Egy percig nem volt kétséges, hogy számomra kihagyhatatlan ez a produkció, bár mindenféle szövődmények miatt végül a tegnapi, nyolcadik alkalomra jutottam csak el. A vágy villamosá-t nemcsak azoknak ajánlom, akik Tenessee Williams darabjait szeretik, vagy a címszerepet játszó Takács Katira kíváncsiak. Megrázó, szép és gondolatgazdag előadás, amely ugyan semmiképp nem sorolható a könnyű szórakozás kategóriájába, viszont cserébe az emlékét még éveken át hurcolni fogjuk magunkkal.
Legközelebb április 12-én látható, még vannak rá jegyek is.
Takács Katit nézve ember nem hinné el, hogy 73 éves, 20-25 évet simán letagadhatna. Bár a szerző a karaktert 30 évesnek írta meg (öt évvel idősebbnek húgánál, Stellánál) Blanche még mindig neki való szerep maradt, és ezt tudni lehetett még mielőtt ténylegesen eljátszotta. (Utólag csak azt nehéz elképzelni, hogy az elmúlt 40 év folyamán miként kerülhette el a feladat.) Így, hogy egy ötven körüli érett asszonyt láttunk benne, még kétségbeejtőbbnek tűnt fel a szereplő élethelyzete, még nagyobb a szakadék közte és a húga között.
Ördög Tamás rendezésének csak egyik nagy erénye, hogy egy nagy színésznőt egy olyan szerephez juttatott, amelyik már régen járt neki. Mi nézők sokat nyerünk azzal, hogy több szereplővel is „együtt lehet menni”, vagy legalább meg lehet érteni tetteik mozgatórugóit. Ez a látszat ellenére nem lett sztárcentrikus előadás, még akkor sem, ha a szöveg oroszlánrészét az eleve sokat is beszélő Blanche kapta, aki minden jelenetnek a középpontjában áll, még akkor is, amikor nincs is színen – ez esetben róla beszélnek. Ez nem az az eset, amikor a főszereplő mellett mindenki más jelentéktelennek tűnik, sőt, az ő tragédiája a többiekét is jobban megvilágítja. Nem ő az egyetlen vesztes, hanem mindenki, akit valamennyire megismerünk.
Blanche minden erejét felemészti, hogy a körülötte lévő valóságot legalább a képzeletében átalakítsa, önmagát is becsapva – így kerül pszichotikus állapotba végül, amelyből persze lehetne még kiút, ha lennének kapaszkodók, vagy legalább „hasadékok a sziklafalban”. Annak megítélése, hogy az élethez való hozzáállása csalás és hazugság, vagy pedig – ahogy ő nevezi – varázslat, már a mi hozzáállásunkon múlik.
Kiss-Végh Emőke jelmeztervező folyamatosan öltözteti, erőteljesen kiemeli nőiességét, míg mindenki más csupán egy-két jelmezt kap. Érezzük, hogy számára kibírhatatlan az őt körülvevő világ durvasága, amelyet a rendező az előadás elején egy, magához a darabhoz kevéssé illeszkedő elidegenítő effektussal fejez ki. Az első néhány percben megszólaló hangos zene, amelyre Juhász Vince e.h. – úgy tűnik -, hogy civilben táncol, felborzolja az idegeinket, és ha még tovább húznák a jelenetet, már-már menekülőre fognánk. De véget ér, és az előadásban nem lesz több hasonló gesztus, csak ezt az 5-6 elviselhetetlennek tűnő percet kell túlélnünk. Blanche nem ennyire szerencsés, neki az egész élete csupa ilyen gesztus eltűréséből és képzeletbeli átalakításából áll. De mellé tudunk állni - ez valóban egy igen igen kemény világ, amelyhez nehéz hozzáedződni.
A díszlet ezt pontosan kifejezi: nem otthonos, hanem rideg és praktikus: egy albérlet, amelyre vigyázni kell, nem lehet tetszés szerint kidekorálni. (A bútorok pedig igénytelenek, hiszen nincs elég jövedelem, és arra a kis időre ez is jó lesz, amíg nem kényszerülnek máshova költözni, ha a férj netán munkahelyet váltana...) Nem idéz nosztalgiát, nem képzeljük a háttérbe New Orleans-t és a „vágy villamosát”. Látunk egy cölöpökön álló nagyon szűkre méretezett lakásbelsőt, amelyet Izsák Lili megfosztott a szerző által előírt „feslett bájtól”. Nincsenek benne személyes tárgyak, neon fénycsövek világítják meg. Ezt egy lampionnal nem lehet átalakítani.
A cölöpök feltehetően csak a díszlet megemelését szolgálják, nem utalhatnak arra, hogy milyen mocsaras terület veszi körül a várost, de akár ez is eszünkbe juthat: a ház lehetne akár az egyetlen kapaszkodó egy mocsárban, ahol valaki menedéket találhat, bár érezzük, hogy nem sikerülhet itt megmaradnia.
Ez a díszlet a mához, illetve a mi életünkhöz közelít, és ugyan a szöveg (Hamvai Kornél fordításában és Németh Nikolett dramaturg gondozásában) nem veszítette el az összes amerikai utalást, de ezek nem válnak lényegessé – ez a történet bárhol játszódhatna. Ebben a szűk és túl steril környezetben csupa magányos embert látunk, akikben lenne ugyan igény az összekapaszkodásra, de a bemutatott kapcsolatok jórészt felszínesek, bomlékonyak, és (elsősorban, de nem kizárólag a nők részéről) jelentős tolerancia kell az elviselésükhöz.
A darab szellemének megfelelően a maga köré álomvilágot varázsoló Blanche ellenpontja Stanley Kowalski ÉS köre. A lengyelt Ördög Tamás rendező szándékosan fosztja meg attól a sármtól, amelyet a szerep korábbi alakítóinak köszönhetően alapértelmezésnek veszünk. (Aki a szerephez kapcsolódó elvárásait nem tudja kint hagyni a ruhatárban, az készüljön csalódásra.) Ez a döntés lényeges, Rába Roland szuggesztív és nagyon természetes színpadi jelenléte a nyers, kicsit sem kellemes valóság megkerülhetetlenségét fejezi ki. Lehetetlen átformálni, vele szemben csak veszíteni lehet. (Aki látta a színészt a Teremtmények-ben, az tudja, hogy mire számíthat. Ahhoz képest ez a Stanley kifinomult jelenség, világa jelentősen kevésbé rettenetes, de meg sem közelíti a szépfiúságot.)
Stanley gondolkodását és életstílusát a kártyapartikon résztvevő Steve is osztja, akit Fröhlich Kristóf most is a tőle megszokott intenzív játékkal mutat meg. (Beszélnünk kell Kevinről! – ugye, megnéztétek?) A feleségét, Eunice-t játszó (szintén kitűnő) Páder Petrával közösen egy olyan párt jelenítenek meg, amelynek nagyon hasonló élet jutott, mint Kowalskiéknak, de több szerencséjük volt: hozzájuk nem költözött be egy problémás nővér, hogy próbára tegye kapcsolatukat. Mindketten képesek arra, hogy megemeljék kisebb szerepeiket, mint ahogy azt a darab alapján várnánk.
A két világ ütközőpontjára képzelhetjük Eunice-t is, és az utolsó jelenetben ott is van Stella mellett – közel azonos helyzetben. Mindkét fiatal nő igyekszik jó kedvvel eltűrni azt a bántalmazó kapcsolatot, amelynek az előnyeit is élvezik, a szerelem elvakítja őket, de egyre nehezebben tudnak elsiklani férjeik durvasága fölött.
Az előadás nagy értéke, hogy Blanche kevésszavú testvére, Stella közel ugyanolyan fontossá tud válni, ráadásul mi nézők talán vele tudunk a legjobban együttérezni. Bohóczki Sára egyetlen ruhát hord, kötődik a nővéréhez is, a férjéhez is, felőrli a konfliktushelyzet – hónapokon át kell átéreznie Blanche jelenléte által felerősítve házassága minden árnyoldalát, miközben első gyermekét várja. A történet vesztese ő is, házassága nem folyhat tovább ugyanolyan zavartalanul, ahogy eddig – férje szándékos kegyetlenségét nem fogja tudni elfelejteni.
Mitch, a többiektől eltérő férfi, akiben lenne elég fogadókészség Blanche varázslatára, megmenthetnék egymást, ha a nő múltjának tényei nem állnának közéjük. Ilyés Róbertet kifejezetten megszeretjük, őt is megsajnáljuk a csalódásért, és a rá váró magányért. Úgy tűnik, hogy nő csak a macsóknak jut, a kicsit is érzékenyebb férfiaknak nem.
Van még két, eddig nem említett férfiszínész, akik szintén jó emlékképet hagynak bennünk, bár csak egy-egy jelenetben lépnek elénk. Blanche rég elhunyt férjére emlékezteti az adományokat gyűjtő fiatal srác, Sas Zoltán (az Egerek és emberek-ben is láthattuk már). Bregyán Péter orvosa igazi úriember, és a darab végén két percben is megmutatja, hogyan kellene a nőkkel bánni – azokkal is, akik látszólag jól elviselik a bunkóságot.
Az előadást látva ismét leszűrhetjük tanulságként: az élet nem olyan, amilyenre vágynánk, és ha őszinték vagyunk azt is hozzátesszük: mi sem vagyunk olyanok, amilyennek szeretnénk magunkat látni. Persze ennek a megtapasztalásához nem is kell színházba menni, ez is igaz. Néha mégis üdítő, ha ezt kimondják helyettünk, könnyebb folytatni a hétköznapok küzdelmeit.
PS. Borovi Dániel fotói a színház Facebook oldaláról származnak.
