Most már elérkeztünk Judit nézőpontjához.
Ő az, "aki lát", leginkább az ő nézőpontjából látjuk a várat. Amit megtudunk róla, az nem objektív kép, hanem "a Kékszakállú vára, ahogy azt Judit elképzeli". Ez nem lényegtelen szempont, ráadásul csak annyiban fogadhatjuk el valóságnak, hogy a herceg Judit megjegyzéseit nem egészíti ki, nem bírálja felül, hanem hallgat, és gyorsan tovább lép. (Az 5. és a 7. ajtó a kivétel, itt pedig Kékszakállú mutatja be a látottakat, és – a birodalom esetén – nem biztos, hogy Judit is éppen ilyennek véli, de most ő az, aki csendben van.)
Felmerülhet a kérdés: nem torzító tükörben látja Judit a várat?, nem aránytalanul sok-e a vérfolt? Nem szükségszerűen olyan a férfi, mint amilyennek tűnik – minden néző eldöntheti a játszókat figyelve, hogy mennyi a rávetítés, mennyi lehet az elhangzottak alapja.
A két – egymást felületesen ismerő - ember első estéjét látjuk jövendő otthonukban, de valójában nincs szó klasszikus értelmében ismerkedésről, ez Judit egyoldalú megismerési kísérlete, amely ugyan megvalósul, de igazi célját nem éri el – minél többet tud, annál messzebb kerül megismerése tárgyától. Nincs esély arra, hogy a már megismert emberrel közös életet kezdjen, akkor sem, ha szeretné ezt, és akkor sem, ha közben már teljesen elment a kedve az egésztől neki is. (Ez függhet az adott előadás Juditjától, vagy a rendezői koncepciótól is, hogy Judit merre hajlik.)
Kérdés, hogy egyenlő-e ez a kapcsolat, azonos mennyiségű energiát tesz-e bele a két szereplő?
Nagyon úgy tűnik, hogy nem, Judit kétszer annyit énekel, a legtöbb produkcióban többet is mozog, ő az aktív fél.
Judit már az elején érvként használja a saját önként meghozott (részben kiprovokált?) áldozatait ("elhagytam az apám-anyám, elhagytam szép testvérbátyám,..."), a saját harcát megharcolta még a történet előtt. A semmibe ugrott, megbízott ösztönében, hogy érdemes ezt tennie egy ismeretlenért, és ezzel visszafordíthatatlan folyamatot indított el. Úgy érzi, hogy letett eleget az asztalra ahhoz, hogy most egy "all inclusive" vártúrát kapjon cserébe, azaz megtudjon a Kékszakállúról mindent, amit tudni lehet.
Van néhány előadás, amelyik nem így mutatja be, de a szöveg alapján végső döntésnek, teljes elköteleződésnek értelmezhető Judit lépése, ezért is olyan gyakori, hogy hagyományos esküvői ruhában lép elénk, bár a librettóba ez nincs beleírva. A ruha színe meglehetősen változatos lehet (koncertszerű verziónál különösen), ciklámen, kék, fekete, sőt akár sárga is, amelynek tulajdoníthatunk akár többletjelentést is. Ha már a ruha: szintén gyakori, hogy néha több réteg is van rajta, melyek levetése jelzi a két szereplő közeledését egymáshoz. Van, amikor a túl zárt öltözék (Káel Csaba két utóbbi rendezésében például, de régi operaházi előadásokban is) egyértelműen mutatja, hogy esély sincs valódi kapcsolat születésére.
A kiindulóponton egy zárt és sötét térbe érnek, ahol mindössze hét csukott ajtó van. A Kékszakállú bevezeti Juditot a várba, de semmit nem mutat meg követelés nélkül. A nő valószínűleg nem számított a meghívás után arra, hogy mindent ki kell könyörögni-erőszakolni, de azonnal világos, hogy nem hagyja magát, nem törekszik kompromisszumra: „Minden ajtó legyen nyitva!”
Áldozatot hozott a férfiért, de ez nem jelenti azt, hogy saját személyiségével, késztetéseivel szembe kellene mennie, nem jelent ezen a ponton még önfeladást. (A Kékszakállú esetén az utolsó két ajtó kinyitása már kétségtelenül az, és Judit esetén Kékszakállú világába való teljes beilleszkedés is az lehetne.)
Judit az élete elején van, elszánt és magabiztos (illetve helyenként ezt erőlteti magára), és nem gondolta át eléggé a döntéseit. Neki jóval kevesebb élettapasztalata van, nincsenek zárt ajtói, azaz titkai, sőt azt feltételezhetjük, hogy Kékszakállú már most, a kapcsolat elején "információ-túladagolásban" szenved és mindent tudhat már Judit családjáról, gyermekkoráról, kedvenc ételeiről. Ez lehet az egyik oka, hogy Kékszakállú sose kérdez semmit róla.
Az, hogy tapasztalatlan és nagyon fiatal, egyértelműen ott van a szövegben. Judit a származási családjától szakadt el, nincs még kialakult külön élete, és Kékszakállú figyelmeztető mondatai is erre utalnak. A saját várát nem Juditéhoz, hanem a szülői házhoz hasonlítja („nem tündököl, mint atyádé”). Judit most okozott csalódást az első férfinak ("elhagytam a vőlegényem"), de nincs még elég élettapasztalata a párkapcsolatok terén, így mindent egyszerűen lát. Kékszakállú rejtelmessége hatott rá, információk hiányában rávetített egy idealizált képet, amelynek nem sok köze lehet a valódi férfihoz. A Kékszakállú pedig éppen titokzatossága miatt alkalmas vetítőfelület, akármilyennek elképzelhető. Judit biztos benne, hogy az igazi párjával találkozott és akkor is szeretni fogja, ha alaposan megismeri. (A nő szerelmes, és így hajlamos az idealizálásra.)
Judit az erősebb, ő a kezdeményező, aki valamit megláthatott a férfi értékeiből. Lehet, hogy nem a férfi vonzereje fogta meg, hanem a feladat, a megmentő szerepköre. Biztosra vette a könnyű sikert, nem feltételezte, hogy a férfi annál jóval sebzettebb, mint amit kezelni tudna.
A folyamat elejétől nyomon követhető, hogy időnként visszaretten, azonnal rossz előérzete van, és a vér feltűnése az ajtóknál ezt megerősíti, de makacssága erősebb, mint a józan esze. Pedig fél, hiába próbál ezen úrrá lenni. Azonnal látható, hogy nem olyan a hely, mint amit várt, ráadásul a Kékszakállú nem is hazudik („hideg marad, sötét marad”), de mi van, ha mégis téved? Fut a történet kezdete előtt már befektetett energiái után, és erősen úgy tűnik, hogy vissza egyébként sem fordulhatna, elvágta az otthonához fűződő kötelékeket.
Judit túlságosan is kíváncsi, ez hajtja előre, és emiatt hajlamos - ideiglenesen - saját egyéniségét is háttérbe szorítani. Amíg égetően szükségesnek tartja a kapcsolat fenntartása miatt, úgy tesz, mintha csak a férfi lenne a fontos számára, ami neki még ezen kívül korábban számított, az nem. Talán így is érzi, de a "nem kell rózsa, nem kell napfény" öncsalás. KELL a napfény, hiszen után folyamatosan a vár kivilágosításával van elfoglalva, azaz a Kékszakállú átformálására tesz kísérletet. Képes magát fellelkesíteni, sőt az energiái még a Kékszakállút is meggyőzik, hogy valami mégis lesz ebből a nem túl biztatóan induló kapcsolatból. Judit hatalmas lendülete az, amely beindítja a folyamatokat, a Kékszakállú végül meghajol az akarata előtt, és bár késve, de megmutatja magát. (Ebben azért segít, hogy a Kékszakállú meg is akarja magát mutatni, csak nem egészen.) Ez a lelkesedés viszont egyre csökken később, ahogy a megismerés folyamata halad, és ebben az a tragikus, hogy mivel közben a Kékszakállút is felizzította, ELVILEG,a kezdeti hozzáállással, mégis egymásra találhatnának. De rossz az időzítés, és nincs idő a látottakat megemészteni.
Holnap jön a folytatás, újabb két oldal Juditról.
