk aludni és lassan 3,5 órája ismerkedünk is az igazi Vietnammal.
Persze a vendéglátó, ez a lány, aki angoltanár, mégsem tipikus vietnami. Itt az átlagember egyáltalán nem tud egy szót sem angolul. Nagyon kedves, szívesen beszélget – ezért is van benne a vendéglátó szervezetben, hogy gyakoroljon. Megérkeztünk egy osztott pályás sugárútra, taxival, a számot nem találtuk, így kénytelenek voltunk hívni őt, aki értünk jött motorral. Majd amíg mi a járdán követtük, ő a forgalommal szemben egyszerűen visszafordult. A kis utcácska, ahol van a háza (1 millió forintnak megfelelő összegért vette, amely egy tanár 2 évi jövedelme, földszinten az előszoba-konyha-fürdőszoba, felette az egy szoba) némileg emlékeztetett más országokban tapasztalt élményekre, kicsit Szicília, kicsit Törökország jutott eszembe, illetőleg Thaiföld. Utóbbi két helyen fordult elő legutóbb velem – és annak is már jó 15 éve - , hogy csak úgy, betonon aludtam. Jelenleg egy matrac, amely nagyjából 1 méter 20 cm széles, az mindössze, ami adott. Tíz napos kényelem után most ez van. Ugyanakkor tudjuk, hogy a vendéglátó minden nap megy sportolni a parkba reggel 4.30 és 6.30 között. Ezek szerint túl sok idő most sem lesz aludni. Miután van nálam két szoknya és 3 póló és csupán egyetlen szandál, ezt tartottam magamnál a további két hétre, ez nem tűnik semmiféle sportolásra alkalmasnak, bár a dzsungelt ebben a profi outfitben tervezem megtekinteni. Mivel annyira rossz alvó vagyok, voltaképp igazán jól sosem alszom idegen helyen, így ebből is látszik, hogy az utazást, a két naponkénti helyváltoztatást nekem találták ki. De tizenöt éve vissza akartam jönni keletre, és most itt vagyok. És mindketten úgy érezzük, hogy most ez így jó. Ez az a helyzet, amelyikben otthonosan érezzük magunkat. Most vagyunk benne a helyi életben, meg feltehetően holnap is, amikor a buszmegálló megkeresése lesz a projekt. Meg az, hogy találjunk helyet, ahonnan kapcsolódni tudunk a netre.
Itt, Saigonban ettünk este is egy levest, amely magasan verte az összes levest, amelyet a három ötcsillagosban kaptunk. Nagyjából 350 Ft, és csúcsminőség. Citrommal, mindenféle izgalmas zöld fűszernövényekkel, csípős paprikával, marhahússal. A vendéglátónk nem evett, mondván, hogy fogyókúrázik. (Pedig minden reggel fut 2 órát.) Igyekszem majd képet csinálni róla. Ha valaki ránéz, azt látja, hogy pont jól néz ki, de nem betegesen sovány, csak vékony. Itt Vietnamban óriási fontossága van annak, hogy egy nő sovány legyen, a férfiak sem kövérek, de van egy-kettő, akiken azért van némi hús is. Nem éreztem magam annyira jól ettől a kijelentésétől, pedig eddig annak örültem, hogy a háromszori korlátlan büfé-étkezés ellenére nem szedtem fel egy dekát sem. (Más években hasonló helyzetekben 2-3 kg egy hét alatt könnyen felszaladt az emberre, fel sem tűnik.)
Most pedig lassan éjfél, a kivilágított házi oltár és a mosógép-hűtő illetőleg a motor mellet elteszem magam holnapra. Valóban egy jó nap volt, különösen azért, mert túléltük és az ilyen helyzetekben az ember végre értékeli jobban azt, amije mégiscsak van. Például azt, amikor világítás mellett tudok egy négyoldalas bejegyzést begépelni, nem a házioltár tompa fényénél. Viszont ha ez nincs, akkor nem jövök rá, hogy tudok vakon is simán gépelni…mindennek csak megvan a maga oka, hogy miért kell nekünk.
Holnap Saigon, Villányi Attila hoteljébe elvisszük a hazaküldendő holminkat, várost nézünk és kitaláljuk, hogy mi lesz a következő állomás. Most itt félbehagyom és reménykedem, hogy hátha bogarak azért nem laknak ebben az előszobában…
