Mezei néző

Van olyan, amikor egy hétvége nem egészen úgy alakul, ahogy az ember szeretné, de mégis be kell látnia, hogy hasznos volt, vagy "jó volt ez így a gyerekeknek". A Magyar Színház szombati bemutatója nagyon tetszett a fiamnak, valószínűleg még sokszor megnézné, ha tehetné, ugyanakkor én csak azt tudtam megállapítani, hogy már megint nem én voltam a célközönség. Egy napja gondolkodom az okain, hogy miért is hagyott hidegen. Rövid bejegyzés következik.

Az Armel Operafesztivált figyelve a mai este is az jutott eszembe, hogy lám, ilyen lehetett a XVIII.-XIX. század közönségének az élete. Odamentek a színházba az ismeretlen operára (jó esetben hallottak valamit harangozni a szerzőről), és mindig benne volt az erős kockázat az estében. Aztán, ha siker volt, ment néhányszor, de mindig szükség volt az újabb művekre rövid időn belül. Nyilván a legtöbben erre most azt reagálnák, hogy a megvalósítás (a rendezés, az énekesek) miatt most is van rizikó-faktor. Ez igaz. De mégsem ugyanaz beülni az ennedik Pillangókisasszonyra, mint például megnézni egy mai szerző operáját, amelyik történtesen egy kémiaórán játszódik...

Igen, ez lenne a műfaj továbbélésére a garancia, ha folyamatosan születnének újabb operák. Gondoltam, amikor az Armel Operaverseny és fesztivál második előadására elindultam. Ettől a svájci Figaro-variációtól sokat vártam, többek között kedélyállapotom megjavítását. (Ha ezt a tegnapi előadás tudta, a mai is hasonlóan hathat, gondoltam én.) A dolgok mégsem ilyen egyszerűek....

Varázslatos műfaj az opera, rendkívül eltérő hatásokra képes, akár ugyanaz az előadás is. (A keddi operakaland hatásairól nemsokára külön bejegyzés következik, miután nagyjából százhúsz diákkal végigbeszéltem a témát. Nagyok a végletek.) Én csak a szeptember folyamán látott operák kapcsán szintén elmondhatom, hogy igazi hullámvasutazáson vettem részt, hol katartikus élményt, hol kegyetlen unalmat, hol pedig mély fájdalmat okozott ugyanaz a darab. A mai előadás viszont a legjobbkor jött, megtette azt, amire csak a zene képes ("solo la musica") - megnyugtatott és föloldotta a mai rosszul sikerült napom feszültségeit. 

Joe DiPietro 1998-ban írt sikerdarabja eljutott hozzánk is, mégpedig a Belvárosi Színházba. Az előadást látva megállapítottam, hogy nem véletlen, hogy az Off-Broadway előadás két év alatt nyolcszáz alkalommal ment. Egy általános amerikai jelenség áll ugyanis a középpontban, a családok szétköltözése, és emellett a darab jó lehetőséget ad már pályájuk vége felé tartó "jelentős" színészek számára. Mivel mostanában mintha az eredendően nem túl mobilis magyar népesség erőteljesen megmozdult volna és a fiatalok jelentős része az EU nyugatabbra fekvő államai felé vették az irányt, nagy és népszerű művészeink pedig nekünk is vannak - ez a darab jóval kevésbé idegen tőlünk, mint lett volna a keletkezés idején. Nekem a sajtóbemutató nagyon kellemes estét szerzett. Jó volt az időzítés, pontosan erre az előadásra volt szükségem.

Nem színházi esemény volt a Rózsavölgyiben ma délután, hanem könyvbemutató. Az egyébként hetven személy befogadására alkalmas teremben nagyjából százötvenen zsúfolódtak össze. Még az előtérben is álltak. Ebből azt a merész következtetést vonom le, hogy lesz érdeklődés a szerző új könyvére, amely a valóban zseniális "A fehér király"-t kilenc év után követi.

Donizetti operájából először - harminc éve ennek már - Nemorino románcát hallottam Pavarotti előadásában. Azt viszont talán több ezerszer is, mire találkoztam a teljes művel. Mivel a mai előadásra a József Attila Gimnázium teljes tantestületével és diákságával vonultunk ki, így ma igazán nekem az volt a fontos, hogy azoknak hogy tetszett az előadás, akik még sosem láttak operát. Az eddigi visszajelzésekből az derült ki, hogy vegyes fogadtatásra talált a mű. Az alábbiakban a saját nézői benyomásaim következnek, ahogy mindig. A címválasztásból talán ki is derül: ma délelőtt - a darab szellemének megfelelően - Nemorino szemszögéből éltem át a történetet. Vele mentem, vele ültem a gödörben, amiből csak az előadás végére sikerült kikapaszkodnunk a műfaj kívánalmainak megfelelően. ("A szerelem magánzárka" - ennek megfelelően hősünk is egyedül szenvedi végig a történéseket, de jó esetben az 1800 néző mégiscsak bevonódik.)

Ez a színházi estém ismét bizonyította azt, amit eddig is tudtam: színházba az előadásra maximálisan ráhangolódva, pihenten érdemes menni. Sok múlik a befogadó állapotán, akinek a fejében végül megszületik az előadás. 

A fentiek ismeretében, de a körülmények kényszerétől hajtva egy igazi pörgős nap után rogytam le boldogan, várakozásteljesen a Radnótiban. Le tudtam ülni az első sorba, ahova leginkább szeretek, ahonnan jó közel vannak a színészek és meg lehet közelről figyelni minden apró rezdülésüket.

A múlt évadban 99% fölé emelkedett az Örkény Színház nézettsége. Ez volt a legfontosabb hír azon a röpgyűlésen, amelyet a szervezők és a színházat pártoló pedagógusok részére szerveztek közvetlenül a főpróba elé. Nagy dolog ez, különösen azért, mert 13 évvel ezelőtt 77%-on állt ez a mutató és szabályosan, 2%-onként emelkedett. Egészen tavalyig, amikor viszont 4%-os növekedés lett belőle. Most már innen nehezebb lesz, meg kell a színházat ezen a szinten tartani. A nagyobb emelkedés okait lehet magyarázni, a színház kiváló drámapedagógiai programja is egyik oka ennek (IRAM - Neudold Júlia vezetésével), hiszen aki egyszer ezen részt vesz, utána másik előadásra is szívesen visszaül. Persze volt hatása annak is, hogy az Alföldi-féle Nemzeti megszűnésével felszabadult nézőrétegek útja egyenesen ide (is) vezetett, egy interjúban maga Vidnyánszky Attila mutatta meg ezt a lehetséges megoldást. A nézők pedig hallgattak rá.

Én a legfőbb okot abban látom, hogy az utóbbi évadokban egyre kevesebb olyan kevésbé sikerült előadás maradt tartósan a repertoáron, amelyet látva valakinek elmehet a kedve az Örkény további látogatásától. Ez a kulcs. Akár vakon is be lehet ülni egy este, biztos, hogy minőséget lát a néző. A jól összeválogatott színészgárda erre az egyik garancia. Csak gratulálni lehet ehhez és megismételni Mácsai Pál tavalyi szavait: "most van itt az aranykor". Ha minden jól megy, ez már a harmadik évada lesz....(az én benyomásaim szerint). Ezek után essen szó magáról az új bemutatóról is...

Nem Pesten történt, amit hallotok - most kivételesen kitettem a lábam a fővárosból, ami már önmagában is ünnep. Muszáj lenne a vidéki városokat is rendszeresen színházlátogatni, ahogy kollégista koromban meg tudtam tenni - jutott az Agárdra menő vonaton eszembe. Szombat lévén persze bő választék lett volna negyedórás körzetben is, ma volt a Centrál Színházban a Nézőművészeti Kft-vel közös bemutató (A hal nem hal bele), amelyet mindenképp látni szeretnék később, sőt megnézhettem volna a Marczibányi Téren a Varsói melódiát, amelyre szintén régen készülök (Pinceszínház előadása), sőt egy ideig ez is szerepelt a naptáramban. Ezeken kívül nagyon erős esélye volt a Május!-nak, amelyet a Szkénében épp ma este játszottak a dunaújvárosiak... E nagyon csábító lehetőségeket látva, és néhány tavalyi hasonló helyzetből okulva, habozás nélkül inkább a Gregor emlékkoncert mellett döntöttem. És egy kifejezetten jó élményről tudok beszámolni.