Kis hezitálás után elvetettem, hogy még egyszer külön összefoglaljam akár a mű üzenetét, vagy a hetedik ajtó kinyitásának témáját, vagy az előadás végkicsengésének vizsgálatát. Ez az első részben, illetve a két szereplő kapcsán már bőven megtörtént, és minden előadás új megközelítést adhat.
Itt vannak viszont végezetül a Kékszakállúhoz fűződő saját korábbi élményeim.
Ezt eredetileg a sorozat elejére szántam, de a legkevésbé lehet érdekes másoknak, vagy talán túl személyes, így a végére hagytam, hogy csak a „keménymag” nézzen bele eleve.
Az elmúlt hat évben bőven adódtak szélsőséges élményeim a darab kapcsán, még mindig előfordulnak nagy meglepetések, sőt a tavaly májusi „túladagolás” hatására még az is megfordult a fejemben, hogy nem leszek képes többet ezt az operát megnézni, mert már többet nem adhat. Később mégis visszabillentem, majd várakozáson felül sok inspirációt adott egy igazán rossz előadás. A kétkedések után eljött a bizonyosság: mindig jöhet még új impulzus, még van dolgom ezzel a művel.
Az első saját élményem még a gimnáziumi évekre tehető, a miskolci Földesben Juhász Tibor minden ajtónak egy külön énekórát szentelt, és azóta nem hagy nyugodni a darab. Nemrég hasonló élményéről számolt be egy volt évfolyamtársam is, akivel, a luxembourgi előadást néztük meg együtt, amelyik egészen különleges módon mutatta be a két szereplő kapcsolatát, talán a legmesszebb kerülve a szerzők által kijelölt pesszimizmustól.
Azóta összesen 56 élő előadást láttam, de hozzátenném, hogy ez a mennyiség 30 év alatt jött össze. 1989. június 8-án volt az első az Operaházban, Kováts Kolossal és Komlósi Ildikóval. (Komlósi Ildikó még mindig elemében van, azóta is szünet nélkül a csúcson, most fog nemsokára eljutni a 185. Juditjához, New Yorkban a Carnegie Hallban, Cser Krisztián oldalán.)
Az első években mindössze azokat a Kékszakállú előadásokat néztem meg, amelyek az utamba kerültek, és ugyan előfordult (Kovalik Balázs rendezésével), hogy egy héten belül kétszer is betévedtem az Operába, de ekkor még csak a darab és a rendező érdekelt. Megjegyeztem az énekeseket, de nem merült fel, hogy kövessem a pályájukat is.
2006 márciusa után (Kovalik – Mozart-Maraton) kezdett számomra a szereposztás általában is érdekelni, de Bartók operája a korábbinál fontosabbá csak évekkel később vált.
2013. nov. 9-én volt „a függönyös” Kékszakállú bemutatója, amelyik sok ellenérzést keltett bennem, de "részvétből" négyszer is megnéztem. Az énekeseket (Bretz Gábor, Mester Viktória) nagyon megviselte, és ez volt az első helyzet, amikor az előadók nézőpontjával azonosultam. Nagyon nem szerencsés, amikor egy énekesnek egy függöny áténeklésére kell az energiáit ráfordítania. Egyértelműen felesleges csuklóztatásnak tűnt a rendezés néhány megoldása, és ez nagyon kiakasztott. Négyszer láttam két héten belül, és háromszor meg is írtam, annyira dühített.
Ez volt az első eset, hogy ugyanabból az előadásból rövid idő alatt többre is beültem, ekkor éreztem rá, hogy a kis eltérések is fontosak és érdekesek, így paradox módon ez mégis talán az egyik legfontosabb Kékszakállú-élményemmé vált. Még később is sokszor láttam, összesen tizenegyszer, csakis az énekesek miatt. (Ennek a vállalkozásnak tényleg volt köze a mazochizmushoz is, egyáltalán nem tudtam megbékülni a rendezés koncepciójával akárhány megtekintés alapján sem.)
Hasonlóképpen lényeges volt, hogy néhány nappal később megkaptam a Miskolci Operafesztivál egyik Kékszakállújának a felvételét, amely egycsapásra borította az összes elképzelésemet a darabról (KERO rendezte, Rálik Szilvia és Cser Krisztián énekelték), minden más korábban látott változat igazán statikusnak tűnt ehhez képest. (A Miskolci Operafesztivál többi előadásáról még felvételeket sem láthattam, szó nincs arról, hogy teljes átlátásom lenne az elmúlt 30 év összes Kékszakállújáról, csak hallottam egyes előadásokat emlegetni, hogy "az volt az igazi". Meglehet, de nem voltam ott, így rám nem hatottak. Az Operaház archívumának elérhető felvételeit viszont még a 2015-ös sorozat előtt a rendelkezésemre bocsájtották, és egy hétvége alatt mindet meg is néztem.)
2014 őszén a mű első 15 perce alapján (Bartók Emlékház – Vörös Szilvia, Cser Krisztián) éreztem azt, hogy a korábbiaknál közelebb jutottam a darab lényegéhez, és az „Ajtók nélkül” című bejegyzéssel a kezdetét vette a Bartók operához fűződő kapcsolatom mindmáig tartó intenzív szakasza. Ennek hatására jártam Kékszakállú-nézőben Kijevben, Milánóban, Bécsben, Katowicében, nem előzmény nélküli ez a mostani nekilendülés. Két éve nem voltam elég elszánt, nem terveztem időben, így a korábbi BFZ-turné másik két állomásáról lemaradtam, de most csak sikerült megnézni hatot a hét idei BFZ-Kékszakállú közül - a két müpás után Hamburgban, Luxembourgban és Párizsban is, majd újra Pesten.
Nyilván a zenekarnak és a fellépőknek is a holnapi utolsó lesz a legizgalmasabb, amelyiket nem láthatok, hiszen még a BFZ sem lép fel minden hónapban a Carnegie Hallban, de mindent nem lehet, és még mindig örülök, hogy hat is megadatott. (Bezzeg Juditnak mind a hét ajtó kellett…)
A Kékszakállú kapcsán eddig összesen 56 posztot írtam. Ha valaki elolvassa ezeket, látni fogja, hogy a posztok jelentős része Cser Krisztián Kékszakállú-alakításait elemzi (mostanáig 22-szer láttam ebben a szerepben, bár lehet, hogy közben elszámoltam, és még többször). A basszista szenvedélyes kötődése a Kékszakállúhoz, a figurával való azonosulása, és képessége arra, hogy a partnereihez érzékenyen alkalmazkodva mindig átalakuljon, nagyban felelős azért, hogy „csapdába estem”. Minél többet néztem, annál inkább érdekelt, hogy még mi jöhet, a turné előadásain is okozott meglepetést a művész. Nemrég – Vilniusban – láttam igazán méltatlan helyzetben, felkészületlen Judittal, és ennek ellenére is képes volt a szerepet átlelkesíteni, a helyzethez alkalmazkodva kétféle verziót is mutatott, így a teljesítménye még kiemelkedőbbnek tűnt, mint átlagos helyzetben. Most ebben az éppen befejeződő sorozatban két „igazi” Judittal is kárpótolta az élet/a BFZ. Vizin Viktória és Komlósi Ildikó nagyon másként mutatta be a szereplőt, engem más-más okból, de mindketten megfogtak, lehetett nekik drukkolni minden alkalommal.
Az utóbbi hat évben egyébként kivétel nélkül mindenki mást is megnéztem, akit Pesten látni lehetett ebben a darabban énekelni, de hasonló hőfokú kötődést a címszerephez nem észleltem eddig egyetlen más énekesnél sem. Nem bántam, hogy Fischer Iván is Cser Krisztiánt választotta a saját koncertjei címszereplőjének, és ez persze nagyságrendekkel fontosabb tényező, mint az, hogy nekem elsősorban (=nem kizárólag, de leginkább) ő testesíti meg „A” Kékszakállú herceget, és képes leszek holnap – hajnali háromkor – az élő közvetítést is meghallgatni. Csak az a kár, hogy nem videós, akkor még feltehetően össze is kapnám magam egy újabb bejegyzésre…
Így viszont a témának vége, nem is tudok újabb kitűzött Kékszakállúról.
(Pedig csak meg kellene ünnepelni Balázs Béla halálának 70. évfordulóját május 17-én, amely után már teljesen szabad a pálya, jogdíj és az örökösök esetleges beavatkozása nélkül elő lehet majd a művet adni, akárhol, akárkiknek és bárhogyan…)