Másfél oldalas bevezetés után további három oldalon az ennedik bejegyzés következik Galambos Péter rendezéséről, amely már elsőre sem tetszett, de az énekesek miatt valószínűleg én vagyok mégis az a mezei néző, aki a legtöbbet látta. Milyennek tűnt ma este? - erre válaszolok ezúttal. Akit a bevezető nem érdekel, tekerjen bele, a kiemelések most is segítenek. PLUSZ: egy utóirat a június 9-én tartott második előadás kapcsán, az már rövid.
Május 16-án Katowicében jártam, vonatoztam egy keveset a BFZ Kékszakállú-turnéja apropójából. Az előadás számos felismeréssel gazdagított, néhány dolgot meg is változtattam az életemben a hatására, nemcsak esztétikai élményt adott. (Ha így két hét után visszanézek, nem tudom mi lett volna velem, ha tartom magam az eredeti koncepciómhoz, és a turné mindhárom előadását megnézem. Azt kellett volna tennem, ha sikerült volna egyszerűen megítélni a helyzetet, de ez nem ment, így a két elhagyott Kékszakállú helyett tíz másik előadást láttam. Ezeknek is megvoltak a maguk értékei, tudtam nekik örülni, remélem, hogy az utóbbi két hétben írt bejegyzésekből ez azért kiderült.)
A legkisebb, de mégsem elhanyagolható elhatározás már közvetlenül az előadás utáni órában megszületett bennem: bármennyire nem kedvelem Galambos Péter „függönyös rendezését", nem bliccelhetem el ezt a soron következőt sem, még akkor sem, ha eddig száz százalékosan bizonyítva láttam, hogy a rendezés SZÁMOMRA zavaró tényező, akadályozza az énekeseket és megnehezíti a mű és a közönség találkozását. Nem tehetek mást, Komlósi Ildikó olyan katartikus Judit volt Katowicében, most már utána is mennem kell.
Komlósi Ildikót először 1989. június 8-án Kováts Kolossal láttam az Operaházban, szintén a Kékszakállúban, és az eltelt időhöz képest igazán kevésszer. Sosem volt vita téma, hogy jó énekes-e vagy sem, de nekem úgy istenigazából az Angelica nővérben tetszett meg, amikor Létay Kiss Gabriellát terrorizálta. Még most is emlékszem, ahogy 13 percen át a székembe kapaszkodtam a jelenet közben. Most ez a koncertszerű katowicei Juditja még ennél is többet adott, mélyen megérintett, és valami olyan tudást sugárzott a szerepről, amilyet valóban igazán kevés alkalommal tapasztaltam meg az elmúlt évek során, bár igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy éppen ezzel az operával találkozzam. Más a szerepfelfogása, mint amilyet elképzeltem, illetve láttam a korábbi 40+ alkalommal, de illik az alkatához, érvényes és működött. Ennyire átütő előadásra korántsem számítottam, amikor a katowicei utazás mellett döntöttem, és arra pláne nem, hogy emiatt a júniusi programomat is át fogom több ponton is alakítani.
Azon kívül, hogy a művész nagyszerűsége hasonlóképpen hatott rám, mint amikor a Kékszakállú ötödik ajtaja kinyílik, azt is végérvényesen bizonyította az előadás, hogy a darabnak valóban a koncertszerű megközelítés tesz jót igazán. Önmagában az alaphelyzet, hogy a két énekes a karmester két oldalán áll, nem néznek egymásra, de ha akarnák, akkor sem juthatnának egymás közelébe, már meghatározó, önmagában is jelzi a helyzet teljes kilátástalanságát, amelyet színházi eszközökkel ilyen tisztán nem egyszerű kifejezni. Tekintve, hogy a Bartók jogok már lejártak, Balázs Béla halálának hetvenedik évfordulója is két éven belül van már, én arra számítok, hogy nagy Kékszakállú herceg-reneszánsz következik ezek után, és minden zenekar és színház szeretné majd a maga vízióját bemutatni, amikor már se fizetni nem kell érte, és ami még fontosabb: az örökösök nem köthetik meg az alkotók fantáziáját. Reményeim szerint óriási dömping lesz, és nagy kereslet Juditokra és Kékszakállúkra.
Az említett két nagy felismerésen túl ez az előadás azt is megerősítette, hogy érdemes kockáztatni, bevállalósabbnak lenni, mert bármikor előfordulhat, hogy egy előadás meghaladja azt a szintet, amit kinézünk belőle, még akkor is, ha ezeknek a csodáknak az előfordulása százalékos arányban kifejezve nem túl magas, viszont az ember mégis erre a nagyon kevés alkalomra emlékszik vissza igazán szívesen, amikor meglepetés éri. Éppen ezért, ennek a katowicei előadásnak a hatására mentem aztán a következő héten nemcsak Pécsre,ahova mindenhogyan menni akartam, hanem Szegedre, Miskolcra és Egerbe is előadást nézni, ebben a hitben, hogy bármikor lehet részem valami rendkívüliben. De ezekhez képest részemről még nagyobb elszántságot igényelt a függönyös előadás újranézése, amelyről a mostani beszámoló következik.
A Magyar Feszt keretében meghirdetett esemény volt, egy a harminc napra tervezett hatvanvalahányból. Átlagosnak ígérkező hétköznapi estének ígérkezett, nem a legjobban eladva, de valamivel jobban azért, mint a korábbi sorozat, 2015 októberében, és a mostanában futó koncertszerű operákhoz viszonyítva, amikor száznál kevesebb érdeklődő ül be nem egyszer az Erkel Színházba, kifejezetten jónak néz ki ez a nagyjából hatvan százalékos ház. Mellékesen felmerülhet bennünk a kérdés: átszoktatható-e a közönség magyar darabokra a bármilyen feldolgozásban telt házakat vonzó ún.” ABC-operákról”? (lásd – Aida, Bohémélet, Carmen) Ókovács Szilveszter most ezzel próbálkozik, és az óriási kínálattal, amely még ingyenes műismertető programokkal is gazdagodott saját magának csinál konkurenciát. (Én idén minimálisan veszek részt ezen a fesztiválon, így alakult, míg tavaly talán 14 programról is írtam a különösen sikeres Shakespeare sorozat kapcsán.)
(INNEN JÖN AZ ELŐADÁSRÓL SZÓLÓ RÉSZ)
DE legyen szó immár arról, milyen Cipolla volt Palerdi András, illete miként működött ezen az estén Komlósi Ildikóval a Kékszakállúban. Neki ezen az estén két premierje volt, koncerteken ugyan fellépett Bartók operájában, de rendezésben most először, így ez az este számára még nagyobb súllyal esett latba, mint Komlósi Ildikónak, aki tíz napja énekelte szerepét utoljára, mégpedig Londonban, a 170. alkalommal.
Az est első felében, mint a 2013 novemberi bemutató alkalmával is Vajda János Mario és a varázslója szerepelt. Erősen úgy tűnik, hogy még a kórus tagjai is nagyjából változatlanok, és a kisebb szerepekben is olyanok láthatóak, akik számára ez a mostani előadás már a harmadik felújítást jelenti. Farkasréti Mária, Hábetler András, Beöthy Kiss László, Bátki Fazekas Zoltán, Csémy Balázs mind teljes alázattal és odaadással teszi a dolgát, és alájátszik Palerdi Andrásnak, aki mindössze két alkalomra tanulta be a két szerepet, - ahogy a rengeteg operaházi programot látjuk – sejthetően rendkívül kevés próbával. Jól áll neki a hosszú haj és szakáll, és ez a Cipolla, akit látunk talán egy hajszállal jobbindulatúnak tűnik, kevésbé keménynek és démonikusnak, mint elődei. Az alakítás kidolgozott és átgondolt, megvannak a szükséges reakciói minden helyzetre. A partnerek segítőkészsége is látszik, mind Hábetler András, mind Farkasréti Mária gondolatolvasónak tűnik, mert – nyilván rendezői utasításra, illetve talán azért, hogy a zene ritmusára történjenek a dolgok -, már akkor helyet készítenek Cipollának, amikor még nem tudható, hogy oda fog menni közéjük. (Lehet, hogy Cipolla épp ebből a gesztusból jön rá, hogy kié a rózsa?)
Ugyan sokat néztem az előadást, de kevesebbet foglalkoztam a mellékszereplőkkel, most is hasonlóképpen történt - a rendezés Cipollára koncentrál. Nagyon figyel rá mindenki, szerepben ücsörög a kórus – most nem unhatják nagyon a darabot (az Operakaland más eset volt annak idején). Korábban ennél is kevesebbet néztem a kinagyított-kivetített filmet a szereplők mögött. Ezen az előadáson tűnt fel, hogy a színpadi látvány tükörképét nézhetjük, Cipolla másik oldalára kerül az, akivel éppen beszél. Ez a megoldás akár jelképesen is értelmezhető, hiszen sokszor előfordulhat, hogy amilyen gondolatokat, érzéseket másokra rávetítünk, éppen fordítottjai a valóságnak, amely könnyen torzulhat.
A rendező mindent alárendel a látványnak, amelynek sok hozadéka nincs, nem tűnik a műhöz logikusan kapcsolódónak, viszont erre a sokadik megtekintésre megtapasztaltam, hogy hasonlóképpen figyelmen kívül tudom hagyni, mint ahogy a produkció állandó résztvevői is nyilván beletörődtek már jelmezeikbe, illetve a koncepcióba, teszik a dolgukat és nem kérdőjelezik meg.
Egy-egy ponton azért a szokásos kérdések felmerültek bennem (pl. miért nincs tánc?), de lapoztam. Az álarc mögötti Cipolla szemforgatása most viszont új elem volt, komikus színben tűnik fel a kivetítésen, talán mintha ezért is halványítanák el. De lehet, hogy csak technikai hibáról van szó.
Az egyfelvonásost a rendező átértelmezte, és a végső képben úgy tűnik, hogy 35 percen át Mario rémálmát láttuk csupán, és ez a történet élének letompítását jelenti. Ugyanezt az eszközt vetette be Galambos Péter a Kékszakállú herceg lezárásában is, amely úgy is értelmezhető, mint a bevezető prózai szöveget mondó Kékszakállú álma, akit felesége gondosan betakargat.
Ez a hozzáállás mintha a nézőben mesterségesen keltett feszültség feloldására szolgálna, mintha arról igyekeznének minket biztosítani, hogy annyira mégsem szörnyű az élet, az emberek közötti kapcsolatteremtés mégsem annyira lehetetlen, mint amilyennek éppen ők ezt bemutatták az este folyamán. Az élet nem is tragikus, nem drámai, mi örüljünk, hogy ebben a gyönyörű operaházban lehettünk. (Ennek mindig lehet is örülni, akármilyen rendezést enyhít az épület, illetve a jelenleg talán a szokottnál is jobban szóló zenekar Kovács János keze alatt. Annak, hogy ismét vezényelni láttam mindenképpen örültem.)
A Kékszakállú a prózai bevezetéssel, a regöléssel indul. Most a címszereplő mondja, ugyancsak Palerdi András. Sok Kékszakállút láttam, ezt a bevezetőt a legjobb esetben is csak elviselhetően szokták elmondani, de többnyire úgy, hogy hamisan hangzik, és az jut eszembe róla, hogy operaénekeseknek is kellene több színészmesterség órát hallgatniuk. Most lényegében tökéletesnek, árnyaltnak éreztem, a szöveget nem egységként kezelve, beszédstílusát, hangmagasságot és hanglejtést is változtatva, rendkívül jól értelmezve mondta el az énekes, mintaszerűen. Érezhetően még arra is figyelt, hogy a mikrofontól való távolságát is variálja. Ez csak a saját leleménye lehet, mert a korábbi előadásokon ilyen virtuóz szövegmondással senki nem próbálkozott. Így talán egy perccel az előadás kezdése után már felélénkültem, és nagy reményeket fűztem a folytatáshoz, annak ellenére, hogy a rendezés megoldásai és megoldatlanságai nem halványultak el bennem az elmúlt másfél év alatt sem. Ebből a prológból Palerdi András az összes jelenleg működő Kékszakállú számára kurzust tarthatna, mert bármelyikük nyakába sózhatják akármikor a prológ elmondását.
Még az erős kezdés után is meglepő volt az a felismerés, hogy talán a rendező által megálmodott a civil Bartókot megtestesítő Kékszakállúhoz valóban Palerdi András alkata és beállítása, egészen természetes színpadi létezése áll a legközelebb, ő illik a szobába és a koncepcióhoz is legjobban. Ez a Kékszakállú ugyanis fényévekre van egy titokzatos, vonzó, megközelíthetetlen idegentől. Akit látunk, az szinte egy hivatalnokra hasonlító, inkább polgár, mint művész, aki józan, racionálisan gondolkodik, valóban zárkózott – feltehetően a sok tapasztalata, csalódásai, válásai miatt -, nincsenek illúziói. Unalmas, hétköznapi férfinak tűnik, aki viszont olyannak mutatja magát, amilyen, így esetleg az fordulhat elő, hogy Judit – aki viszont előadóművész – rávetítette mindazt a szépséget, érdekességet, amelyet a férfi szótlansága miatt odaképzelt, Tegyük hozzá – ezek a jó tulajdonságok mind meg is lehetnek a férfi személyisége legmélyén, a világtól elrejtve. Hangja is inkább tárgyilagos, nem érezni benne varázslatos bársonyosságot, nem csábít, de ez jelen esetben egyáltalán nem baj, éppen így szolgálja a koncepciót, erősíti a távolságot Judittól, akit hallgatva viszont a szépség is megérint minket. Egy hétköznapi ember néz szembe Komlósi Ildikó sugárzó Juditjával, aki tele van lendülettel, és bár mögötte is nagy élettapasztalat, több csalódás állhat, sokkal nyitottabb, aktívabb, kész lenne egy új kapcsolatra. Más világból jönnek mindketten,és ha nem is kizárt, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ugyanilyen könnyen előfordulhat az is, hogy a más háttér lehetetlenné teszi a kapcsolódást, a megértést.
A rendezés hiába helyez nagy hangsúlyt a látványra, és a függöny használatával is jelzi, hogy az előadásnak ezt a dimenzióját érdekesebbnek tartja az élő énekeseknél, akiket sokszor nem is világít meg, így lényeges helyzetekben nem látjuk így a szereplők arcát, de ezek a kivetített képek mégsem adnak semmi magyarázatot, hogy a két szereplő viszonya miért romlik meg szükségszerűen. Miért látja Judit fokról fokra másnak a férfit, aki az első pillanattól az utolsóig következetesen egyforma? Meg lehet vádolni valakit azzal, hogy nem érdekesebb, aki az első percben is pontosan ugyanilyen volt?
A látványhoz még egy apróság: úgy néz ki, hogy senki se gondolt rá időben, hogy kellene Palerdi Andrásról is fotót készíteni az előadás záró képéhez, így még az elődjét nézhetjük. Erre nem számítunk, és aki egyik énekest sem ismeri (a nézők jellemzően külföldiek), akár el is bizonytalanodhat, hogy most akkor ki ez az öltönyös fiatalember (Cser Krisztián, aki jövőre visszakapja ezt a rendezést), és mi köze van ahhoz, akit a színpadon láttunk. Egy korábbi életszakaszban ábrázolja a Kékszakállút?
A függöny hatása abban is érződik, hogy a hang tompábban jön át. Komlósi Ildikó korábban talán öt előadáson keresztül is betanulhatta, hogy kell ezzel bánni, így sokszor előre jön a függönyhöz. Palerdi Andrásnak erre nemigen volt módja, így ő feltehetően a rendezői utasításnak megfelelően hátul is marad többször, hangjából ilyenkor kevesebbet hallunk. Nem tudjuk érte hibáztatni, ráadásul a zenekar is az előírásnak megfelelően szól, néha fortissimóban is.
Egy más felfogásban, amikor a látvány kisebb szerepet kap, még jobban érvényesülhetett volna néhány érintés, amely persze így is látszik, de könnyen lehet, hogy az előadást először nézők eközben inkább a kivetített képek értelmezésével vagy netán a bűvös négyzettel vannak elfoglalva. Én ezekre ezen az estén semmi időt nem fordítottam, csak a két szereplő kapcsolatára koncentráltam.
Ugyancsak örültem, hogy Palerdi András következetesen hozza a félénk, menekülő, zárkózott férfit, aki egy meggondolatlan pillanatában a lakására hívta ezt a csodálatos dívát, de aztán gyorsan rájött, hogy a megszokott életének a védelme mégis fontosabb, mint a szerelem. Nagy elszántsággal szorongatja a dossziéját, benne a kottákkal és csak minimális időre enged fel. A negyedik ajtónál kerülnek a felek legközelebb egymáshoz – itt Judit hegedűt ragad és majdnem eljátssza a Kékszakállú által írt zenét. Mivel létrejött ez a pillanat, nem is értjük, hogy miért lát itt is vért Judit. Most mi is átéljük, hogy két ember tényleg találkozott, és nem a felszínen. Ez pedig olyan ritka, hogy önmagában is érték.
Palerdi Andrással a hetedik ajtó képe is kicsit jobban sikerült. Szerencsére nem fáslizza be Judit arcát, aki így a háttérképbe igazi mivoltában, teljes szépségében, torzítás nélkül kerülhet be. Ez valamivel optimistább beállítást eredményez. Lehet, hogy a Kékszakállú képes arra, hogy emlékeit a saját helyükön kezelje, ne torzítsa el őket. Lehet, hogy kudarcai közül mégis ez lesz az ő legkedvesebbje. Ráadásul, ahogy nézzük Komlósi Ildikó Juditját, ahogy a Kékszakállú bőröndjében turkál a papírok között, kiold egy levélköteget és beleolvas, csak rádöbbenünk, ha magunktól ez nem jutna eszünkbe, hogy ez azért mégiscsak sok, semmi dolgunk nincs egy másik ember ennyire személyes ügyeivel, mégha százszor férjünk is az illető. Talán ez a kép a nézők többségében meg is marad.
Ezen az estén a Kékszakállú egy igazán hétköznapi, bármelyikünkkel előforduló történetté vált. Két érett embert látunk, akik sok mindenen túl vannak, de még tettek egy próbát arra, hogy valakihez kapcsolódjanak. Valószínűleg nem is ez az utolsó – Juditnak bizonyosan nem, benne így is jóval nagyobb életkedv volt, amely bárkit levett volna a lábáról -, és így mindössze egy kudarcos villámrandinak lehettünk a tanúi. Legalább jó gyorsan kiderült, hogy a kapcsolat működésképtelen, ez is valami, hosszú kínlódástól menekültek meg.
Talán a rendezés megoldatlanságai is, a hozzátoldott lezárás is egyaránt abba az irányba mutatnak paradox módon, hogy EGÉSZEN mégsem reménytelen az ügy, ez most egy malőr volt ugyan, de jöhet még más, akivel talán létrejöhet a vágyott összhang. Ez egy picikét jobb üzenet, mint amit remélhettünk az estétől, bár abban az álláspontomban nem ingatott meg, hogy mégis csak a koncertszerű változat az igazi, és talán még inkább örültem az előadás után, hogy legalább a katowicei Kékszakállút nem hagytam ki. De várom a fejleményeket, kíváncsi vagyok, hogy miként árnyalódik Palerdi András és Komlósi Ildikó kettősének a kapcsolata a következő pénteken, június 9-én. Ha lesz róla mondanivalóm, ezt a bejegyzést fogom egy utószóval kiegészíteni.
ps. JÚNIUS 9,, a következő péntek:
Két előadás nem igazán sorozat, de most ennyi volt idén a "függönyös" Kékszakállú. Jövőre csak egy lesz, de lesz mellette másik háromféle is. Mindegyik más-más kísérődarabbal. Hát igen, meg lesz ünnepelve a darab bemutatásának századik évfordulója rendesen, ezzel nyit a felújított Operaház.
A mai Kékszakállú - ki hinné - más volt, mint az egy héttel korábbi, hiába voltak azonosak a szereplők. Amíg az ember nem próbálja ki, hogy ugyanazt többször nézi, nem is gondolná, hogy mezei nézőknek is észlelhetőek a különbségek. Pedig igen. A rendezés nagy problémáival nem barátkoztam össze, de idén már nem lettem ideges - mit tesz az idő, 2013. november 9. óta ide is elértem.
Ez a mai Kékszakállú még nagyobb szakadékot mutatott a két szereplő között. Komlósi Ildikó Juditja ennél már nem tudom miként lehetne energikusabb, akarhatná-e jobban, hogy a vizes falú vár földerüljön. Mindent meg akar tenni, talán kicsit alkalmazkodni a végtelenül lehangolt, hitehagyott Kékszakállúra és együtt punnyadni a kanapén lehetne a megoldás...- de a librettó nem ezt írja elő. Juditnak egy olyan Kékszakállút kellene meggyőznie, aki teljesen biztos abban már a legelső pillanatban is, hogy kudarcra van ítélve. Az önmagát beteljesítő jóslat most is működik, és lám, hiába minden erőfeszítés, a kapcsolat nem lehet sikeres. Paradox módon Kékszakállú önigazolást nyert. De csak magának tud gratulálni ehhez az eredményhez, mert egyedül maradt.
Palerdi András mai Kékszakállúja talán a legszomorúbb azok közül, amit valaha láttam. Láttam ám én olyan Kékszakállút is, aki a kezdeti pillanatban érzékeltette, hogy nagyon hisz a kapcsolatban, meg olyat is, aki kicsit, ez a mai KSZ még rosszabbul érezte magát a meghívott nővel a lakásában, mint a múlt heti. Ugyanakkor el kell ismerni, ehhez a koncepcióhoz valóban passzolt ez a kettős, és Palerdi Andrásnak a prológon kívül adtam egy piros pontot azért is, hogy a fáslit a kezébe se vette...- Komlósi Ildikó arca befáslizva legalább olyan módon elütne a darabtól, mint a tőr, amit magától sose ragadott volna meg Judit, főleg nem egy ilyen elesett és bánatos Kékszakállúra... (Ilyenkor jut eszembe, hogy ugyan a rendező csak úgy beül-e néha - nem kötelessége, mert játékmester újít fel mindig - és utólag nem jut-e el oda, hogy valamit módosítson az előadáson.)
Na, mindegy. Ma is örültem az élménynek, várom a következő lehetőséget - és június 19. nincs olyan borzasztóan messze, akkor egy zongorás Kékszakállú lesz, két fiatal énekessel a Fészekben. Beszámoló következik arról is.
