Az ilyen előadások miatt járok színházba.
„A félelem”-nek nemcsak értékelhető a jó minősége és a mondanivaló fontossága, de menet közben jó érzés nézőnek lenni. Élvezzük a játékot. Ezt így együtt olyan sok előadás nem tudja nyújtani, és az ember hajlamos egy idő után a részértékeknek is örülni. De most nem ez van, az EGÉSZ működik.
Bányai Kelemen Barna - Hernádi Judit
Legjobb új magyar dráma, legjobb független előadás, legjobb díszlet – ebben a három kategóriában kapott a színikritikusoktól jelölést Kelemen Kristóf darabja és rendezése, és a háromból az első kettőben meg is kapta a díjat. Az egyébként rendkívül jó hangulatú átadón a rendező minden egyes munkatársát felsorolta a beszédében – az első díjnál a háttérmunkásokat és alkotótársakat, a másodiknál a színészeket – és már-már azt vártam, hogy a Trafó jegyszedőinek is név szerint köszönetet fog mondani a munkájukért. Emlékezetesen rokonszenves volt ez a gesztus, amellyel minden más köszönetmondón túltett, és a jelölések egyértelműen ráébresztettek, hogy ezt az előadást, illetve a szintén sok jelölést kapott másik trafós produkciót is meg kellene néznem végre. (Az Ügyre menni is fogok december közepén.)
Baki Dániel - Józsa Bettina
2018 októberében volt a bemutatója a K2 és a MU Színház együttműködésében létrejött előadásnak, amely a társulat improvizációin is alapuló saját fejlesztésű teremszínházi produkciója, kifejezetten diákok számára, Fábián Péter rendezésében.
Fábián Péter, Domokos Zsolt, Borsányi Dániel és Borsi-Balogh Máté
Horváth Csaba nem először nyúlt Tar Sándor szövegeihez, és aki azon gondolkodik, hogy kell-e neki ez a Monteverdi ÉS Dargay Marcell zenéjével és két operaénekes közreműködésével megbonyolított mozgásszínházi előadás, azoknak csak azt mondhatom röviden: akinek a „Te országod” tetszett, vagy Horváth Csaba más korábbi opuszai (lsd. A nagy füzet vagy a viszonylag friss Káprázat), azok ennek a célközönségébe is egyértelműen beletartoznak. A következő elődadás december 3-án lesz!
Ma arra ébredtem, hogy hirtelen megértettem, hogy miről is szól nekem a múlt szerdán, azaz immár öt nappal korábban látott "...és Echo" című előadás. Vannak ilyen "kapszula-előadások", amelyekben nem azonnal oldódik fel az ember, sőt lehet, hogy nézés közben olyan nagyon nem is ragadják el, viszont utána még napokig foglalkoztatják a nézőt. Ezekben a helyzetekben aztán napokig írom a bejegyzést, és várom a megvilágosodás pillanatát, amely azért rendszerint el is szokott jönni - a blogírás hozzásegít ahhoz, hogy mélyebbre ássak, és felfogjam, hogy nekem miért volt dolgom azzal a művel, miért kellett ott lennem és nem máshol.
Erről a múlt szerda estéről jöjjön tehát a bejegyzés:
Abszurd show a műfaji megjelölése a Terminal Workhouse még mindig újnak számító előadásának, amelynek a szept. 26-i bemutatója helyett a mai második előadására tudtam menni. Az előadás két óra, szünet nincs.
Írni vagy nem írni - az itt a kérdés. - Molnár Gusztáv
Eddig csupán egyszer láttam Eisemann Mihály – Halász Imre - Békeffi István "Egy csók és más semmi" című operettjét, mégpedig 2003. februárjában a Vígszínházban, amelyikre viszont cserében elég jól emlékszem még mindig. (Többek között Eszenyi Enikő, Kern András játszották, és Reviczky Gábor, aki a Vidám Színpadon éppen ma is nézhető ugyancsak a bíró szerepében, mint 16 éve) Ez most a második alkalom volt:
Hevesi László és Vida Péter
Még nincs egy hete, hogy Hollerung Gábor bátornak nevezte a kortárs zenét népszerűsítő koncertjére összegyűlt (nem túl népes) közönséget. Aki eljött, az érezhetően élvezte a programot, mivel az elhangzott művek (várakozáson felül) könnyen befogadhatóak voltak.
Ezúttal fordított a helyzet: a közönség a Katona és konkrétabban Ascher Tamás rendező korábbi előadásai alapján biztosra ment, megtöltötte már a főpróbán is a teljes nézőteret, de ahogy körülnéztem a 105 perces előadás vége után, leginkább értetlen tekinteteket láttam magam körül.
Mi ez? Kiknek érdemes megnézni A fehér szalagot?
Ez itt a kérdés.
A megtekintés után azonnal leültem megírni a benyomásaimat, és sose gondoltam, hogy majdnem két hétig nem fogom elengedni az előadást. Úgy tűnik, hogy időről időre beesek ebbe a csapdába, ahogy nemrég a Káprázat esetén is történt. (Azóta voltam további 16 eseményen, amelyekről négy kivétellel bejegyzés már olvasható is.)
Ma már újabb premier lesz a Tháliában, az „Egy csók és más semmi”, így most már azt megelőzve lezárom ezt az írást is. A két bemutató közös pontja három szereplő (Molnár Piroska,Tamási Zoltán és Zayzon Zsolt), akikre nyilván üdítően hathat, hogy ennyire eltérő műfajokban is kipróbálhatják magukat. A mezei nézők mindenesetre szeretik látni ugyanannak a színésznek a többféle arcát. Mondhatnám (és mondom is), hogy "Molnár Piroskát bárhányszor és bármiben!" - akit 1985 óta nézek rendületlenül, de ráadásul ebben a szereposztásban nem ő az egyetlen, aki számomra kiemelten fontos színész. Sőt: mivel Tarnóczi Jakab rendezéséről van szó, már csak miatta is érdekelt volna ez az ismeretlen darab. Ott volt a helyem a Tháliában még a sorozat elején, és ez volt a szeptemberem egyik legjobban várt előadása.
Mentes Júlia Virginia
A Bernd Róza kemény és komor előadás, nem illeszkedik a színház alapvetően szórakoztató célzattal készült produkcióinak sorába, amilyen feltehetően a ma színre kerülő zenés vígjáték is lesz. Ugyanakkor kivételes minőségével feltétlenül méltó a figyelemre, és jó lenne, ha éppen ezért bevonzaná a „művészszínházakra” specializálódó nézőket is, akik pont a Tháliába nem szoktak járni. Akinek tetszett a Katonában a Leláncolt (avagy vitrinbe zárt) Prométheusz tavaly, vagy Az eltört korsó (amely a Szkénében is megy) azoknak feltétlenül meg kell néznie Bernd Rózát is.
A múlt hét eseménydömpingje (Purcell Kórus és Erkel Kamarazenekar, Kálmándy-gála és Gyöngyösi-mise - ami a koncerteket illeti) után a hét újabb kihagyhatatlan programmal kezdődött: Ferruccio Furlanetto ismét Magyarországra jött és az ő estjével vette kezdetét ez az újabb eseménydús hét, így ezzel folytatom:
