Mezei néző

Nagyon ritkán fordul elő az emberrel, hogy amikor megkapja azt, amire régen vágyik, akkor nem érez némi kis csalódást. Most ez történt a férjemmel, aki idén mindössze az én 230 előadás-élményemet olvasta el és ezen kívül egy-egy általam fontosnak minősített opera élménnyel lett gazdagabb. "Miért nem nézünk Pintér Bélát inkább?" - kérdezte folyton. Ma végre megnéztük A sütemények királynőjét. Az előadástól azt kapta, amire számított - igazi minőségi és szórakoztató színházat.

A borbély azok közé az előadások közé tartozik, amelyeket valóban hónapról hónapra sikerült halogatni (bemutató: 2014.02.2. volt), hogy végül ma este nézzem meg.

Ritka esemény a mai világban, amikor két színházi műhely közösen hoz létre egy előadást. Akármennyire jó is, ha egy alapjaiban évek óta változatlan társulat némi vérfrissítéshez jut ilyen módon, másfelől felmerülnek a logisztikai kérdések, elsősorban a színészek egyeztetése és utaztatása, amely költséges, miközben az előadást csak ötven-hatvan ember nézheti meg egyszerre. Akár tetszik, akár nem, a projekt nem tudja behozni a játszás költségeit semmiképp. A szokásosnál is ráfizetésesebb. (Az anyagi haszon nem lehet szempont. Művész-színházi előadással elég ritkán lehet profitot termelni, esetleg akkor, ha 1-2 szereplős, díszlet nélküli előadásról van szó.) Feltételezem, hogy Cziegler Balázs díszletét és talán Kovács Andrea jelmezeit is elkészítették külön-külön mindkét helyszín részére. Éppen ezek miatt, az előadás minőségéhez nem kapcsolódó tényezők következtében mindössze ötven előadást ért meg a Vörös - amelyből 32 Pesten a Katonában, 18 pedig Szabadkán történhetett meg. Az utolsó előadást nézve is egészen biztos, hogy ez az előadás esemény volt.

Ebben az évadban Budapesten EGYÁLTALÁN nem volt műsoron Bartók Béla operája, a Kékszakállú herceg vára, utazni kellett érte. Az idei korábbi két alkalommal (Kijev – ősbemutató, Milánó) koncertszerű feldolgozást láttam, mindkettőre megközelítőleg két hónapon át készültem és az idei évadom legemlékezetesebb előadásai közé tartoznak.

Ez a bécsi előadás váratlan ajándék volt most az érettségi szezonban. Ma már elhiszem, hogy valóban ott lehettem szerdán a Theater an der Wienben. Bretz Gábor és Nora Gubisch előadásáról részletes beszámoló következik.

Az előző bejegyzés folytatása következik, A walkürrel és a másik két estével.

Némi általános bevezetés, a Wagner napokhoz fűződő személyes megjegyzések után ebben a bejegyzésben csak a Rajna kincséről lesz szó. Eredetileg azt hittem, hogy röviden elintézem a teljes Ringet, de ez mégsem sikerülhetett. Négy napon át csak ez kötött le és lassan egy egész napja próbálom mindezt összefoglalni.

Még rövidebb lesz ez az ajánló, mint az előző. Ma még hátra van a Ring utolsó estéje, délután négytől még esély van a megtekintésre. És persze a pénteki új Vivaldi bemutató, a Farnace, amelyiket nagyon úgy néz ki, hogy csak a jövő évben tudok megnézni, szintén lesz ma este is és 18-án és 20-án is.

Nemrég értem haza a Kamrából és rögtön ezután elolvastam Karinthy Márton interjúját, amelyben kijelenti, hogy a színháznak manapság nincs semmiféle szerepe, társadalmi szerepe sem, "kihúzták alóla a terítőt". Attól tartok, hogy a Katonában még mindig abban a tudatban csinálnak színházat, hogy a színháznak feladata az állásfoglalás, a nézők gondolkodásának formálása. Ezt az előadást feltétlenül ebben a tudatban csinálhatták. Az megint más kérdés, hogy a közönség mennyire széles rétege szeretne egy politikai szatírát ebben a formában megnézni, lesznek-e annyian, mint korábban a szintén politizáló Virágos Magyarország iránt érdeklődők. (Valószínűleg nem.)

Már nagyon érzem az évad végét, de a naptáramra ránézve még négy hétig 5-7 előadás csak kinéz nekem is, részben a közelgő Wagner-napok illetve a Városmajori színpad vidéki vendégelőadásainak köszönhetően. Az egész hét befér egy ajánlóba így is.

Kékszakállú (és más kortárs operák) nyilvános castingját tartották ma az Armel Operafesztivál keretében a BMC-ben. Megközelítőleg három hete tudtam erről a lehetőségről és ismerve a felkért énekesek névsorát, akiket ezen a blogon is gyakran emlegetek, nagy várakozással néztem elébe. Minden akadály szinte magától elhárult, részt tudtam venni a teljes programon. Az élmény először felemás lett, a nap végére ez a kijelentés már eufémizmusnak tűnik. Erről a castingról következik néhány (nyilván szubjektív benyomásaimat tükröző) gondolat.