2016 óta van műsoron az Orfeum egyik legnépszerűbb előadása, az Anyád kínja és aki megnézi, azonnal megérti, hogy mi a siker titka, miért volt már október elején is szinte tele a következő időpont (11.21.) – a 33 asztal közül csak három maradt szabadon, és épp a mai napon kitűztek egy ebéd-színházi időpontot is november 24-re (vasárnap 15h). Pedig ha ránézünk az alábbi színpadképre, ennél kevésbé talán semmi nem illik egy orfeum színpadára, mint egy gyerekszoba plüssökkel és pelenkákkal...
A kisgyerekes anyák joggal érezhetik hősnek magukat minden este, amikor a gyerekek fektetése után elmondhatják: „még egy napot sikerült abszolválni". Éppen nekik nagyon jó ajándék lehetne ez a program, már ha egyáltalán megoldható, hogy közel öt órányi időtartamra kiszálljanak a mókuskerékből. A nézők többsége feltehetően a „túlélők” közé tartozik, akik csak a szépre emlékeznek, de voltak a közönség soraiban egészen fiatal lányok is, akik most éppen némi betekintést kaptak abból, hogy mi várhat rájuk...
Tallós Rita rendezése nem csak szórakoztat, de meg is nyugtat minket: másnak sem ment jobban a gyereknevelés, nem csak mi éreztük magunkat évekig kialvatlannak és ennek ellenére nem elég hatékony anyának. (Az előadás nálam keményebben fogalmaz...) Ez a megerősítés jólesik még akkor is, ha már sok év elmúlt azóta – a gyerekek kamaszként úgy is folyamatosan felhánytorgatják, hogy mit rontottunk el korábban, így teljesen úgy sem felejtődhet el.
Ha valaki még időben tudomásul veszi, hogy tökéletesen nem lehet ezt csinálni, lelazul és talán a végén még sikeresebb is lesz. Ebben is segíthet ez az előadás.
Nagyon sok házasság elvérzik azon az egyszerű tényen, hogy egy gyermek születése nem úszható meg változtatás nélkül, a már összecsiszolódott párok sem biztos, hogy az új feladatokat jól meg tudják osztani, és nem érzi mindkét fél túl nagy áldozatnak azt, ami rá jut a terhekből.
Az Orfeum előadása a nők szemszögéből közelít, a rendező és a közreműködő négy színésznő, Haumann Petra, Kisfalvi Krisztina, Oszter Alexandra és Horváth Lili Disney-királylányoknak öltözve együtt hozta létre ezt a kétrészes estet, amelyben vicces-táncos-zenés jelenetsorban beszélnek nekünk szinte minden lehetséges problémáról. Aki szülőként nézi meg az előadást, az nem tehet mást, minduntalan rábólint a látottakra, az „ezt ismerem!” élmény a legerősebb, miközben nevetünk.
A készítők valóban gondoltak minden lehetséges nehézségre, és bár szentimentális cukormázzal nem öntenek minket le, mégis érződik (ha kevésbé is kap hangsúlyt), hogy anyának lenni mégis jó. „Soha nem voltam még ennyire boldog és nem panaszkodtam ennyit.” – ez a mondat erősen megmaradt bennem. Az előadás semmiképp nem idealizálja az anyaságot, így aki történetesen sosem akart szülővé válni, az sem fogja magát rosszul érezni nézés közben.
A nézők többsége feltehetően szintén jólesően emlékezett vissza azokra a régen elmúlt bajokra, amelyek már nincsenek. Aki átélte már, az tudja, hogy ez az időszak valóban gyorsan elszáll. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek pedig nagy – ennek szellemében szinte logikusan következhetne egy olyan előadás is, amelyekben a gyerek vagy kamasz szemszögéből láttatnák a családi élet tipikus helyzeteit. (Előadás közben eleinte azt hittem, hogy a második részre majd felnőnek a gyerekek, de nem – az Anyád kínja csak az első időszakra fókuszál.)
Akinek ez megtetszett, annak különösen ajánlható a párdarab, a férfiak nézőpontjából készült Apád füle is, amely szintén nagyon szerethető. Ráadásul látszik, hogy a készítők sokat tanultak ennek az első előadásnak a tapasztalataiból. A rövid, humoros jelenetekben a négy nő nincs egészen pontosan egyénítve, olyan, mintha variációkat kapnánk egy témára, az apák a második előadásban már kaptak egy kerettörténetet és határozottan körvonalazott karaktereket is.
Nem mellékes, hogy igazi csapatjátékot látunk, nem mondaná meg senki, hogy Parti Nóra csak utólag ugrott be helyettesítőnek Horváth Lili helyett, olyan, mintha eredetileg is rá írták volna a szerepet. János fiam először a Kartonpapá-ban, éppen anyaszerepben látta, így most különösen megörült neki. Miután rendszeresen vigyáz egy lassan már négyéves kis tüneményre, így azért a felvetett problémák jelentős részére még ő is rá tudta mondani, hogy „igen, ezt ismerem”. Nagyon jónak találta a hely kisugárzását és a menüt is, benne a vöröslencsekrémlevest különösen.
A korábbi orfeumos előadások (Poirot az Orfeumban, Gengszterpop) kapcsán már írtam a helyről részletesebben, körvonalaztam, hogy is működik maga a vacsoraszínház, így ezt ezúttal nem ismétlem meg, mivel ezek az ajánlók továbbra is elérhetőek.
Ps. A fotók az Orfeum Facebook-oldaláról származnak
