Egy oldalnyi bevezetés után három oldal következik a Zenthe Ferenc Színház egri vendégjátékáról.
Vannak darabok, amelyekre elég jól vissza lehet úgy is emlékezni, ha keveset látja őket az ember. Tracy Letts műve számomra első nézésre is úgy tűnt, mintha Tennessee Williams és O`Neill műveiből vagy műveinek nyomán készült tandráma lenne,amely csak azért született meg, hogy szemléltesse, milyen is egy igazi amerikai naturalista dráma. Az állatorvosi lóra emlékeztetett mindig, és ezt a benyomásomat, amelyet a Vígszínházban (2009. december 8-án, azaz jóval a blogírás előtt) szereztem, nem írta felül a Meryl Streep-film sem. Értékelni lehetett mindkettőben a színészek erőfeszítéseit és néha külön-külön ideig-óráig meg is győztek, de továbbra sem éreztem, hogy tanmesénél több lenne a történet.
Annak idején a nagyon beharangozott előadástól rengeteget vártam, a vonzó névsor kihagyhatatlanná tette, még úgy is, hogy az olasz szakdolgozatommal és az egy éves fiammal voltam leginkább elfoglalva. (Pap Vera, Börcsök Enikő, Vallai Péter, Hegedűs D. Géza, Epres Attila, Fesztbaum Béla – akikre leginkább emlékszem, és persze érdekelt azért is, mert Eszenyi Enikő rendezte.) Az előadás nagy siker volt annak ellenére, hogy tragédiát néztünk, amely közben lehetett gyakran nevetni is (ezt rejti a fekete komédia minősítés), és talán ezért 2015-ig nem vette elő más színház, hiába vannak benne rendkívül hálás női szerepek nagy mennyiségben. Hét – hat az arány a nők javára, de ha a szövegek mennyiségét is nézzük, akkor mindenképp az a benyomásunk, hogy nők uralják ezt a darabot, ahogy a családot is.
Az elmúlt két évben viszont előkerült Kaposvárott, Székesfehérváron és Győrben is, jó nevekkel, de ezekre a helyekre más előadásra sem utaztam el, így erre sem. Most viszont a véletlen úgy hozta, hogy Egerbe mégis sikerült. Egy Miskolcon töltött hétvége után eredeti szándékaim szerint is át akartam gyalog menni a Bükkön, Egerben akartam kikötni, és így adta magát, hogy a salgótarjáni székhelyű Zenthe Ferenc Színház vendégjátékát megnézzem. Örülök, hogy így történhetett, Egerben csak a színház korábbi, Csizmadia Tiborhoz köthető korszakában jártam, és akkor is csak egyszer (a Mayán, 2010 februárjában), hiszen a vidéki előadások megtekintését erősen nehezíti az éjszakai tömegközlekedés országos hiánya, így egri produkciót rendszerint csak vendégjáték formájában nézhettem az utóbbi évtizedekben.
Az előadás megtekintésére annak ellenére is kedvem volt, hogy ismerve a művet, nem számítottam arra, hogy most harmadszorra sokkal jobbnak fogom a darabot találni, mint korábban. Van ilyen, hogy az ember kompromisszumot köt, és a szereplők miatt érdekelni kezdi valami. Bozó Andreát se látom sokszor, bár a heti Tóth János-részek miatt azért folyamatosan a látóteremben van (aki ezeket még nem nézi, azoknak mondom, hogy a mediaklikk.hu-n pótolható a lemaradás), Vándor Évát pedig valóban nagyon ritkán, pedig korábbi több nagy élményem főződik hozzá – elsősorban a Shirley Valentine, amellyel járja az országot évek óta. Néhány napja ráébredtem, hogy pontosan 3 éve, 3 hónapja és 3 napja annak (tiszta mágia), amikor egyszer módom lett volna, hogy megnézzem az egyik miskolci Sirály Arkagyinájaként, de ütközések miatt helyette egy operát választottam. Ez a nap és ez a nehéz döntés sokszor eszembe jut azóta is, nagyjából itt dőlt el, hogy ezen a blogon többségbe kerültek évről évre az operával kapcsolatos bejegyzések. (Már még egyszer nem akarom leírni, hogy „de most már megyek is vissza a prózához”, júniusra már csak egyetlen nem-opera előadásom van beírva, ilyen a műsor - jönnek a Wagner-napok is a Müpában.)
Az előadásra a tervezettnél hosszabbra nyúlt kirándulás-bolyongás után érkeztem meg, a tavaszi havazás miatt a Bükkben rengeteg fa kidőlt, elég keserves látvány volt, így örültem végül, hogy kijutottam az erdőből és be a színházba.
Ennyi bevezetés, sok személyes felhanggal nem minden bejegyzésre jut – de ez is nyomatékosítani kívánja, hogy ez nem színházi kritika, hanem egy színházi ajánló blog, és egyetlen néző benyomásait rögzíti, nem akar kinyilatkoztatni.
DE most már térjünk rá az előadásra:
Az ötödik előadása volt Susán Ferenc rendezésének. Kettő volt a József Attila Színházban, kettő a telephelyen, Salgótarjánban korábban. Várhatóan októbertől tovább fogják játszani, feltehetően az ország más pontjain is.
Pallós Nelli díszlete (ő tervezte a jelmezeket is) alkalmas az utaztatásra, és ami nem lényegtelen, óriási előnye, hogy a tervezett házban sok elkülönített helyszín jelenhet meg egyidejűleg, a meg nem nevezett világítástervező ezeket külön-külön ki tudta emelni, de néha egyben is játszik az egész, amelyik valóban tipikusan amerikai stílusú faház. A tér egészen alkalmas a darabhoz, létrejöhetnek a szereplők között azok az intim beszélgetések, amelyek láncolatából összeáll a mű egésze. A jelmezek ugyancsak érzékeltetik viselőik egyéni stílusát, és rájuk nézve is megtapasztaljuk azt, ami a fő élményünk: ebben a családban valóban szinte senkinek nincs köze a másikhoz.
Az amerikai naturalista drámáknak ez a fő üzenete, átélhetjük, ahogy egyesek még vissza tudnak emlékezni múltbeli kapcsolódásokra, amikor ehhez vagy ahhoz a másik szereplőhöz még viszonyultak valahogy, de rendszerint azt éljük át velük, hogy minden kapcsolatuk porrá omlott, megkeseredett, vagy esetleg rájönnek, hogy nem is létezett közöttük semmiféle szorosabb kötelék.
A sok magányos ember együtt alkot egy családi ál-közösséget – ez a gondolat maradéktalanul át is jön.
A produkció színészei különböző helyekről érkeztek, más-más műhelyekhez szoktak, és valószínűleg a próbaidőszak és a korábban lejátszott négy előadás alatt még nem szokhattak össze igazán, nagyon eltérő stílusban játsszák a szerepeiket, ez volt a benyomásom. Ugyanakkor az is biztos, hogy ez a helyzet koncepcióként is értelmezhető, így talán még reménytelenebbnek tűnnek a személyes sorsok.
Nagyon fontos tényezője az előadásnak, hogy mivel a legtöbb néző sem a Vígszínházban, sem a már említett többi vidéki helyszínen nem járt, valószínűleg az amerikai filmet sem nézte vagy nézhette meg, a közönség döntő többsége számára új élmény volt a történet. Ritkán lehet ilyen igazi figyelemmel teli csöndet hallani, mint amit az egri színház nézőterén. (Mellesleg: a helyi társulat több művésze jelen volt, megnézte a vendégjátékot. Ez elég nagy szó, egy színész, aki kíváncsi a másikra mindig örömteli látvány, de nyilván nem ők, hanem a mezei nézők voltak többségben.) A közönség nemcsak kitartó figyelemmel és lélegzetét visszafojtva követte végig a tragédiát, de végül viharos tapsorkán is kitört, sőt – ami az én praxisomban rendkívülinek számít – néhány ember példáját pillanatok alatt követte a tömeg, és álló tapsot kaptak a szereplők. Gondolkodom, de nem emlékszem olyan esetre, amikor prózai előadáson hasonló jelenségnek tanúja voltam, még igazi sztárokat felvonultató operaelőadásokon is rendkívül ritka, hogy egy teljes nézőtér ennyire elragadtassa magát.
A közönség reakcióiból egyértelműen kiderült, hogy van létjogosultsága a produkciónak, érdemes egy ilyen komoly darab turnéztatásával is próbálkoznia egy vidéki társulatnak. Nem kizárt, hogy a hatáshoz az is hozzájárult, hogy a közönség ennek a családnak a keserves sorsát szemlélve magára ismert.
Amint mondtam, az alapvető benyomásom az volt, hogy a szereplőknek nincs semmi közük a többiekhez, mindenki egyedül van. Ritka volt az a helyzet, amikor érzékelhettük, hogy a szereplők mégis megérintik a másikat, és ezek a mozzanatok így kitűntetett jelentőségűvé váltak. Két nappal az előadás után is emlékszem, hogy Kovács Vanda (Ivy) és Máté Krisztián (Kicsi Charles) beszélgetése közben (az első felvonás vége táján) megállt a levegő a nézőtéren, és létrejött egy igazi pillanat. Ennek azért is volt kiemelt fontossága, mert kettőjük kapcsolata tűnik egyedül harmonikusnak, közöttük valóban érzékelhető az összhang, amelyről Ivy beszél, és ez az egyetlen olyan kapcsolat a darabban, amelynek a vérségi kötelék miatt nem lehet létjogosultsága. Önmagában ez is kellően tragikus lenne, de természetesen minden szereplő hordozza a maga keresztjét, amellyel ki jobban, ki kevésbé jól boldogul el. Tragédiahegyeket látunk.
A családfőhöz, Beverly Westonhoz csak az előadás első jelenetében van szerencsénk, aki távozása előtt még gondoskodik a családjáról, felvesz egy titokzatos indián származású házvezetőnőt. Kadlót Zsófia, azaz Johnna elnyeri a szimpátiánkat. A darab tandráma jellegét ez is erősíti, hogy a legpozitívabb szereplő éppen az elnyomott kisebbség tagja, itt Egerben indiánsága esetleg érdekes színfolt, de túl sokat nem tudunk vele kezdeni. Ez mégis egy családi dráma, a rasszizmus csak mellékes kérdésként van jelen.
Beverly szerepét Tóth Zoltán játssza, amelyet elsőként Vallai Péter kapott, aki stílszerűen ez után a jelenete után felballagott a Vígszínház Házi Színpadára, és egy T.S. Eliot önálló estet tartott, akiről ebben a szerepében hosszan beszélt nekünk. Nyilván nem hangzik jól, hogy abból az általam nyolc éve látott előadásból éppen ő volt a kedvenc szereplőm, akinek a legkevesebb szövege volt, és még mindig fáj, hogy ezt az önálló estjét sose láttam, a nagy halogatásban lemaradtam róla.
Tóth Zoltán más alkat, más stílusú színész, előadásában egy olyan alkoholistát látunk, aki régen belenyugodott a saját életének a menetébe, nem lázadozik, nem érezzük, hogy bűntudat gyötörné, pláne nem amiatt, hogy 37 éve született egy törvénytelen fia. Ahogy annak idején sem éreztem indokoltnak az öngyilkosságot, mint magyarázatot, őt nézve most is hajlamosabb lennék azt hinni, hogy kihajózott és mivel be volt rúgva, beesett a tóba, majd megfulladt. Természetesen a közönség minden tagja eldöntheti maga, hogy mit akar hinni, mit nem, a darab van annyira nyitott, hogy mód van erre.
Élete párja, a gyógyszerekbe kapaszkodó Violet viszont a darab egyik legdominánsabb szerepe, nyilvánvalóan mérföldkő lehet akárkinek a pályáján, mert mód van rá sokféle hangulatot, életérzést kisugározni. Bonyolult feladat, maga Violet is szerepet játszik, és az alakítás úgy erősödik, ahogy a színészről, Vándor Éváról az álarc fokozatosan lefoszlik, a legerősebb utolsó jelenetében. Ahogy néztem, vele kapcsolatban jutott eszembe, hogy neki számíthatott volna a legtöbbet, ha igazán alapos műhelymunkával készül az előadás, és minden részletét kidolgozzák a rendezővel. A közönség reakcióit nézve, persze így is hat ez a reményvesztett nő, de lehetett volna még sokkal mélyebbre menni. (Jó vagy nem jó, bennem még élénken él a Shirley, és az egy etalon-alakítás, ahhoz képest ez a Violet nem tűnik elég természetesnek és élőnek, még akkor sem, ha megérinti azokat, akik a művel először találkoznak.) Ami viszont jó hír, van idő, lesznek még előadások, és így sokat változhat még Vándor Éva szerepformálása. (Az ilyen esetekben érzem, hogy mennyire sokat számít a rendezői támogatás, egy jó előadáshoz nem elég képességes színészeket összeszedni....)
Megítélés kérdése, hogy Violetnél jobb helyzetben van-e Bozó Andrea Barbarája, akinek nincs rákja, nincs alkoholista férje, viszont ő lenne a család erős embere, aki így kénytelen döntéseket is hozni. Éppen szétesett a házassága, nem érti, hogy miért hagyták el. Mi megkapjuk a szövegből a magyarázatot, hallomásból értesülünk egy jóval fiatalabb nőről, aki feltehetően csodálattal nézte az őt tanító Billt. Erdélyi Gábor átlagos és jóravaló férfinak néz ki, viszont Bozó Andrea Barbarája sem annyira kemény, hogy egészen esélytelennek látsszon a házasság ismételt összeeszkábálása. Inkább az a benyomásunk – ez sajnos nem sokkal jobb helyzet -, hogy igazán mindegy. Annak, hogy Barbara a temetés után belecsússzon anyja és apja zsákutcájába, azaz igyon és gyógyszereket szedjen egyszerre, nem éreztem a kellő megalapozottságát, de ez csak azt mutatja, hogy a rendezés nem tudta a darab tanmese jellegét hatástalanítani.
Marjai Virág a harmadik lánytestvér kellően felületesen nézi az életet ahhoz, hogy keveset szenvedjen, nagyon ügyesen képes elhazudni a problémáit, például vőlegénye hűtlenkedését. Így tudunk nyugodt életet élni, ha nem veszünk tudomást a gondjainkról, fejeződik ki az írói üzenet. Ő a három nővér közül a legsikeresebb, ő fog a Karib szigetekre utazni. Jakab Csabának egészen jól áll a vőlegény szerepe, természetesnek tűnik, ahogy egy 15 éves tinilánnyal kapcsolatot épít ki.
P.Kerner Edit és Albert Péter házaspárjáról (Violet testvére és annak férje) pedig elhihető, hogy évtizedek óta élnek többé-kevésbé békésen egymás mellett, az ő mintájuk sokaknak ismerős lehet a nézőtéren. Átlagosan unalmas életet élő embereket látunk, akik számára egy idő után mégis értéket jelent az összeszokottság, és egy-egy gesztusból kiderül, hogy valamennyire mégis kötődnek egymáshoz, nemcsak a felszínen.
Farkas Zoltán szerethető a seriff rövid szerepében, de csak kis esélyt látunk arra, hogy majd Barbarával ismét egymásra találnak – túl sok idő eltelt a gimis évek óta, ő is csak egy a gyenge férfiak közül.
Erki Gabriella Barbara lányaként meggyőző 15 éves, elhihető neki viselkedése alapján a kamaszság. Ebben a közegben is képes nyugalmát viszonylag megőrizni. Nem jó hír: csak a füvezés érdekli, más nem. Mivel ő képviseli az új generációt, annyira nem örülhetünk ennek a beállításnak, még akkor sem, ha a színész alakításának igen.
Az előadást nézve könnyen előfordulhat, hogy a néző elkezd gondolkodni saját családjának a viszonyain is, és nem kizárt, hogy egy hasonló kaliberű-jellegű kortárs drámához találna elég alapanyagot. Az már más kérdés, hogy a saját történetét figyelve is tudna-e ennyit nevetni, mint amennyit ezen az estén csak sikerül, mindennek dacára. De erre a kicsit lazább hozzáállásra szükségünk is van, ha túl akarunk élni. És az pedig a darab tanításai közé tartozik, hogy a túlélés az elsődleges szempont, nem más.
