Az Armel Operafesztivált figyelve a mai este is az jutott eszembe, hogy lám, ilyen lehetett a XVIII.-XIX. század közönségének az élete. Odamentek a színházba az ismeretlen operára (jó esetben hallottak valamit harangozni a szerzőről), és mindig benne volt az erős kockázat az estében. Aztán, ha siker volt, ment néhányszor, de mindig szükség volt az újabb művekre rövid időn belül. Nyilván a legtöbben erre most azt reagálnák, hogy a megvalósítás (a rendezés, az énekesek) miatt most is van rizikó-faktor. Ez igaz. De mégsem ugyanaz beülni az ennedik Pillangókisasszonyra, mint például megnézni egy mai szerző operáját, amelyik történtesen egy kémiaórán játszódik...
A harmadik versenynap helyszíne az Erkel Színház lett. Miután a Solti György terem sem telt meg teljesen az előző napokon, várható volt, hogy az Erkel még üresebb benyomást kelt majd. Összességében jóval többen voltak ma este, csak az óriási nézőtéren veszett el az a párszáz ember. Ilyenkor mindig szomorú vagyok egy kicsit, hogy 200 forintos diákjegy árak mellett sem telik meg kortárs operára legalább a földszint, kevesen mernek kockáztatni, pedig az előadásokért most nem is kell vidékre utazni.
A két egyfelvonásost a kiadott sorrendtől eltérő módon láthattuk. Utólag egyet tudok érteni a döntéssel, tekintve, hogy az első darab kissé langymeleg hangulatú volt, míg a kémiaóra-paródia a közönséget szinte felvillanyozta.
Én kifejezetten élveztem az operák cseh nyelvűségét, és persze erről megint az jutott eszembe, hogy mennyire szeretnék egy igazán jó Ruszalkát látni. Minél hamarabb.
Krcek egyfelvonásosa, A császár új ruhája ugyanarra az alapmesére nyúlik vissza, mint Ránki György Pomádé királya. A Pomádéhoz képest ez a zene és ez a történet kevéssé fogott meg, de ez akár adódhat abból is, hogy Toronykőy Attila rendezéséhez eléggé kötődöm és legutóbb az előadásának felvételét tegnap láttam... Ha ettől el tudnék vonatkoztatni, akkor valószínűleg jobb lenne a mérleg. Így viszont csak egy korrekt és szerencsére nem aránytalanul hosszú egyfelvonásos operáról tudok beszámolni, amelyben jelentős szerepe volt a sakkfigurákból álló karnak a kissé mísz-hangulatú királyon és az általa ugráltatott udvari bolondon kívül.
Ahogy nem hozta a királyt lázba a nősülés és az uralkodás lehetősége, úgy minket sem hozott lázba a történet. Hiába voltak a kar tagjai félig fekete, félig fehér ruhában, az előadás nekem inkább szürkének tűnt. De fájni nem fájt, nem éreztem azt, hogy haza kellene azonnal futni.
A második részben Kerek Gábor Paródiáját láttuk. Kissé kétkedve néztük az üresen tátongó zenekari árkot a kezdés pillanatában, de aztán eléggé szedett vedett holmikba öltözve az első sor előtt bevonultak a zenészek, a karmester feltűrt ujjú pólóban ("whatever" felirattal) és nagyon impozáns, valódinak látszó tetoválással a karján-vállán, alsónadrágban, baseball-sapkában. Az első részben is ő vezényelt (Vojtech Spurny) a szokásos unalmas frakkban, nem tűnt különösebben érdekes pasasnak. Most viszont a ráadott ruha hatására talán, az egész ember megelevenedett és sokszor néztem azt, hogy miféle túlmozgásos mutatványokat ad elő az árokban. Erősen úgy tűnt, hogy az alkotók mindegyike erősen élvezte a játékot, azt, hogy végre egy humoros előadásban vehetnek részt. (Hasonló érzésem legutóbb A tenor kapcsán volt.) Az, hogy zeneileg mennyire volt értékes ez az erősen széteső jellegű kémiaóra, érdekes kérdés. Nem érzem hivatottnak magamat, hogy ezt megállapítsam, pusztán azt tudom megjegyezni, hogy színházként működött az anyag, folyamatosan lekötötte a figyelmünket, rengeteget lehetett nevetni és ha nagyon akarta az ember, akkor az előadást a mai oktatási viszonyok elé tett tükörként is értelmezhette. Igaz, hogy nem tipikus, hogy hat tanuló kikészít egy tanárt, ott van hozzá másik harminc is, sőt ennyire jól felszerelt labor sincs a legtöbb iskolában, de a tanár-diák konfliktus örök, az pedig új sajátosság, hogy a diákok mindent rögzítenek. A tanár és az igazgató felhergelése csak arra lesz jó, hogy jól feljelentsük őket - hangzik el az operában. És aztán a testi fenyítés meg is történik, és mind a hat diák fel is veszi mobilra. Nagyon korszerű ez az opera, ebből is látható. Talán éppen ez lenne az, amelyik alkalmas lett volna operakalandra, a diákokat megfogta volna az, hogy általuk is ismert szituációt láthattak volna az opera műfajának nyelvén.
A történet egy ponton szerencsére elemelkedik a hétköznapok világától, megjelenik Mengyelejev szelleme is. Jó kis basszus szerep, ezt megállapítottam. Nem marad hatástalan a tanárnőre a szellem, de erősen úgy tűnik, hogy a diákok kémiatudását viszont ez sem befolyásolja. Ha objektíven nézzük, akkor az oktatásügy helyzete - az opera alapján - egészen reménytelennek tűnik, minden szereplője egyaránt rosszul érzi magát. Mi viszont az előadás alatt mégiscsak jól szórakozunk és még véletlenül sem fogjuk fel a helyzetet a tragikus oldaláról. Kerek Gábor operája Dominik Benes rendezésében ennyit ígér, és ezt az ígéretet viszont maradéktalanul teljesíti. Ez pedig már elég is nekünk. Különösen mostanában.
