Mezei néző

Június 5-én az utolsó nyílt próbával véget ért Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavató programja és ezek után már élesben, az előadások (hat, június 24-ig!) következnek a beavató-jelleg megtartásával. A rendező magyarázatai szakítják meg a történéseket, amelyek alatt a színpad átrendezése is végbemegy.

Régen volt, tán igaz sem volt, amikor 2007. júniusában a Rajna kincse premierje után a teremből kirohanva egy szegény müpás ajtónállónak kezdtem el magyarázni, hogy miért rossz a rendezés. Azóta minden évben minden egyes Rajnára sikerült eljutnom, néha még főpróbákra is, és a többi ringes előadás közül is csak néhányról hiányoztam.

A Salamon király szorong a többféle álnéven is publikáló Émile Ajar (Romain Gary) 1979-ben kiadott regénye. Kicsit másként nézzük a történetet, ha tudjuk, hogy ebben az évben lett öngyilkos az író volt felesége, és egy évre rá a szerző is véget vetett életének. Ebből a nézőpontból a mű még inkább tündérmeseként tűnik fel, amelyben létezik ugyan depresszió, szorongás, sőt (az előadásból kihagyott) öngyilkossági kísérlet is, de kapunk hozzá egymással valóban törődő embereket, akik ráadásul nemcsak a Jó Barát S.O.S. önkéntes segítő szolgálatot működtetik, de egymásra tényleg odafigyelnek és bónuszként egy igazi rózsaszínű dupla happy endet is. Előfordulhat olyan helyzet, amikor leomlanak a falak két idegen ember között. Ezzel az illúzióval ajándékoz meg minket az előadás.

Most már nagyon vége felé közeledik az évad (és a tanév), tart a POSZT Pécsett, Operafesztivál van Miskolcon (ma Bartók-maraton, jövő héten Carmen Mester Viktóriával a címszerepben), a Wagner napok is megkezdődtek a Müpában, a jövő hét második felében jön a Ring, az Operaház megtartja az évi hagyományos barokk premierjét is - ezúttal Almási-Tóth András rendezi a Tündérkirálynőt, sőt a Kamrában is a jövő héten lesz Dinyés Dániel és Göttinger Pál Cosí fan tutte előadásának a premierje, amelynek a próbáit egész éven át nyomon lehetett követni. (És még elindul a Városmajorban a Színházi Szemle is, vidéki vendégjátékokkal.) Ennyi esemény nem kevés, sőt ez a felsorolás az érdeklődő nézőt akár el is szomoríthatja, hiszen csak az juthat eszébe, hogy ennyi mindenen nem tudok úgysem ott lenni. De, hogyha ez valakinek érdektelen, mert sokkal jobban szereti a komolyzenei koncerteket, akkor nekik jelzem, hogy ezeken túl is van alternatíva. Lehet Bachot is hallgatni, mégpedig a kantátáit.

Őrült gyorsan megy az idő, egy hete még javában tombolt az Operaház Shakespeare-fesztiválja, végül tizenöt napon belül tíz ide kapcsolódó előadást tudtam megnézni (és öt másfélét). Soknak éreztem (ráadásul éppen Shakespeare-nél járunk az egyik osztályban, tehát nekik is az angol szerző darabjairól beszéltem, sőt beszélek még mindig), de mit tehet az ember, azt és akkor kell megnézni, amire lehetőséget ad a műsor.

Azt hittem, hogy az Operaház már nemigen tud meglepetést okozni az évi 36+ premier és mindenféle különleges rendezvény után. Lassan az évad végére érve már nézőként is erősen lehasznált vagyok attól, hogy megpróbáltam ezt a tempót felvenni (és a balettek persze így is kimaradtak). A Shakespeare fesztivál előadás-dömpingje után, amelynek keretében az énekkari művészek minifesztiválja is megtörtént, most néhányan további kreatív ötlettel álltak elő: az Erkel Színház díszletraktárában mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül létrehoztak egy kellemes – részben zenés, részben prózai – előadást, amelyhez rendezőnek felkérték Aczél Andrást, látványtervezőnek Lakatos Márkot. Ma délután ennek a tanúja voltam és most azonnal le is írom a benyomásaimat, hogy legalább ennyi nyoma maradjon ennek az egyszeri alkalomnak. Mivel a nézőtéren jellemzően ismerősök, operaházi dolgozók és két szólista (Geiger Lajos és Rőser Orsolya Hajnalka, akik a kollégákat rendszeresen néző énekesek közé tartoznak) is jelen volt, néhány célzást erős, rokonszenvező nevetés kísért, és nagyon ült az a mondat is június 7-én: „ma az évad első szabadnapján előadjuk a darabot”. A műsor és az énekkar foglalkoztatottságának ismeretében ez nem tűnik igazi túlzásnak.

Utolsó állomásához érkezett a Kamrában az Operabeavató sorozat, amelynek végigkövetése az idei évadom egyik nagy projektje volt. Ez volt a nyolcadik próba, amelyből az első kivételével mindre mehettem és mindről írtam is. A másik, a Gördülő Figaro idén hétszer ment, és most az este első részében elhangzó mellékesen odavetett Dinyés Dániel-mondat által ismét felidéződött.

Aribert Reimann operájának Jean-Pierre Ponnelle által Dietrich Fischer Dieskau számára készített rendezését Anger Ferenc állította színpadra az Operaházban és most két alkalom erejéig elővették, hogy a 31 eseményből álló Shakespeare-fesztivál fényét ez is emelje.

Most először láttam, csak a legutolsó előadásra tudtam eljutni, így ennek az írásnak jelenleg ajánló szerepe már nem lehet, esetleg akkor, ha a későbbiekben előveszik megint. Jövőre nem, aztán az épület felújítása miatt valószínűleg megint nem, de a 2018/19-es évadban akár megint nézhető lehet, ha egyszer óriási energiákat beleölve tető alá hozták.

A Figaro 2.0 Szeged, Győr, Kaposvár, Szolnok és Miskolc után az évad utolsó helyszínére érkezett, az egyetlen olyan vidéki városba, ahonnan a 18h-kor kezdődő előadásról (vége 21.30-kor) még akár vonattal is vissza lehetett az egyébként sem távoli fővárosba jutni

Aczél András és Hábetler András beszélgetős műsora újabb áldozatához érkezett. Ezen a szombaton Kolonits Klárát faggatták, aki igazi meglepetést okozott, ugyanis nem feszengett, nem tért ki és nem poénkodott, őszintén megválaszolta az összes kérdést, amelyeket feltettek neki. Kíváncsian várta, mi jöhet még, láthatóan nem izgult. Néhány esetben azt érzékelhettük, hogy a kérdező maga is meglepődik, hogy mennyire egyszerűen kapott egyenes választ a legkeményebb kérdésekre is.