Szakonyi Károly komédiája 1970-ből eddig is több mint száz különböző rendezésben került színre, nemcsak Magyarországon. A darabot a TV-nek köszönhetően is sokan ismerik; így nem meglepő, hogy a veszprémiek hétfő esti előadása telt ház előtt ment le a Thália nagyszínpadán. Az előadás előtt Oberfrank Pál élvezetesen és elhivatottan beszélt a színház céljairól és a műsorpolitikájukról. (Ezekről lsd. a bevezetőt.)
Az Adáshiba optimális választás, a közönség szereti ÉS ráadásul élő magyar szerző műve. (Mostanában nagyon kellenek a kortárs magyar szerzők, nemcsak praktikus okokból.) Sőt mi több: ennek az előadásnak még a szereposztása is vonzerővel bír. Bódog és Bódogné szerepében Eperjes Károly és Esztergályos Cecília, szomszédnak pedig Reviczky Gábort hívták meg.
Már Arisztotelész is írt a ráismerés öröméről, és a nagy nevek esetén működik is ez a hatás. A közönség először megszeret valakit, és ezek után szeretné ismét látni tőle a már ismert gesztusokat. Nem vágyik másra, nem akarja a kedvencét új oldaláról megismerni. Ez az igény az, amelyet tudatosan vagy ösztönösen elfogad a befutott színész, és talán ezért sem akar változtatni már bevált eszköztárán. Ehhez a rendező hasonló okokból asszisztál, mert egy igazán jelentős művészt se bántani, se terrorizálni nem akar – esetleg nem is érez magában akkora erőt, hogy forradalmi változást idézzen elő. Kellő elszántsággal és hittel pedig ezekkel a színészekkel is megtörténhetne a csoda, és összejöhetne ismét egy megrázó nagy alakítás, bár nem biztos, hogy fájdalommentesen. Hol az a rendező, aki ezt a nagy mutatványt végrehajtja? (Itt utalnék a tavalyi Illatszertárra, amelyben ez az attrakció megtörtént, Kernről lefoszlott a „kernség” és lám, a produkció a legjobb szórakoztató előadás díját kapta a Vidor fesztiválon. Van esély a régi dicsőségek után újabb nagy tettekre is, én ezt bizonyítva látom. És persze vannak nagy művészek, akik tudatosan harcolnak a rutin ellen, erre ékes bizonyság Molnár Piroska pályája, aki ennek a fesztiválnak is minden előadásán jelen van, feltehetőleg zsűritagként.) A színházban egyébként is a pillanat számít, mindig vannak nézők, akik tudatlanul érkeznek és abból az egy előadásból ítélnek. Ha tetszik, ha nem, a színész minden este megmérettetik.
Ez volt a legfőbb gondolatom, amely végig az eszemben járt a hétfői előadás közben, nézve a három neves színész játékát. Milyen kár, hogy nem segített nekik a rendező Tordy Géza, hogy a megszokott formájuknál többet nyújtsanak. Itt mondhatja valaki, hogy nagyszerű volt ez így, sokat lehetett nevetni, és minden jó volt, ahogy történt. Megszoktuk őket így, nem vágyunk többre.
Szakonyi Károly az Adáshibában ugyanezt a kényelmes életszemléletet állítja a középpontba, nem túl élesen, megbocsájtóan, de mégiscsak azt mutatja, hogyan vegetálunk mi mindannyian, nézzük a tévét és nem figyelünk egymásra. Elvagyunk így is, erőlködés és igazán megélt tragédiák és katarzis nélkül is.
A veszprémi előadás családját figyelve a mai nézőnek az a benyomása támad, hogy ennek ellenére valójában mégis csak egy idillt akar a rendező elénk tárni. Mert mi is történik? A családanya (Esztergályos Cecília) nem is igazán figyel a tévére, kiszolgál mindenkit, nyoma nincs a kedélyén annak, hogy ne ez lenne a világ rendje. Sietősen, sasszé mozdulattal tovalibben a készülék előtt, mondja a magáét és kicsit sem zavarja, hogy ez senkit sem érdekel. Jó a közérzete, jól ápolt, nagyon fiatalos jelenség, a kor nemigen hagyott nyomot rajta. Jó ránézni.(Zárójelben jegyzem meg, hogy Esztergályos Cecília neve hallatán még mindig az első előadás jut eszembe, amikor élőben láttam 1987 táján a Várszínházban, mégpedig a Macska a forró bádogtetőn főszerepében. Mély élmény volt, nagyszerű színház. Néhány év lepergett azóta, akkor Trokán Péterrel, most már Trokán Annával van egy színpadon. ) Ugyanígy jó kedélyű az Eperjes Károly által játszott férj, lóg a gatya rajta, de ettől még élvezi az életet. Nyugodtan szivarozik és a gyerekei életét még a tévénél is felületesebben követi nyomon, de zakót húz az ünnepi vacsorához azért. Hol itt a probléma? Dönci és felesége, Saci félig-meddig lelkesen vesznek részt a családi programon, utóbbi még a terítésben is segít. Vanda ugyan kihúzza magát, de mégis köztük marad, mert erőtlen. Egyedül az ünnepelt Imrus az, akit émelyít ez a közeg és talán képes lesz kitörni.De lehet, hogy mégis visszajön a sáljáért, ennek van talán a legnagyobb esélye.
Ha igazán komolyan nem is figyeltek egymásra, legalább a tévét közösen nézték. Együtt voltak. Bár igaza van a szerzőnek, a veszprémiek által felrajzolt család tagjai nem vennék észre a messiást és csodáit sem. De mivel nem foglalkoznának vele, a felfeszítését sem kezdeményeznék. Nincs kínhalál, de nincs megváltás sem. Persze ez a mai Krisztus korántsem olyan vehemens, mint az, aki annak idején a jeruzsálemi templomból kiverte a kufárokat. Mintha annyira nem is erőltetné a tanításait...
Ez a kettősség az előadásra is igaz. Nem kínszenvedés nézni, ahogy néhány „nagyon lila” és félresikerült művészszínházi produktumot. Nem nézegettem az órám, nem vártam a szünetet. Egyfelől. Másfelől pedig nincs kockázatvállalás sem az előadásban, az sem igen fordulhat elő, hogy valaki éppen ennek hatására akarna az életén változtatni – ami elvileg célja a művészetnek. Nem, nincs igazából tét. Le van bonyolítva. A néző kap egy alapvetően kellemes estét, de kibillenteni nem fogják a megszokott mókuskerekéből. Mert nem is cél.
Pedig lehetne karcosabb is az előadás, a fiatalabb veszprémi színészgeneráció nyitott. Az ő esetükben nem érezni, hogy alakításuk némileg a bohózat felé billenne, bár ennél a mondatnál muszáj hozzátenni, hogy ez a szerepekből is adódik némileg. Különösen a családfő szerepében lenne nehéz „józannak” maradni és visszafogottan, egy kevésbé komikus karikatúrát játszani. Meg lehetne csinálni, rendezői kényszer nélkül is – óriási önmérséklettel. Mert benne lenne Eperjes Károlyban egy másik, ennél kevésbé felszínesen megformált Bódog esélye is.
Oberfrank Pál egészen nagyszerű Emberfi. Az idei évadban sokat fog játszani, mert szükség van rá. A sajtótájékoztatón ezt indokolta: „ilyen alkatú és korú színész nincs minden utcasarkon, mint én” és ebben tökéletesen igaza is van. (És ilyen szuggesztív sem.) Felesleges magyarázkodni, az egyik legjobb igazgatói döntése, ha gyakran lép színpadra. A hétfői előadáson nagyon egyszerűen, néhány gesztussal rakta fel az 1969-ben ismét a Földre jött Krisztust, akinek ezúttal az a pechje/szerencséje volt, hogy egy magyar család albérlője lehetett. Nem bántják, a maguk módján szeretettel fogadják, csak éppen nem figyelnek túlságosan arra, amit mond vagy tesz. Hiteles, hogy Imrus a hatására változtatni akar – az már egy másik kérdés, hogy képes lesz-e rá. Az őt játszó színésznek – a színlap két nevet tüntet fel, nem derül ki, hogy ezen az estén Habóczki Mátét vagy Ticz Andrást láthattuk - van talán a leghálátlanabb szerepe, kevés jelenet és kevés szöveg. Nem rossz, hozza, amit kell, rajta nem múlik az este.
Vanda és Dönci, Imrus két testvérének szerepében Darabont Mikold és Chajnóczky Balázs játéka szintén jó, egy másik, keményebb előadásba is beilleszthetőek volnának. Trokán Annát már többször láttam és most is tetszik, amit csinál. Saci egészen kidolgozott személyiség lett általa, sok mindent megtudunk róla. Segíti a jó jelmez, Szlávik István munkája. (Érdekes lenne, ha valaki végre kihasználná, hogy itt van magyar színpadon a két tehetséges Trokán lány, akik roppantul hasonlítanak is.)
A díszlet (Perlaki Róberté) feltétlenül illik a koncepcióhoz, egy olyan szobabelső, amelyik még a világháború előtti bútorokkal van berendezve. Elhihetjük, hogy a szekrényben egy moly rágja a családfő szmokingját. A családnak volt annyi ízlése, vagy még inkább: nem volt elég pénze ahhoz, hogy modern kisbútorokra lecseréljen mindent. Ez a pozitívum feltétlenül a javukra írható.
A rendező szerencsére nem akarta modernizálni a darabot, bár az ajánló lezárásában kiemelik, hogy „még ma is aktuális problémákat vet fel. Sőt!” Jó, hogy nem tette mondjuk IKEA háttér elé az egészet, ezért is jár egy nagy piros pont. Mert mi történne ezzel a darabbal mai közegben? Azonnal hiteltelenné válna.
Ma ugyanis valóban idillnek számít a közös tévézés. Aki teheti, a fiatalok feltétlenül, „bedrótozva” közlekedik és a mai világban valószínűleg mindenki egészen más programot nézne a saját számítógépén vagy ipodján. Hol lenne a közös téma? Nem, ma már nem tudjuk ugyanolyan szemmel nézni az Adáshiba Bódog-családját, mint negyven éve. Lehet, hogy valóban idill az, amit látunk és az pedig főleg az, hogy egy magyar darabnak ekkora sikere van még, amilyen a veszprémieknek kijutott ezen az estén a Tháliában. Most is az „örülni” a kulcsszó.
