Mezei néző

Másfél oldalas bevezetés után további három oldalon az ennedik bejegyzés következik Galambos Péter rendezéséről, amely már elsőre sem tetszett, de az énekesek miatt valószínűleg én vagyok mégis az a mezei néző, aki a legtöbbet látta. Milyennek tűnt ma este? - erre válaszolok ezúttal. Akit a bevezető nem érdekel, tekerjen bele, a kiemelések most is segítenek. PLUSZ: egy utóirat a június 9-én tartott második előadás kapcsán, az már rövid.

Mindig örülök, ha sikerül visszajutnom Miskolcra, akármilyen kevés időre is. Egy villámlátogatás a színház felkeresését és jó esetben egy-egy kirándulást jelent. Idén jó évem volt, egy októberi hétvége három előadása (Bakkhánsnők, Csipike, Verdi:Requiem) után márciusban is hármat néztem (A kutya különös esete, A bolygó hollandi, Elza), és most is be tudtam ülni újabb „másfél” Bolygó hollandira, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc darabra, és jól jött ki a lépés ahhoz is, hogy a lassan 27 éves Miskolci Dixieland Band szokásos havi koncertjén ott lehessek, amelyiknek egy ideje már ugyancsak a színház ad otthont. Ez így együtt jóval több előadás, mint amennyihez az elmúlt 25 évben szülővárosomban hozzájuthattam, nem győzök eléggé örülni neki.

Most a hozzám képest rekord-rövid bevezető után csak a Miskolci Dixieland Band klub-estjéről fogok megemlékezni, hátha fogjátok magatokat és vagy a bejegyzés elolvasása helyett, vagy utána, rákattintotok a youtube felvételeikre, amelyekből több kiderül róluk, mint ebből a kis bejegyzésből fog. Ez lenne a cél, hogy ezt néhányan megtegyék, és esetleg később maguk is elvetődjenek egy-egy koncertjükre.

Egy oldalnyi bevezetés után három oldal következik a Zenthe Ferenc Színház egri vendégjátékáról.

Hat előadás május utolsó napjára. Ez egyben az évad utolsó napi ajánlója. Alig lesz színház, amelyik végigdolgozza a hónapot, 1-2 alkalom miatt nem érdemes új bejegyzést készíteni. Ami fontos, azt beleírtam a júniusi ajánlóba.

Tegnap valószínűleg fennállásom óta először fordult elő, hogy két utolsó előtti előadást néztem meg egyetlen napon. A pesti Leánder és Lensziromról az imént írtam röviden, hátha valaki unalmában csak a megtekintése mellett dönt. Kevesebb esélyt látok, hogy rá tudok valakit beszélni a miskolci Bolygó hollandira, amelynek ma van az utolsó estéje, már csak azért sem, mert nemigen lehet sok miskolci, aki a pesti előadásokra fókuszáló blogomat nézi. De nyomhagyásnak feltétlenül jöjjön ez a bejegyzés, már csak azért is, mert a fellépők közül kettőt is tegnap láttam először. Sem Wiedemann Bernadettről, sem Turpinszky Gippert Béláról nem esett szó a majdnem három hónappal ezelőtti írásban. Sőt, az sem mellékes különbség, hogy ezúttal Szabó Máté rendezésének utolsó tíz percét is meg tudtam nézni.

Tíz előadás:

A tegnapi napom két újranézésről szólt. Az Erkelben az utolsó előtti Leánder és Lenszirom ment, amelyik három évad után lekerül a műsorról, és Miskolcon pedig szintén az utolsó előtti A bolygó hollandiról. Mindkettő ma lesz még egyszer, és többet soha. Még néhány óra, nem úszott el még a lehetőség - már aki földrajzilag a megfelelő helyen van hozzá.

Az imént néztem meg egy múlt héten általam is látott előadásról szóló külföldi véleményeket, és nem tudtam nem észrevenni a kontrasztot, hogy amíg én öt oldalon elemeztem a látottakat, kint a profik maximálisan 2-3 (igazán tömör és sokszor bombasztikus) mondatot szántak egy-egy énekesre. Nyilván a hatalmas olvasói létszám miatti irigység beszél belőlem, de mégis a felületesség érzetét keltik bennem ezek a nagy példányszámú neves orgánumok kritikái. Nagyon lehet örülni, hogy foglalkoznak a mi énekeseinkkel egy turné kapcsán külföldön is, de én azt hiszem, hogy egy főszerep elénekléséért valaki két mondatnál hosszabb említést érdemel, így az öröm mellett inkább a hiányérzet töltött el, ezt látva. De biztos ez lenne az út, rövidülni kellene, nincs idő a világon semmire, nemhogy arra, hogy valaki tájékozódjon, hogy milyen volt egy előadás. (Ezért nyerő a több internetes felület által bevezetett pontozás, egy számmal leírni egy előadást, ez a legjobb ötlet – na, ide biztosan nem fogok eljutni.) A probléma csak az, hogy ilyen módon nem lehet leírni azt, hogy milyen egy előadás. (A rossz hír, hogy hosszan sem lehet igazi képet adni, maradnak az elhomályosodott benyomások…)

Akár jó ez, akár nem, a jövőben NEM fogok minden megnézett előadásról írni, májusban is passzoltam kettőt a fű alatt, viszont maradok továbbra is a saját túlírt stílusomnál. Ezúttal arra teszek kísérletet öt és fél oldalon, hogy Bodolay (aki egyébként Géza is, bár ezt saját maga szokta lefelejteni a színlapokról) Faust-víziójáról beszámoljak, amelyik viszonylag friss rendezés (április 28-án volt a bemutató, egy hónapon belül), és tegnap láthattam legalább az egyik szereposztását Szegeden.

Röviden: tetszett annyira az előadás, hogy mindenképp szeretném a Kiss András --László Boldizsár kombinációval is megtekinteni jövőre. Ahogy hírlik, átmegy, lesz még alkalom. Mindenkinek, aki megteheti és módja lesz megnézni, javaslom – ha tovább olvas, ha nem.

Négy előadás:

Nem emlékszem, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy Almási-Tóth András zeneakadémistáival nem új produkciót mutatott be, hanem régieket szedett elő. Erős a gyanúm, hogy ez az Operaház kezdeményezésére történt, hiszen mindkét egyfelvonásos – Bella Mátétól „A tavasz ébredése”, és Solti Árpádtól a „La violetta” - kortárs operaként nagyon jól illeszkedik a Magyar Feszt programjába, és operaházi eseményként hirdetik.