Peter Shaffer darabja egy jól megírt és hatásos bulvár-darab. Akkor érdemes elővenni, ha van egy telitalálatnak érződő Salieri és egy Mozart is a színház társulatában. Jelen esetben Rátóti Zoltán és Mikola Gergő által ez a minimális feltétel adott is volt, kétségtelenül el lehet mindkettőjüket képzelni a szerepben. Ráadásul a pécsi színháznak van operákon edződött énekkara, és ÉLŐ zene kíséri az előadást. Nem ám egy zongora, hanem a Pannon Filharmonikusok zenészeiből létrejött Pécsi Szimfonietta.
Méhes László előadásának nagy értéke, hogy minőségi módon szólalnak meg a Mozart-részletek, jó ránézni a színpad hátterét kitöltő zenekarra. Ugyanakkor az előadásnak éppen ez az az eleme, amely arra is emlékeztetett, hogy maga a darab nem elég jó Mozarthoz képest, pontosabban: nem én vagyok a célközönség, aki szakdolgozatot írtam olaszul a Figaro házasságáról, és Mozart életének az előadásban kiemelt fordulópontjait mind ismerem, sőt a darabot is többször láttam. A pécsiek előadása így rám hasonlóan hatott, mint ahogy Salieri zenéje Mozartra. Egy korrekt, jól megcsinált előadást láttam, de semmi felvillanyozót nem. De el tudom képzelni, hogy akinek új a téma, és esetleg csak két-három közhelyet tud róla, arra ez revelatív hatást tehetett. Én viszont csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni.
Hiába bulvárdarab az Amadeus, képes a belőle készített előadás arra, hogy hosszú távon is hasson. Többen emlegették a Darvas-Alföldi párost, akiknek szolnoki előadását valami miatt nem láttam (pedig mintha Pestre is elhozták volna), és még többen a friss, Orlai Produkció által készített munkát, amelyben Kulka János és Keresztesi Tamás mellett Constanze szerepében Lovas Rozi is tündökölt. Remélhetőleg Kulka János hamarosan felgyógyul és az előadás nézhető lesz még tovább. Ennek a pécsi vendégjátéknak az a hatása megvolt, hogy eszünkbe juttatta azt a másikat.
Nem tudom, hogy mennyire jó és mennyire sportszerű a két előadás főszereplőit összevetni, de ha valaki mindkettőt nézte, akkor ezt óhatatlanul is megteszi. És persze az se jó,ha egy színészt túl sok szerepben láttunk már, egy idő után kevesen képesek arra, hogy valami egészen újat mutassanak, ráadásul a közönség egy részében éppen arra van igény, hogy egy színész mindig ugyanazokat a gesztusokat használja, tehát nem hagyják megszabadulni a már-már rutinná kövülő gesztusaitól, "A Gálvölgyi, "A" Kern, "A" Kulka, vagy éppen "A" Rátóti az, akire a jegyeket megveszik a nézők
Rátóti Zoltánt én sokat néztem, kedvelem, de jelen esetben nem éreztem elég súlyosnak ezt a Salieri alakítást, nem éreztem a megszenvedettséget, a belső küzdelmet. Persze meglehet, hogy azért, mert nincs is ilyen küzdelem, Salieri egy átlagos fickó, a szokásosnál kicsivel több ambícióval. Sikeres, de nem túl érdekes embert látunk, aki mindent elér, amit szeretne, de mégsem boldog. Ráadásul maga is tudja, hogy miért nem: mert rossz volt a cél, nem hírnév szerzésre kellett volna törekedni, hanem zsenialitást kérni az Istentől, ha már neki tulajdonítja az elért értékeket. Salieri narrátoként emlékszik vissza saját történetére és Istennel folytatott küzdelmére helyezi a hangsúlyt, Mozart mintha csak azért született volna, hogy őt bosszantsa és ráébressze kicsiségére. Sok mindent elhiszek Rátótinak, a gátlásos férfit és még talán a középszerű zeneszerzőt is, de ezt a lelkét felőrlő harcot a Teremtővel, ezt nem.
Mikola Gergőről maradtak emlékképeim a 39 lépcsőfokból, pontosabban az egész előadás különleges légköre az, ami előjön vele kapcsolatban. Mozart gyerekes és szélsőséges vonásait szórakoztató módon kidomborítja, ugyanakkor a zseniséget nehéz elhinni neki. Ugyanakkor kétségtelenül felkelti saját maga iránt a figyelmet, kíváncsi lennék, hogy más előadásokban milyen lehet.
Megjegyezhető karakter Rázga Miklós II. József császár szerepében. Elmondja a neki tulajdonított szállóigéket a túl sok hangjegyről, és ami nagyon jó, távolabbi perspektívából szemléljük a két zeneszerző harcát a pozícióért, pénzért, megélhetésért. Vele kapcsolatban merül fel a nézőben, hogy a mindenkori művészet-finanszírozó (a fenntartó) számára ugyan mennyire is fontos a színház, az opera. Lehet, hogy nem túlságosan.
Méhes László rendezése kellemes szórakozás, de nem megy igazán mélyre. De nem baj, nem kell, hogy minden előadás igazán felbolygasson minket, nem kell egy héten hétszer átélni a létezés fájdalmát és esetleg rálátni saját kudarcainkra is. Jó az is, ha néha "boldog unalomban" ülünk egy kellemes színházban, kapunk az élettől két és fél nyugodt órát és optimális esetben egy jó beszélgetést a szünetben...
Engem, a nem-célközönség nézőt, aki Mozat koncertre fog menni holnap is ( szept. 16., Belvárosi Templom, 19.30, ingyenes!) nem érintett mélyen az előadás, de mégis igazán kellemesen éreztem magam a Figaro-részleteket hallgatva. És eszembe jutott, hogy a szept. 26. nincs messze, jó lesz megint Figaro 2.0-t nézni és hallgatni Sopronban...
