Mezei néző

Korábban mindössze kétszer láttam az Eltört korsót, bár vidéki színházak műsorán időről időre feltűnik. Nem erőltettem a megtekintést, mivel van egy régi élményem még abból az időből, amikor Szolnokról esti előadás után még vissza lehetett jönni Pestre vonattal. Czeizel Gábor 1995-ös rendezte a darabot a szobaszínházban, és ez összességében is igazán megfogott, és ezt látva egészen beleszerettem Epres Attila színészetébe, akit azóta is követek. Nem nagyon hittem/hiszem, hogy annál jobban eljátszható a szerep, de nem is vágytam ennek a letesztelésére. (Igen, a túl jó élmények is problémásak lehetnek, egyes darabok újabb megvalósulásainak befogadását nyilvánvalóan megnehezítik, sőt néha egészen lehetetlenné is teszik.)

Ezt az emblematikus élményemet mégis sikerült félretenni, és úgy ültem be a Szkénébe a salgótarjániak vendégjátékára, mintha most szembesülnék először a történettel. (Kezdek ebbe most már belejönni, csak ezzel a hozzáállással tudtam nemrég hat Kékszakállút megnézni, muszáj igazán tiszta lapot adni a friss előadásnak.)

Máté Krisztián - Mikecz Estilla - Kaszás Gergő

Tegnap kaptam egy egyszerű kérdést: biztosan jót tesz-e a blogomnak az, amit az utóbbi időben csinálok? – Ezt pont ilyen egyszerűen meg tudtam válaszolni: nem.

NEM volt izgalmas téma sokak számára sem a vidéki 10+ előadás, sem a külföldön megnézett magyar vendégjátékok. Előre borítékolható volt, nem meglepő. A nézők arról szeretnek olvasni, amit nézni is szeretnének (és amelyre ESÉLYÜK IS van), vagy amit már meg is néztek. Tiszta sor.

A különleges kalandok persze így is kellettek nekem, és biztosan érzem, hogy nemigen fogja ezt a Kékszakállú-projektemet semmi felülmúlni idén, és még akkor is megérte, ha a vele kapcsolatos 16 cikk közül van olyan is, amelyikre csak 22 ember kattintott rá. :-) De pont azért, mert ez megadatott, terveztem, hogy áprilisban összekapom magam, és pótolok, sokféle előadást nézek majd meg...

Elfog/Adsz - Eke Angéla és Bán Bálint

Két előadást láttam 24 órán belül a hétvégén, amelyek alapsztorija egy-egy isteni csodatétel köré szerveződött, és mindkettőt a SZFE egy-egy hallgatója rendezte - e három ok miatt kerülnek egy rövid ajánlóba.

Amphitryon és Sosias - Bordás Roland és Dino Benjámin

Mivel a részletes műsor csak ápr. 11-re lesz kész, én is csak akkorra fogom kitenni a saját szövegemet, amelyben kiemelem a számomra legérdekesebbnek tűnő előadásokat.

Addig viszont, hátha van akit érdekel a HIVATALOS sajtóközlemény, amelyet itt változtatás nélkül közlök.

ÍME:

Némi hezitálás után rászántam magam, hogy erről a két előadásról is röviden megemlékezzek, különösen azért, mert NÉZŐI szempontból tanulságos, és hátha lesz más is, aki ennek hatására jobban megbékül majd azzal a helyzettel, amikor azt érzékeli, hogy egy előadás nem hatott rá, vagy nem eléggé, vagy nem úgy, ahogy elképzelte korábban.

A blogom fennállása óta még nem fordult elő, hogy beköszöntött egy hónap, sőt lement belőle négy nap, és még nem volt kint a havi ajánló. Senki nem reklamált, a Föld forgása sem állt le – már csak azért sem, mert feltételezem, hogy aki ezt olvassa, jellemzően két hónappal előre tájékozódik a műsorról egyébként is,mivel a jegyárusítás jóval korábban kezdődik a kőszínházaknál, így rá is kényszerül.

Kis hezitálás után elvetettem, hogy még egyszer külön összefoglaljam akár a mű üzenetét, vagy a hetedik ajtó kinyitásának témáját, vagy az előadás végkicsengésének vizsgálatát. Ez az első részben, illetve a két szereplő kapcsán már bőven megtörtént, és minden előadás új megközelítést adhat.

Itt vannak viszont végezetül a  Kékszakállúhoz fűződő saját korábbi élményeim.

Ezt eredetileg a sorozat elejére szántam, de a legkevésbé lehet érdekes másoknak, vagy talán túl személyes, így a végére hagytam, hogy csak a „keménymag” nézzen bele eleve.

Még egy rész Juditról:

Most már elérkeztünk Judit nézőpontjához.

Ő az, "aki lát", leginkább az ő nézőpontjából látjuk a várat. Amit megtudunk róla, az nem objektív kép, hanem "a Kékszakállú vára, ahogy azt Judit elképzeli". Ez nem lényegtelen szempont, ráadásul csak annyiban fogadhatjuk el valóságnak, hogy a herceg Judit megjegyzéseit nem egészíti ki, nem bírálja felül, hanem hallgat, és gyorsan tovább lép. (Az 5. és a 7. ajtó a kivétel, itt pedig Kékszakállú mutatja be a látottakat, és – a birodalom esetén – nem biztos, hogy Judit is éppen ilyennek véli, de most ő az, aki csendben van.)

Ez az utolsó fejezet, amelyik a Kékszakállú nézőpontjából közelít, utána tényleg áttérünk Juditra.